Életem első 14 évét a szocializmus nevű furcsa izében töltöttem. Jó volt gombfocizni és Balatonon az endékások és osztrákok által eldobált üres sörös dobozokból igényes gyűjteményt összevadászni, de a gyerekkor élményein kívül túl sok jóra nem emlékszem.
A tizennégyből ötöt a kommunizmus fővárosában, Moszkvában éltem meg. Az iskolában a szünetekben a folyosón sétáltunk, mindig körbe-körbe, mindig egy irányba, ahogy a rabok. Ez akkor még fel sem tűnt, hiszen nem volt összehasonlítási alapom. A menzán szigorú nénik ellenőrizték a tányérokat, hogy mindent megettünk-e. Ha nem, visszazavartak enni. Volt, hogy a kaja nagyon szar volt, és a zsebemben vittem haza. Utólag belegondolva ez borzasztó lehetett, de akkor még fel sem tűnt, hiszen nem volt összehasonlítási alapom. Minden héten volt egy reggel, amikor „politikai oktatás” volt, egy elvtárs elmondta, hogyan legyünk szupi-szuper szocialista úttörők. Bizarr volt; de akkor még fel sem tűnt, hiszen nem volt összehasonlítási alapom.
Basszus, miért is kezdtem bele ebbe a hosszú sztoriba? Ja, igen, megvan: mert vasárnap este a győzelmi beszéd után eszembe jutott valami; aztán ma reggel, amikor a rádióban a hírekben el sem hangzott az „érvénytelen” szó, megint eszembe jutott.
Szinte hallom, ahogy mondod: hülyegyerek, a szockóban nem is volt népszavazás. És tényleg, akkor még nem volt olyan voksolás, mint most, ez a kvótás, hogy a nép kezdeményezte, a nép kampányolt… oh, wait!
A vasárnapi események után képekről lesült bőr szaga kellett volna, hogy betöltse az utcákat (nyugi, nem forradalomra célzok), ehelyett győzelmi induló hangjai szóltak. Big Bro a saját szabályai szerint megrendezett versenyen elbukott, majd dicsőséges sikerről szóló beszédet tartott; az állami tévé és rádió az újbeszél nyelven leadott hírekben megismételte a szólamokat.
De az elvtársak remekül mulattak.
