Hogy Pakson oroszokkal kell atomerőművet bővítenünk már régóta kommunikációs harccá vált, ebben összpontosulni látszanak ideológiák, a függetlenségi harctól kezdve a Nyugathoz tartozásig, a hatalmon lévők érdekeitől kezdve a hazai kis civil ellenzőkig, a technokratáktól, mérnököktől, lobbi érdekektől kezdve a Föld jövőjéért aggódó globális zöldekig. Több dimenzióban folyik a küzdelem a nagyszámú bizonytalankodók megnyerése érdekében, mert bár igen sok embernek van valamilyen attitűdje a témával kapcsolatban, ez nem olyan szilárd, hogy ne volna megváltoztatható.
A közvélemény-kutatások is ellentmondásosak. Feltehetően igen nagy mértékben befolyásolja a válaszokat a kérdezés módja és a kérdező intézet, a megrendelő is. Ha ugyanis azt kérdezzük, hogy Ön a megújuló energiákat létesíti előnyben, vagy az atomenergiát, akkor a többség a atomenergia ellenes, ha viszont azt, hogy Ön támogatná-e Paks működési idejének meghosszabbodását, akkor az atomerőmű által megrendelt kutatás szerint az emberek atompártiak, míg az Origo által megrendelt Medián kutatás itt is atomellenességet mér.
Kevésbé ismerjük a „titkos” adatokat, hogy például mi a helyzet az idősebbekkel és a fiatalokkal. Alighanem az idősebb generációban akad több atompárti. Vagy mi a helyzet a tanultabbakkal és a kevésbé iskolázottakkal. Alighanem minél iskolázottabb valaki, annál fontosabb számára az életminőség, a biztonság, és a fenntarthatóság, azt pedig a szakemberek sem gondolják, hogy 100 év múlva is építenek még ilyen atomerőműveket, s általában ennek az energiának a mellőzését feltételezik.
Vagy mi a helyzet a politikai szimpátia hatásával? Érdekes annak hatása is, hogy valaki bízik-e a politikai elitben – független attól milyen szavazó – vagy bizalmatlan vele? Itt viszont az alacsonyabb társadalmi osztályok szoktak a legbizalmatlanabbak lenni. A tömegkommunikáció fordulhat olyan irányba, hogy Paks II nem más, mint egy biznisz az elit számára, hiszen aki politikai hatalmat birtokol, az mindig akarja, aki meg ellenzékben van, az mindig fanyalog. Tehát az alacsonyabb osztályok egyfelől jobban hisznek a mérnököknek és az atomlobbinak (bíznak bennük), másfelől viszont jobban utálják a politikai elitet (nem hiszik, hogy Paks II-t az emberek érdekében akarják megvalósítani, és nem a saját üzleti érdekeik miatt).
Ha a média reflektora a bizniszről kezdene szólni, máris olyan irányba mozdulnának el az attitűdök, mely a jelenlegi kormány szándékainak nem kedvezne, de ugyanez következne be, ha a paksi balesetet kezdenék újra felmelegíteni az iskolázottabb rétegeknél, ugyanis Paks igazi ereje abban van, hogy biztonságosnak tartjuk. (Érdekünkben áll biztonságosnak tartani, ha már úgyis itt van, vagy inkább rettegni szeretnénk?) Talán ennyi is elég annak felvillantásához, hogy Paks II támogatása vagy ellenzése egy komplex szociológiai kérdés. Kétségkívül robbanásveszélyes, és állhatnak úgy a csillagok, hogy tömegek kezdenek tiltakozni ellene, s ahogy azt Illés Zoltán jósolja, ez lesz a Fidesz Nagymarosa.
Nagymaroshoz azonban nem csak a magyar társadalom esztétikai értékrendjének megerősödése kellett, szemben a hagyományos ipari vonzalmakkal, azaz nem csak egy posztmodern-modern értékváltásról szólt, hanem a rendszerváltásról is. Feltételezhetjük, hogy bár a posztmodern életérzés megjelenésében előrébb tartottunk, mint mondjuk a szlovák és cseh barátaink, azért a nagyobb megmozdulás motivációja mégiscsak a kommunisták elzavarása volt. Jelen pillanatban is, ha a Fideszt a tömegek meg akarják buktatni, jól jön majd Paks II, melyben a népharag manifesztálódhat. Ez esetben Illésnek bejöhet a jóslata.
Lényegesebb kérdés azonban, hogy ténylegesen kell-e nekünk Paks II. Fontosabb volna, hogy a magyarok ne csupán a csillagok állásától függően gyakoroljanak nyomást, ne azon múljon, hogy épp milyen a kormányzópárt elfogadottsága, vagy hogy ki mennyire ügyes a kommunikációjában.
Fotó: Thinkstock
Ehhez pedig az úgynevezett deliberatív eljárásokat kellene alkalmazni. Ilyenkor a lakosságot reprezentatív módon kiválasztják, s mint közönség számukra előadást tartanak. (S bár nem tudok róla, hogy egész ország esetében végeztek-e már deliberatív közvélemény-kutatást, ezt inkább kisebb közösségeknél alkalmazták eddig a világban, de miért is ne?) Paks II mellett és ellen felszólaló szakértők előadásait kell tehát meghallgatnia a közönségnek. Ez nem csak bevonja a téma fontosságába a résztvevőket, de tájékozottá is teszi őket. Ugyanis nem tudom ki az közülünk, akinek van rálátása a közgazdasági szempontoktól kezdve a földrengési kockázatokig. Ezek mind külön tudományterületek, és mindegyiken belül lehetnek eltérő álláspontok. Ha ezeket az álláspontokat a közönség ismeretterjesztő módon megismeri, az elmélet szerint képes meghozni a lehető legfelelősségteljesebb és legoptimálisabb döntést.
A deliberatív eljárásmenetben az előadások után kiscsoportokra bontott vitaközösségek is alakulnak, végül pedig minden érintett a legjobb lelkiismerete szerint szavaz. Születhetnek a szavazás után a döntés mellett megfogalmazott állásfoglalások és ajánlások, ezek az érvek pedig továbbíthatók a hatalom számára. A kormány pedig, ha tényleg a népért van, megfogadja az így született civil ajánlást, ez ugyanis megalapozottabb, mint akár egy közvélemény-kutatás, akár egy népszavazás, mely mögött nincs feltétlen tájékozottság és vita. Ilyen bonyolult kérdésekben nem jó, ha a tudósok, vagy ha a politikusok hozzák meg a végső döntést, de az sem, ha a rossz értelembe vett tömeg.
Amennyiben engem meghívnának egy ilyen deliberatív döntéshozatali procedúrában szakmai előadóként, nem kétséges, hogy miről beszélnék. Az atomerőmű balesetek okáról, az emberi tényezőről. A TMI-tól Fukushimáig mára mindnél ismerjük a balesetek emberi tényezőit, mindegyik mögött van olyan hiba, ami elkerülhető lett volna, de épp mert emberek vagyunk, ezeket a hibákat kiküszöbölni teljesen nem tudjuk. Számomra az atomerőmű mindig egy veszélyes üzem lesz, és azt gondolom, hogy az emberiség ne hozzon létre olyan dolgokat, amelyek baleset esetén jóvátehetetlen károkat okoz, azaz szerintem nem igaz, hogy van a háborús célokra kifejlesztett bűnös atomenergia, és van a polgári célokra használható jó. Mindkettő őrültség. Csak a mennyországban támogatnám az atomenergiát, mert ott az emberi természet nem tenné veszélyessé. (Konkrétabb dolgokat írtam már erről itt.)
Más előadó nyilván az energiatárolás fejlődéséről beszélne, azaz azokról a zöld technikákról, amelyek átalakítják a központból előállított energiamodellt, de bizonyára volnának olyan előadások is, melyek az atomerőmű által előállított energia olcsósága mellett érvelnének, avagy jelenlegi kiválthatatlansága mellett. Beszélnének arról, hogy a finnek el tudták fogadtatni az EU-val, hogy a Roszatom szállítsa be nekik a tervezett erőművükbe a fűtőelemet, de Magyarország az általa titkosított és átláthatatlan szerződéseivel nem véletlen kelt aggodalmakat.
Egyszóval el tudom képzelni, hogy akár Magyarországon is kommunikációs trükkök helyett valódi párbeszéd alakuljon ki, és aztán megszülessék a legjobb döntés. A baj azonban az, hogy az ilyen vitákban sosem érdekeltek azok, akiknek van takargatnivalója, olyan meg mindig akad. De ne legyünk fatalisták, mert ha kommunikációs szempontból magasan képzett országgá válhatnánk, akkor a fiataljaink nem csak a manipuláció módját, de a korrekt eljárásmeneteket is megkövetelnék, főként, ha a bőrükre menne a dolog. Márpedig Paks II. a fiatalok bőrére megy.
Éljen a kommunikációoktatás!
Zsolt Péter, a Méltányosság Politikaelemző Központ kutatási igazgatója
