Elég volt a korrupcióból. Ne lopjanak. Miért tűri ezt a magyar nép? Orbán itt bármit megcsinálhat. Mi az oka? Fásultság?
Sokszor hallom ezeket ismerőseimtől is, nemcsak az ellenzéki sirámokból.
Miért? Mert aki lop, az tolvaj, ha nagyobb tételben vagy erőszakosan teszi, akkor rabló. A tolvaj és a rabló bűncselekményt követ el. A bűncselekmény azt jelenti, hogy a tett törvénybe ütközik. Ezért a tolvaj és a rabló titokban lop, illetve rabol. Hogy ne vegye észre senki. Mint a korábbi kormányzatok egyes tagjai és a hozzájuk közelálló „vállalkozók”.
A jelenlegi rezsim prominensei ezzel szemben nem lopnak és nem is rabolnak. Az a tevékenységük ugyanis, amire ellenlábasaik a lopás és rablás kifejezéseket használják, nem ütközik törvénybe, és ezért nem is titokban folyik. Sőt egyik ideológusuk a közpénz magánvagyonná konvertálását kvázi nemzetstratégiának állította be. És igaza van: amit itt sokan korrupciónak neveznek, tényleg nem az.
Hogy megértsék végre baloldali, liberális és konzervatív barátaim, mi is történik itt, két kulcsszót adok a megfejtéshez: hűbéri rendszer és rendi társadalom.
A hűbérúri rendszer évezredes alappillére a familiáris rendszer, a családi vállalkozás. Ez nyújtja a rendszer stabilitását. Kivéve persze, amikor adott esetben a dinasztia tagjai egymást irtják ki, de hát nem lehet minden tökéletes. A másik alappillér a tekintélyelvűség. Ennek legitimációját a középkorban Isten (pontosabban az Egyház) szolgáltatta, itt nálunk Isten szerepét a Nép vette át, az egyházét meg a politikai sajtó és a mindenféle intézetek, melyek papságát a politológusok és egyéb ideológusok adják.
A hűbériség természetes velejárója a kegy és annak megvonása. Kiket enged be az uralkodó az országba, kiknek ad menlevelet, birtokot, kiváltságokat, és kiket űz ki. Kunok, jászok és egyes multik kiváltságokat kapnak, a szaracénokat meg a civileket kiűzik, a kegyben nem részesülő céheket feloszlatják, a bankokat és a reklámot megadóztatják.
A rendi társadalom lényege a megfellebbezhetetlen hierarchia. Az uralkodó jóindulatától függnek a bárók is, utánuk következnek a köznemesek, majd a polgárság, amivel általában mindig baj van, majd jönnek a jobbágyok. Ez utóbbi sem egységes osztály, kemény különbségek vannak a jobbágyok közt is, a spektrum a zsíros telkes gazdától a ház nélküli zsellérig terjed. És vannak a rendi társadalmon kívüli páriák, ezek nálunk most a hajléktalanok és a cigányság mélyszegénységben élő része. A főurak az oligarchák, a köznemesek a tisztségviselők és a pártemberek. A polgárokat jobb, ha hagyjuk.
A nemesség az igazi feudalizmushoz híven nem faji vagy etnikai hovatartozás kérdése. Régen a magyarul egyáltalán nem beszélő, de a szolgálataiért kutyabőrt kapott német vagy tót, vagy lengyel, vagy olasz magyar nemesnek, azaz a nemzet tagjának számított, míg a színmagyar polgár és jobbágy nem. Georg Spöttle például „magyar nemes”, a néhai 4K! valódi történelmi családból származó vezetője már nem az.
A feudalizmusban természetes és megszokott, hogy a zajongókat megbüntetik, aki pedig a parlament palotájába lép illetéktelenül, királyi engedély hiányában, azt taknyán és vérén kéne lóval végighúzni a piactéren. Vagy, hogy a poroszlók kidobják a hitvány firkászt, aki zavarni meri az uralkodót, vagy annak valamely főemberét. A pórul járt újságíró egyébként örülhet, hogy nem húznak rá még mogyoróvesszővel huszonötöt.
A magyar nép az úgynevezett fülkeforradalommal a kapitalizmus elutasítását, és az ország refeudalizációját szavazta meg. Méghozzá azért, mert ezek az igazi gyökerei, ez a valódi közege, ebben tudja magát biztonságban. Ezt szokta meg, ha úgy tetszik. És ezt nem tüntette el az államszocializmus sem, sőt. A Rákosi nevével fémjelzett sztálinista őrület után Kádár jóságos uralkodóként visszavezette az országot abba a megszokott nyugodt állapotba, ahol a magyar ember jól érzi magát: a feudalizmusba. Gondoljunk az elvtársi vadászatok és cigányzenés pártmulatságok dzsentri jellegére, a tanácselnökök, téeszelnökök, járási, megyei és országos elvtársak hűbérúri viselkedésére, a nép rendőrt, igazgatót, jegyzőt, felsőbb elvtársakat megillető, alapjában elégedett szolgai alázatára, az urambátyám világra, és a többire. Bár halkan hozzátehetjük: a Kádár korban azért fejlődött a szociális ellátás és az oktatás. Igaz, egyes Habsburg uralkodók alatt is fejlődött, de már Mátyás király vagy az Anjouk is progresszív módon fejlesztettek.
Korábban is volt már a fülkeforradaloméhoz hasonló mély belátás. A Horthy-rendszer megalkotói levonták a konklúziót a Tanácsköztársaság után: lám, ide vezetett a dualizmus időszakának liberalizmusa, visszatérünk hát Werbőczy szellemében a bevált régi jó feudalizmushoz. Ez kell a bölcs, megfontolt magyar embernek, akinek szellemétől idegen a forradalom. Ami jobbára a nagybirtok bebetonozását és a nyílt szavazást jelentette, csendőrpofontól kísérve. Meg persze a tömény középkor-nosztalgiát. Bár, talán a dualizmusnak és a magyar felvilágosodásnak köszönhetően ez a nosztalgia ennyire akkoriban sem tombolt, mint manapság, elég elolvasni a Hóman-Szekfű féle Magyar történetet, aminél horthyistább művet nehéz találni, de egyes részei (például Werbőczy ambivalens hatásának és a korát túlélő barokk giccsnek a bírálata) ma kifejezetten idegenszívű progresszív gondolatokként hatnak.
Úgyhogy nincs már helye olyasminek, hogy „ellenzék”. Az egy más eón, lassan el is feledjük. A feudális struktúrában nincs öntudat, meg sztrájk, meg tüntetés. Az ellenvélemény műfaja a panasz. Ebben a magyar nép úgyis gyakorlott évszázadok óta. A panaszt a király, vagy a helyi földesúr meghallgatja, és belátása szerint cselekszik. Talán jóindulatával elsimítja a bajokat.
