“Hogy mer maga emberek közé menni, nem szégyelli magát?” – kérdezte tőlem egy ötvenes nő Orbán Viktor úgymond ünnepi beszédének fináléjában, miután egyik alkalmi kolléganője már arról érdeklődött, annak idején hogyan sodortuk ötmilliárd forintos adósságba a Népszabadságot.
Eleinte próbáltam tudatni a tevékenységem részleteiről érdeklődőkkel, hogy a 24.hu munkatársa vagyok és éppen dolgozom, aztán feladtam.
Elvégre akik felém jöttek, és ordítottak bele az arcomba, már úgyis azt tudták: hazaáruló vagyok.
Ezt abból olvashatták ki, hogy a Népszabadság főszerkesztő-helyetteseként dolgoztam, feltűnök a tévében, továbbá a 24.hu munkatársaként tudósítok, azaz egyáltalán megjelenek a március tizenötödikei eseményen, ahová Juhász Péter szervezett tiltakozó akciót, azaz abból, hogy újságot írok.
Pedig eleinte tényleg válaszoltam az úgynevezett felvetésekre, de a vádak többségükben kezelhetetlenek voltak, hiszen arról kellett volna beszámolnom, miként termeltem meg azt a nem létező ötmilliárdos adósságot a Népszabadságnak (nevetés), miért kamu, hogy a 24.hu munkatársaként dolgozom (nevetés).
Aztán kiderült, tudják, melyik oldalon állok, és tudnom kell, rosszul választottam (már nincs nevetés), csináljunk szelfit, mert azt akarja, őrizze emlék annak az arcát, ki sosem felejti el az enyémet (nincs nevetés), lökni próbál (nincs nevetés).
Inkább csak annak van, hogy tudom: élek Magyarországon, 2017-ben, ahol a sajtó szabadságának ünnepén megmotoz a Valton nevű Fidesz-kedvenc cég embere, ha megyek a miniszterelnök beszédéről tudósítani, sorra hazaárulóznak le, mert írom, amit látok, amit gondolok.
Mert újságíró, értsd: hazaáruló vagyok.
