Kedves vezetőnk hazatért Svájcból, és elmondta népének, hogy nem lesz netadó. Ellenben majd konzultálunk róla.
„Nemzeti konzultációt kell tartani az internetről” – mondja Orbán Viktor, nekem meg deja vu-m van, hol hallottam ezt a stílust. Tűnődöm rajta, ténfergek, míg rá nem jövök. Én szoktam így beszélni az ötéves fiammal, ha valamit keresztül akarok vinni, de foggal-körömmel tiltakozik ellene. Például: „Nem lesz lefekvés, de konzultálunk róla.” Tudom, hogy a gyereket ágyba fogom tenni, de mondok valamit, amitől nem érzi ultimátumnak. Persze aztán megy aludni, ha tetszik, ha nem.
Ötéves kis szőke dög, muszáj nevelni. Ülök az ágyánál, amikor alszik.
A gond az, hogy én nem vagyok ötéves, és nem szeretem, ha úgy beszélnek velem, mintha az lennék. Ellentétben a fiammal, átlátok a retorikai konstrukciókon, ez a barázdák mellett egy másik hozománya a felettem elrepült éveknek. Nem szeretem, ha ötévesként kezelnek.
Nem szeretem a cáratyuskás stílust. Egyetlen politikus sem a feljebbvalóm, nem áll felettem erkölcsileg. Kinyilatkoztatásai nem Istentől valók, nem megkérdőjelezhetetlenek. Nem ő tart el engem, nem miatta ég a lámpa a konyhámban. Nem tartozom neki az égvilágon semmivel.
Én választottam meg/nem választottam meg, azért hogy szolgáljon. Írjuk le még egyszer: szolgáljon. Elvileg az lenne a feladata, hogy az én akaratomat képviselje az Országházban és az Európai Unióban, melynek a tagjai vagyunk. Mert ezt is én szavaztam meg. Erről kellene, hogy szóljon a demokrácia.
De persze nálunk nem erről szól. A kormány nyilatkozataiban és gesztusaiban egyre inkább úgy viselkedik, mintha a hatalmát nem az emberektől, hanem egyenesen Istentől kapta volna. Mintha valami nagy, misztikus és természetfeletti erő lenne a „kétharmad”, a „fülkeforradalom”, mely feljogosítja arra, hogy ne figyeljen arra, mi történik a pesti utcán.
A politikusok pedig úgy is viselkednek, mint az arisztokrácia. Félmilliós táskákkal, milliós órákban és öltönyökben feszítenek, olyan házakban élnek, melyeket matematikailag lehetetlen volt összespórolni a fizetésükből. A gyerekeiket olyan elitiskolába járatják külföldön (miután a közoktatást szépen megreformálták itthon), melyet én soha nem tudnék megengedni magamnak, akkor sem, ha eladnám valamelyik páros szervemet.
Ha pedig tiltakozom egy újabb, ész nélküli adó ellen, lesajnálnak. Konkrétan úgy tesznek, mintha a gyerekük lennék.
„Jól van, Sanyika, nem lesz netadó, majd konzultálunk róla, mert mi nem vagyunk kommunisták, most pedig takarodj haza. Fizesd be szépen az adót, amiből mi majd újabb stadiont, focipáholyt, családi házat építünk, és fogd be szépen a pofád.”
Szeretném ide főpróbaként leírni, hogy nem vagyok a gyereketek. Nem fog átmenni. A politikusok pedig nem olvasnak olyan újságot „ami nem segíti a kormány munkáját”. Sőt, báró L. Simon szerint, a kormánynak kellene újságot is írnia, mert akkor nem támadná őket senki, és jó lenne a munkahangulat.
Na, nem.
Nem vagyok a gyereketek.
Nem akarok cáratyuskát, nem akarok több stadiont, nem akarom, hogy lesajnáljatok. Nem akarok mesterséges arisztokráciát Magyarországon, mert nem Istentől kapjátok a pénzt, hogy elemelkedjetek a földről, hanem az államkasszából, kétes közbeszerzések, mutyizás révén.
És netadót sem akarok.
Konzultálni meg végképp nem akarok.
Ezt már elmondtam kétszer, de elmondom harmadszor is, ha kell, hogy megértsétek.
A negyedik alkalom lesz érdekes, fiacskáim.
