Árfolyamingadozás? „Mi szóltunk!” Állami konkurencia az OTP-nek? „Nem zavar.” Elefánt vagy kisegér? Kisegér, „de nem érzem, hogy Orbán Viktor zsugorítana”. Simicskát zsugorította, nem? „És?” Focizunk? „Focizzunk.”
Ön kisegér, Orbán Viktor pedig elefánt – így írta le kettejük viszonyát másfél éve egy interjúban. Javult azóta valamit az arány?
Én a kisegér nevében tudok nyilatkozni: tovább fogytam.
Vagyonban?
Dehogy!
Befolyásban?
Áh! Testsúlyban. Ami jó hír. Amúgy érvényes a régi leosztás. Miért is ne lenne az? Egy gazdasági vezető lehetőségei össze sem vethetők a mindenkori miniszterelnökével, különösen, ha kétharmados felhatalmazással bír az a kormányfő.
Azért az újdonság, hogy az Orbán-Simicska háborúval világossá vált: az elefánt nem kedveli az elefánt méretű egereket. Inkább szeretne hat-nyolc, nyúlméretű egeret minden placcon, a médiában, az építőiparban, az útépítésben, a pénzvilágban, az élelmiszeriparban.
Mire céloz?
Simicska túl erős volt, önálló hatalmi központ, olykor szembeszállt a kormányfővel, sajtójában kikezdett fideszes vezetőket, az emberei bent ültek a tárcáknál, a miniszterek lesték kegyét. Orbán megelégelte ezt, visszametszi régi barátját, és a Simicska-portfolió egy részét szétosztja más „nemzeti nagytőkések” között. Mert pár nyúllal könnyebb bírni, mint egy-egy elefánttal.
És?
Ön is elefánt, még ha interjúkban úgy tesz is, mintha cincogna.
A Simicska-ügyet nem tudom minősíteni, nem rendelkezem elég információval. Ami pedig a saját területemet illeti: az élelmiszeriparban a túlélésért küzdenek a cégek, nincs rajtuk mit visszametszeni, a bankvilágban meg bár valóban mi vagyunk a legnagyobbak, sosem éreztem, hogy Orbán Viktor zsugorítana bennünket. Sőt, folyamatosan biztatja a bankokat, köztük bennünket is a…
Bankadóval.
Nem. Biztat, hogy növeljük a hitelezést. És azt is többször megjegyezte, nem ellenkezne a kormány politikájával, ha felvásárolnánk más, Magyarországon működő bankot.
Azzal sincs baja Orbánnak, hogy az OTP átvenné a Magyarországról távozó Citibank lakossági üzletágát?
Nincs. Onnan egyébként is a rendkívül jó privátbanki ügyfélkört szeretnénk áthozni. Megjegyzem, a minap elnyertük a legjobb privátbanki szolgáltató címet a The Banker magazintól. Ezen a téren már most piacvezetők vagyunk, eszerint nem csak méretben, hanem minőségben is.
Egyelőre. Csakhogy Orbánék épp egy „nemzeti pénzügyi központ” felépítésén dolgoznak: a közelmúltban államosított takarékszövetkezeteket is használva banki szolgáltatásokkal nyomják tele a Magyar Postát, így hozva létre mamutnyi konkurenciát az OTP-nek.
1992 óta vezetem az OTP-t, azóta folyamatosan próbálnak riválisokat felépíteni velünk szemben. Nem zavar. Mindig is azt mondtam, semmi baj, ha ez korrektül, a verseny tisztaságát megtartva történik, és nem úgy, hogy egyeseket mesterséges, piacon kívüli eszközökkel hoznak kedvező helyzetbe.
A takarékpénztárakat közpénzből államosították. A Magyar Postát közpénzből fejlesztik. Korrekt?
Azzal nincs bajom. És azzal sem, hogy együttműködnek egymással, plusz az FHB-val is. Azzal már van, hogyha ez a hálózat kiemelt szerephez jut az agrárium és az EU-s források folyósítása terén, és azt is inkorrektnek és versenyellenesnek tartanám, ha állami eszközökkel ügyfeleket terelnének ehhez az integrációhoz.
Tart tőle?
A miniszterelnök úr felhatalmazott, hogy megosszam az OTP egyik rendezvényén a jelenlévő agrárvállalkozókkal az álláspontját, miszerint a kormány egyetlen szereplőt sem kíván monopolisztikus helyzetbe hozni, célja az, hogy minden banki szolgáltatás a legszélesebb körben, a legolcsóbban, az ügyfelekért versenyezve legyen elérhető.
Csudás hír.
Csak remélni tudom, hogy a valóság is ez lesz.
Miért lenne más?
Mert másoktól hallottam ezzel nem teljesen harmonizáló kijelentéseket.
Azt is mondta a miniszterelnök – október végén a közrádióban, a devizahitelek kapcsán -, hogy ma „a legfontosabb kérdés a bankok elszámoltatása”.
A devizahitelesek gondja döntően abból származik, hogy a kormányok – és itt nem csak Orbán Viktor kabinetjeire gondolok – nem tettek meg mindent annak érdekében, hogy csatlakozzunk az eurózónához, így folyamatosan nőtt az országkockázat és gyengült a forint. Kezelhetőbb volna a devizahitelesek helyzete, ha ma nem háromszáz fölött járna a korábban kétszázharminc forintos euró.
Annak idején az OTP is beszállt a devizaalapú hitelezésbe.
Csak amikor a lakáshitel-állományban lévő hatvanszázalékos részesedésünkhöz képest az új hitelekben húsz százalék alá estünk. Úgy nézett ki, ha nem lépünk, kiszorulunk a piacról.
Ön sejtette, mi lesz ebből az egészből?
A bankok abban hibáztak, hogy elhitték, lesz konvergencia, s hamarosan tagjai leszünk az eurózónának, ami ugye kapásból megoldja a problémát, plusz bíztunk a forintban. És ki gondolta volna, hogy olyan válság köszönt ránk, mint lett a 2008-as?
Ki gondolta volna, ha nem önök?
Sem Magyarországon, sem külföldön nem látta senki előre a válságot, különösen nem annak mélységét. Ennek ellenére mi világosan felhívtuk a figyelmet arra, mivel jár egy esetleges árfolyam-elmozdulás, így mindenki a saját döntése alapján vállalta vagy sem a kockázatot. Az igaz, hogy voltak olyan hitelközvetítők, akik a banki tájékoztatást gyakran felülírták. Nem is értem, ők miért nem részesülnek az elszámolás terheiből.
A többi kelet-európai országban a helyi pénzügyi felügyelet hamar gátat szabott a devizahitelezésnek, nálunk viszont a kétezres évek közepén úgy volt vele a kormány, hadd fogyasszon a nép, hadd érezze, hogy egyre jobban él, nem árt az választás előtt.
Ami az akkori kormány viselkedését illeti, abban egyetértek. A bankot érintő kritikával viszont nem. Mi szóltunk!
Mondja azt a kétéves gyereknek, hogy ne nyúlj a konnektorba, mert baj lesz, mégis belenyúl. Erre találták ki a vakdugót.
Nem tudom magamra venni ezt a kritikát, mondom, mi sokáig ellenálltunk. Megjegyzem, a devizahitelt az első Orbán-kormány idején engedélyezte a jegybank és a bankfelügyelet.
Onnan kanyarodtunk el, hogy Orbán szerint ma a bankok elszámoltatása a legfontosabb kérdés.
Az elszámoltatás kifejezést politikai kategóriaként értelmezem, szerintem inkább elszámolásról lehet szó. Ami nem teljesen igazságos, hiszen bár a terheket meg kellene osztani a kormány, az ügyfelek és a bankok között, most ránk hárul szinte az egész. Ami azt eredményezheti, hogy a bankszektor elveszíti tőkéjének, vele hitelezési képességének egyharmadát, s ez kihatással lesz a növekedésre és az életszínvonalra. Így még az is problémát jelenthet, hogy a bankrendszer képes lesz-e az európai támogatással készülő beruházások előfinanszírozására.
Az OTP még mindig egész jól áll.
Mi is veszítettünk tőkét, de valóban, a legújabb európai stresszteszt eredménye alapján az EU bankjai között a legerősebb húsz százalékba tartozunk. Mivel jelentős tőketartalékkal rendelkezünk, gondolkodhatunk további külföldi akvizíciókon, belföldi befektetéseken, lehetőségünk nyílhat visszakeresni az elvesztett jövedelmet. Másrészt külföldön, Ukrajnában és Oroszországban jelentős kockázatokkal nézünk szembe, így fontos a tőkehelyzetünk folyamatos erősítése. A lényeg azonban, hogy a teljes bankszektor a mostaninál több terhet már nem tud elviselni. Sőt, néhány bank már ezt sem képes elviselni, ők azok, akik kivonulnak.
Orbán Viktor szerint lehet még pakolni a pénzintézetekre. Legalábbis ezt sejteti, hogy a kormányfő megemlítette a rádióinterjúban: levelet kapott egy „Münchenben élő ismerősétől”, aki szerint „úgy hírlik, ott a kamatokon kívül tíz évre visszamenően minden felszámolt költséget vissza kell fizessenek a bankok”. Ilyenkor ön nem kap a szívéhez? Vagy valaki máséhoz.
Nem kapok én senki szívéhez. Mondjuk, hozzám nem is érkezett levél Münchenből.
Elég, ha Orbánhoz érkezett. Sőt, az tán még ijesztőbb lehet önnek, ha Orbánhoz sem érkezett levél, csak beszél róla.
Egy magánlevél kevés a pontos tájékozódáshoz. Ráadásul tudtommal Németország egyáltalán nem készül a levélben foglaltak megvalósítására. És amúgy sincs min izgulnunk, hiszen az elszámolási törvény szerint már most vissza kell adjuk az ügyfeleknek az utólag indokolatlannak minősített költségeket, jutalék- és kamatemeléseket. Ezekhez képest új tételt a müncheni levél sem tartalmazhat.
Az Alkotmánybíróság a napokban jogszerűnek ítélte a Fővárosi Bíróság által kifogásolt – ahogy ön hívja – elszámolási törvényt.
Számomra beszédes, hogy négy alkotmánybíró, köztük a testület elnöke is a döntés ellen szavazott, különvéleményt fűzött hozzá.
Pártatlannak tartja ezt a mostani testületet?
Továbbra is bízom abban, hogy az ügyünk valahol, valamilyen fórumon majd pártatlan elbírálásában részesül.
Ha a politikáról kérdezik, rendre oda lyukad ki, hogy „bízom benne”. Tudja, hogy ritkán jöttek be ezek a “bízombennék”?
Örök optimista vagyok, tán ezért használom ezt a fordulatot.
A Bankszövetség és a kormány közötti megállapodásban is bízott.
Ami szerint mára meg kellett volna feleződjön a bankadó, ám még csak nem is csökkent, sőt elszámoltatásról beszélünk. Mi több, még annyi sem hangzott el sem nyilvánosan, sem zárt körben, hogy bocsánat, hogy nem tartjuk be az írásban rögzített megállapodásunkat. Ez így igaz.
Az zárt körnek számít, amikor ön és Orbán Viktor egy válogatott meccsen kiülnek egymás mellé a lelátón? Vagy ott nem illik ilyet felhozni?
Nem tudom, mi illik, mi nem, de azt tudom, hogy ha meccsen találkozom egy ügyféllel, és az elkezd nekem az aktuális hiteléről, betétjéről beszélni, faggatni, na, az nagyon zavar. Stadionba azért jár az ember, hogy meccset nézzen, ne máson járjon az agya. Szóval én kínosan kerülöm, hogy munkaügyet szóba hozzak a miniszterelnök úrnak. Ha hivatalos ügyem van, bejelentkezem, időpontot kérek, és a hivatali helyiségében megbeszéljük, amit kell.
Így?
Természetesen nem idegenként köszöntjük egymást az előszobájában.
A nexusnak köszönhető, hogy a minapi lex-OTP-vel sikerült jócskán faragni a jövő évi harmincmilliárdos bankadójából?
Az a törvény még nincs elfogadva. Vizsgáljuk, mit jelentene nekünk, de az már látszik, hogy nem csak az OTP-re szabott, hiszen minden, Ukrajnába és Oroszországba befektető vállalat megsegítését szolgálja.
Bárki volt is kormányon, ön két évtizeden keresztül prímán érvényesítette az érdekét, az utóbbi pár évben viszont néhány gesztus mellett sorra kapja a sallerokat is Orbán Viktortól: a postát és a bankadót már említettük, újabban az élelmiszer-ipari vállalkozásában is elkönyvelhet néhány negatív tételt. Hírlik, nehezen fogadta, hogy eztán ezerkétszáz hektár fölött nem jár uniós földalapú támogatás.
Meglehet, mégsem olyan tökéletes az érdekérvényesítő-képességem.
Ángyánról megvan a véleménye, Kishantos bizony rossz döntés volt, a jövő Oroszország és Kína, de azért az EU mégiscsak az EU. Obama és Merkel kapcsán aztán elhangzik egy legeslegdiplomatikus mondat.
Tavaly nyár óta eladta OTP-részvényeinek zömét, és az élelmiszer-ipari vállalkozásaiba tette át a pénzét. Nem bízik a magyar bankszektorban?
Bízom, de ettől még tartom, hogy az előttünk álló évszázad üzlete az élelmiszer, az ásványvíz és az egészségügy. Befektetéseim a növénytermesztésbe, az állattartásba, a feldolgozásba hosszú távra szólnak, a fejlesztések jelentős tőkét igényelnek, amit nemcsak hitelből és támogatásból szeretnék finanszírozni, hanem saját tőkéből is. Ha lenne szabad pénzem, az OTP-t is jó befektetésnek tartanám, hiszen részvényei alulértékeltek, és amint a piacok felminősítik az országot, a bank joggal számíthat új befektetői csoportok érdeklődésére.
Nagyüzemi állattartás Magyarországon nincs állami jóindulat nélkül, hiszen kell hozzá terület, ahol megterem a takarmány. Csakhogy itt a termőföld jelentős része az államé, a bérleti pályázatokon pedig fantasztikus dolgok tudnak történni: ha a döntéshozóknak úgy tarja kedve, bárki alól kihúzhatja a talajt. Önnek mikor járnak le a földbérletei?
Szerencsére soká. Az egyiknél harmincvalahány év van vissza, a másiknál tizenöt. Inkább az ad okot aggodalomra, hogy az uniós területalapú támogatástól eleső, állattenyésztő bérlők költségvetési kompenzációjáról mindig csak a következő évre vonatkozóan dönt a parlament. Amivel lehetetlen tervezni, nincs az a bank, aki hitelt adna rá. Itt nemcsak magam miatt aggódom, hanem a nagyüzemi állattenyésztés miatt is, ami nélkül az élelmiszeripar nem lesz képes kielégíteni a saját alapanyagigényét.
Miért csupán egy éveket ad a parlament?
Nyilván az a megfontolás húzódik a háttérben, hogy kellő rugalmasságot biztosítva a döntéshozóknak, folyamatosan növelni tudják a kisbirtokok számát, arányát.
Aminek bizonyára örülne a családi gazdaságok mellett kardoskodó Ángyán József. Az időközben a párt mellől is elüldözött egykori fideszes agrárállamtitkár szerint ön és a többi úgymond oligarcha rabságba ejtette és tönkreteszi a mezőgazdaságot, már pusztán azzal, hogy viszik a támogatások zömét. A professzor gyakran hozza fel példának, hogy 2011-ben ön, Nyerges Zsolt és Leisztinger Tamás együtt tizenhárommilliárd forint agrártámogatást kaptak, miközben a háromszázezer embernek szóló tanyafejlesztési programra mindössze egymilliárd jutott. Ángyán úgy véli, ez „a közös kassza elképesztő megrablása”.
Ángyán Józsefről nincs túl jó véleményem, a kijelentései mindig tele vannak csúsztatásokkal. Egyebek mellett azt sem veszi figyelembe, hogy aki több támogatást kapott, az legalább annyival többet is tett bele a saját tőkéjéből a gazdaságba, mivel a támogatási intenzitás általában negyven százalék körül mozgott a mezőgazdaságban. A gazdák többsége ma sajnos fejleszteni nem akar, csak jövedelmet kiszedni a földből.
Vélhetően azért, mert nincs miből fejlesszenek.
Szükség van nagybirtokokra és családi gazdaságokra is, a kormány feladata megtalálni az egyensúlyt, de meggyőződésem, hogy nagygazdaságok nélkül a mezőgazdasági fejlesztések visszazuhannának.
Mit szól a kishantosi ügyhöz?
Az bizony meglepett.
Az állami földelosztással való visszaélés iskolapéldája, hogy a Nemzeti Földalap nem újította meg egy huszonkét éve vegyszermentesen működő, külföldön is elismert ökológiai mintagazdaság bérleti jogát. Ráadásul az új bérlők azon nyomban legyomirtózták a területet, vagyis tönkretették a közel ötszáz hektáros parcellát. Hogy van ez?
A részleteket nem ismerem, de ami a sajtóban megjelent, abból úgy tűnik, nem jó döntés született.
Vajon miért?
Elmondanám, ha tudnám… Nyilván valaki erős pályázó volt az ellenfél.
Mármint politikailag erős?
Tényleg nem jártam utána. Elég volt nekem a magam baja. Azt viszont Kishantostól függetlenül kijelenthetem, hogy azon új földbérlők jelentős része, aki állattartást vállalt, nem teljesíti ezt a követelményt. Ez elég elgondolkodtató.
Az imént említette, hogy bízik az ország felértékelődésében. Mire ilyen optimista?
Jók a makrogazdasági adatok: szerény a költségvetési deficit, van növekedés, alacsony az infláció és a munkanélküliség, és van esély, hogy csökkenjen az eladósodottság.
Nő.
Döntően árfolyam kérdése. Ha erősödik a forint, csökken a forintban számolt adósság. Ráadásul úgy látom, hogy az Államadósság Kezelő Központnak vannak még tartalékai, hogy ez évben további visszavásárlásokkal csökkentse az adósságot.
A befektetők zöme nyugatról érkezik, ám mi egyre hevesebb reakciókat kiváltó szabadságharcot vívunk az unió és az Egyesült Államok ellen. Ön érti ezt a nagy kelet felé fordulást?
A gazdaság szempontjából fontos a több lábon állás. A világgazdaság motorja a jövőben Ázsia lesz, és a közelünkben található a hatalmas piacnak számító Oroszország. Élelmiszerexportunk növelését is elsősorban ettől a régiótól várhatjuk, hiszen ott dinamikusan nő a népesség, viszont minél keletebbre nézünk, annál kevesebb a mezőgazdaságra alkalmas terület. A kelet felé nyitás persze nem jelenti, hogy fel kell adni a hagyományos piacainkat, hiszen továbbra is az unió, azon belül Németország a legmeghatározóbb partnerünk. És ez hosszú ideig így is fog maradni.
Az USA kiakadt Paks, a Déli Áramlat, az orosz közeledés, a Norvég Civil Alap kormányzati kezelése, valamint a médiaügyek miatt, olyannyira, hogy magyar kormányközeli potentátokat tiltott ki az Egyesült Államokból, köztük adóhatóságunk elnök asszonyát.
Valóban történtek lépések.
Fideszesektől jó ideje hallani, Amerika pampogjon csak, féltse bátran a magyar demokráciát, a lényeg, hogy Angela Merkel szeressen minket, ő pedig egész addig szeret is, míg a német gyárosok, az Audi, a Mercedes meg a többiek elégedettek az itteni feltételekkel, adókedvezményekkel, nyereséggel. Csakhogy most azt hallani: Obama meggyőzte Merkelt, ideje partvisnyelet tolni Orbán küllői közé.
Ezek már olyan összefüggések, melyek értékelése meghaladja az én információs bázisomat és szellemi képességemet.
Mondja inkább azt, hogy nem akar összeveszni senkivel.
Ha tisztán látnék, bátrabban beszélnék. Annyi biztos, hogy Németország és az Egyesült Államok is nélkülözhetetlen partnere Magyarországnak. Amerika a világ legerősebb gazdasága és katonai hatalma, nyilván számos ponton képes befolyást gyakorolni, már csak ezért sem kifizetődő rosszban lenni vele. Ami pedig a németeket illeti, az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy Angela Merkel kormánya támogatta a magyar törekvéseket.
Mostanáig.
Én még nem látok változást.
Kövér László házelnök kevésbé csomagol, azt mondja, „ha az EU diktátumokkal akarja szabályozni Magyarországot, akkor el kell gondolkodni az óvatos, lassú kihátráláson”.
A mai világgazdaságban az EU integrációs foka is túl kicsi az optimális hatékonysághoz.
Vagyis?
Vagyis az EU tagjának kell maradnunk, sőt igyekeznünk kell erősíteni az integrációt, egyebek mellett az egységes monetáris és fiskális politika szorgalmazásával.
El tudja képzelni, hogy az Orbán Viktor vezette Magyarország óvatosan, lassan kifarol az unióból?
Nem tartom reálisnak.
Az OTP-nek és az ön Bonafarmjának van terve az unión kívüli életre?
Nem készülünk arra, hogy Magyarország nem lesz EU-tag. Kizárt, hogy kilépjünk.
Pihenésképpen focizhatnánk egyet.
Focizzunk.
Mi igaz abból, hogy Pintér Attila kinevezése a labdarúgó-válogatott élére az ön bosszúja Orbán Viktoron a bankadó miatt?
Ez egy hülyeség.
Mindenestre betalált.
Ha bosszú, akkor saját magam ellen követtem el, hiszen ha valaki igazán nagyot veszített Pintér kinevezésén és az első tétmeccs utáni menesztésén, az én vagyok. Szoktam mondani, ha valakit rövid idő után leváltanak, nem ő a hibás, hanem az, aki kinevezte. Amúgy bárki bármit mond, Pintér Attila kiváló szakember, jelentős sikereket ért el futballistaként és edzőként. A szövetségi kapitányi feladat sajnos kevésbé illett hozzá, mint a klubedzői.
Tehát ön hibázott.
Igen. És az én presztízsem szenvedte meg leginkább az ügyet. Orbán Viktornak, mint miniszterelnöknek ez se pró, se kontra, csak mint futballszerető embernek eshetett rosszul.
Ki dönt ma Magyarországon a szövetségi kapitány személyéről? Ön egyeztet Orbánnal vagy Orbán egyeztet önnel?
Mindig én teszek döntési javaslatot az elnökségnek. Meghallgattam a kormányfő véleményét is, épp úgy, mint sok más, a futballhoz értő, azt szerető emberét, de a döntés és a felelősség az enyém. Olyannyira, hogy… Olyannyira, hogy most nem is mondok többet.
Biztos?
Egészen biztos.
Hogyan zajlott a kinevezés előtti beszélgetés Orbán és ön között?
Sehogy. Előbb kineveztem Pintért, aztán tájékoztattam a miniszterelnök urat. Persze még a kiválasztás másfél-két hónapos folyamata alatt váltottunk szót a lehetséges befutókról, köztük Pintér Attiláról, és akkor nem emelt kifogást ellene.
Az utód, Dárdai Pál négy meccsre vállalta a feladatot, aztán azt lehetett hallani, tán hosszabb időre marad. Marad?
Rajta múlik.
Ön szerződtetné?
Igen. Már a finn mérkőzés előtt is ezt mondtam, függetlenül annak az eredményétől.
Dárdai mostanáig a Herthánál irányította az utánpótlás-nevelést, s oda is térhet vissza. Fura lenne, ha a Magyar Labdarúgó Szövetség nem tudna versenyezni egy német középcsapat ajánlatával.
Lehet középcsapatnak titulálni a Herthát, de hát mégiscsak a világ egyik legjobb bajnokságában játszik. Dárdai tizenhat évet töltött ott, és szerintem nincs messze a csapat bundesligás kispadjától sem. Amúgy elnöki mandátumom kezdete óta együtt dolgozom vele, ő volt az MLSZ utánpótlás-stratégiáját kidolgozó csapat motorja. Rendkívül jó benyomást szereztem a személyiségéről, szakmai hozzáértéséről, és a játékosok is jól fogadták őt. Szeretnék végre hosszú távú megoldást találni, Dárdait akkor is el tudom képzelni szövetségi kapitányként, ha nem sikerül kijutnunk az Eb-re. Persze, ő is abból főzhet, ami van, de hiszem, hogy képes kihozni a maximumot a keretből. A finnek elleni meccsen is látszott, hogy lépést váltott a csapat, átlépte az árnyékát, elkerülte a szokásos csapdákat, és végül nyert. Ezzel elsősorban a közönségnek okoztak nagy örömöt, akik megérdemelték ezt, cserébe a kiváló támogatásért, amit az arénában nyújtottak.
„Szoktam mondani, ha valakit rövid idő után leváltanak, nem ő a hibás, hanem az, aki kinevezte. Amúgy bárki bármit mond, Pintér Attila kiváló szakember, jelentős sikereket ért el.”
(…)
„Sértsen csak meg!”
Közel másfél évtizede léteznek magyar futballakadémiák, az onnan kikerülő játékosoknak kéne húzniuk a válogatottat, ám a nemzeti csapat vergődik, sőt a belga Double Pass által készített átvilágítás leminősítette az utánpótlás-nevelésünket.
Látja, ez a tipikus negatív magyar megközelítés. Nem azt írják, hogy az MLSZ, először a magyar labdarúgás történetében felkért egy olyan külföldi céget, melynek minősítései alapján történik Belgiumtól Hollandiáig és Németországig az állami utánpótláspénz elosztása, és végre ebbe az irányba megyünk mi is. Nem. És azt sem hangsúlyozzák, hogy ez a cég első körben nem elemzést készített Magyarországon, hanem csupán helyzetfelmérést, mely során persze állapított meg hiányosságokat a top tizenöt utánpótlásképző központnál, de nem volt olyan akadémia, amelyik ne fogadta volna el a kritikát, és ne kezdett volna el dolgozni azok kijavításáért. Hamarosan jönnek újra, megnézik, sikerült-e orvosolnunk a hibákat, elemzést készítenek, ami minősítést eredményez, ami alapján majd átgondoljuk az állami támogatás elosztását. Vegyék észre, hogy ez egy előremutató folyamat! Mi is tudjuk, hogy az a magyar labdarúgás legfőbb baja, hogy a gyerekekkel tizennégy éves korukig nem a megfelelő színvonalon foglalkoznak. Azért vezetjük be a C-licencet, hogy aki eddig D-vel dolgozott, továbbképezze magát, és az eddigi nyolcezer edző helyett három-négyezer pedagógiailag is alkalmas trénerre bízhassuk a jövő játékosait. Ezenfelül a kiemelt utánpótlásképző központok edzői számára beindul az UEFA elite youth A-licence képzés, kiváló munkát végez az orvosi bizottság is, és van már erőnléti-edzőképzés, sőt, még a pályák talajával foglalkozó szakembereket is képzünk. Dolgozunk.
Egyre több a pénz a magyar fociban. Épülnek stadionok, jönnek külföldi játékosok az OTP Bank Ligába, de a nemzetközi kupákban égünk. Sportközgazdászok szerint egy játékoskeret ára pontosan jelzi a csapat várható eredményességét. Kézilabdában sikerült is összevásárolni egy-egy Európa topjába tartozó női és férfi…
Sértsen csak meg!
Még csak az kéne.
Maga szerint egyetlen egy top férfikézilabda-csapatunk van?
Bauh! Nem. Kettő. Mondjuk a nőknél is, ott Győr és Fradi, a férfiaknál a Veszprém és persze az ön csapata, a Pick Szeged. Így korrekt?
Álljunk meg egy szóra! Ki nyerte tavaly az EHF kupát? A Pick Szeged! És milyen körülmények között? Úgy, hogy az állami vállalatok messze túlszponzorálták a Veszprémet a Pickhez képest.
A Szeged finanszírozását meg önre bízta Orbán. Mégiscsak ön a leggazdagabb magyar. Illetve akkor még ön volt az. Tényleg, hogy érzi magát, hogy egy pornóbizniszes honfitárs beelőzte a listán?
Ezek szerint ő jobb iparágat választott… De visszatérve: csapatom, a Pick Szeged kiváló állapotban van, és Juan Carlos Pastor személyében a miénk a világ legjobb edzője.
Tényleg megsértettem?… Tényleg. Orbánon, Ángyánon, bankadón, oligarcházáson nem húzta fel magát – igaz, Lázár Jánost nem vettük elő -, de a Picken és a kézilabdán igen. Hogyhogy? Mint Orbánnál, önnél is a labda számít igazán?
Nem sértődtem meg, de látom, a fiúk mennyit dolgoznak a sikerért, és úgy érzem, hogy tőlük sajnálják az elismerést. A Veszprém és a Pick is bekerült a Bajnokok Ligájába, és míg ők a címlapokon szerepelnek – egyébként megérdemelten -, amikor egy góllal nyernek egy idegenbeli csoportmeccsen, az, hogy mi itthon tízzel vertük a svájci Schaffhausent, alig pár helyen jelent meg. Ez persze lehet, hogy a mi PR-munkánk hiányosságait, illetve a rendelkezésre álló médiaháttér szűkösségét jelzi.
Onnan kanyarodtunk el, hogy sok pénzzel vajon a fociban is lehetne-e sikeres magyar BL-csapatot építeni.
Minden ott kezdődik, hogy az ifiből hány tehetséges fiatal kerül fel a nagycsapathoz. Persze, ha vételben gondolkodunk, tényleg csak pénz kérdése a dolog, de az MLSZ nem erre ösztönzi a klubokat. Sőt, azon gondolkodunk, hogy a válogatott érdekében korlátozzuk az egy-egy csapatban játszó külföldiek számát.
Pedig pár milliárddal a válogatott is felturbózható lenne. Ha honosítunk két-három brazilt, a válogatott tán kijut végre egy nagy tornára. Nyilván van az a pénz, amiért könnyes szemmel énekli egy Sao Paolo-i labdarúgó az „Isten áldd meg a magyart”.
Na, ebben, mármint a honosításban a miniszterelnöknek van szava, s ő azt mondja, kizárólag magyar származású labdarúgót honosítunk.
Egyetért vele?
Abszolút.
A közelmúltban honosított videotonos Nikolits magyar?
Az édesanyja magyar, és tökéletesen beszél is magyarul.
Van elég pénz a magyar fociban?
Többet is el lehetne költeni. Komoly gond, hogy az online sportfogadásból befolyó pénzből nem részesülnek a csapatok, noha ők rendezik a mérkőzéseket. Ez most változik, és ha hozzávesszük a tévéközvetítésekből származó összeget, bízhatunk benne, hogy minden első osztályú csapat gazdálkodása stabilizálódik. Aki pedig nemzetközi megmérettetésre pályázik, annak több szponzorra és saját befektetésre lesz szüksége.
Botrány kerekedett abból, hogy immár csak szurkolói kártyával mehetünk magyar futballmérkőzésre. Ön tavaly azzal védte meg az új rendet, hogy az „lehetővé teszi, hogy a nem kívánatos szurkolókat minden stadiontól távol tartsuk”. Az ultrák bosszúból bojkottálnak, nem járnak meccsre, amin lehet szomorkodni, vagy lehet örülni neki, az viszont meglepő, hogy az MLSZ, úgy hallani, mégiscsak kiegyezne velük. Törlik a kártyás rendszert?
Eszünkben sincs. Mi már egyszer engedtünk. Az eredeti elképzelés szerint a kártya tartalmazta volna a lakcímet, ám az ultrák attól tartottak, ha adataik illetéktelen kézbe kerülnek, rossz szándékú emberek megkereshetik őket. Végül csupán a név és a születési hely, idő került rá. Na most ezzel mi a baj? Egy BL-döntőre is le kell adni a nevet, ez az európai metódus, amit nálunk is törvény ír elő. Ha nem lenne kártya, jegyvásárlásnál minden alkalommal mindenki kénytelen lenne bemutatni a személyi igazolványát, a pénztáros begépelné az adatokat,csak aztán adná ki a belépőt. Az jobb lenne? Én szívesen tárgyalok, ha van ötletük, hogyan tegyük egyszerűbbé a kártya használatát, beszélhetünk, de a megszüntetéséről nem lehet szó. A lengyeleknél is esett a nézőszám a kártya bevezetése után, ám fél évvel később fordult a trend. Mi pár hónap alatt százharmincezer kártyát állítottunk ki, ami az én értelmezésemben azt jelenti: összehasonlíthatatlanul többen fogadják el a rendszert, mint ahányan nem.
Az ultrák egyáltalán nem akarnak azonosítást.
Véleményük szerint elég lenne a sok kamera, de láthattuk Bukarestben, hogy aki balhézni akar, eleve kapucnit húz a fejére, sálat köt az arca elé. Túl a tízmilliós büntetésen nekem leginkább az fájt, hogy az ezerkétszáz, Bukarestbe eljött szurkoló miatt – aki szolidaritásból azonosítás nélkül kapott jegyet, mert a román szövetség nem kért azonosítást a saját szurkolóitól – kapott UEFA-büntetés nyomán itthon kétezer-ötszáz szurkoló nem láthatta a helyszínen a finnek elleni meccset. Ez az eset is azt igazolja, hogy a stadionokban és a környékükön civilizált körülményeket kell teremteni.
A Fradi Groupama Arénájának vénaszkenerén borultak ki igazán a zöld ultrák.
Hogy az egyes klubok a kártyán felül milyen szigorításokat vezettek be, az ő dolguk.
Ön egyetért a vénaszkenerrel?
A sporttörvény lehetőséget ad rá.
A főultrák közül korábban állítólag sokan jegy nélkül jártak meccsre.
Ha volt is ilyen, a kártyás rendszer megszüntette ezt a lehetőséget.
Ön kiket tart „nemkívánatos szurkolóknak”? A bojkottosokat? Az összes ultrát? Vagy a „megyavonatozókat”, a román himnuszt háttal állva kifütyülőket?
Sajnos ma még olyanok is a tiltakozókkal vállalnak közösséget, akiket szeretnék bent látni, de bízom benne, előbb-utóbb meggondolják magukat. Én szívesen látom mindazokat, akik nem rasszisták, nem erőszakosak és nem okoznak kárt a stadionban. Senkit sem akarunk bántani, senkit sem akarunk kitiltani, és legalább olyan zajos lelátókat szeretnénk, mint korábban, csak zsidózás, cigányozás, buzizás nélkül. Én is olyan meccsekre szeretnék járni, ahol szórakozik az ember, nem szégyenkezik. Bízom benne, hogy az ultrák álláspontja is megváltozik, és hamarosan ott látjuk őket a stadionokban, mert hosszú még az Eb-selejtező sorozat, és a válogatottnak szüksége van az ő támogatásukra is.
Mit csinál, amikor nem meccsen ül, nem elnökvezérigazgatóskodik és nem MLSZ-elnökösködik? Hazamegy és letorrentezi a legfrissebb Bruce Willis-filmet? Angol másodosztálytól fölfelé megnéz minden métát a tévében? Kiugrik viszkizni Londonba, vásárolni Párizsba? Vagy tervezi a hétvégi vadászatot, nyúlra, elefántra?
Hétköznap, ha hazaérek, próbálok szót váltani azzal a két gyerekünkkel, aki még otthon lakik, ez egyre nehezebb, mert addigra már szeretnek a szobájukba visszavonulni, s néznek valami filmet, vagy számítógépeznek.
Ezek szerint ők torrenteznek.
Nem! Azt tiltom. Van is belőle veszekedés. Ha költenek, például film letöltésére, jön azonnal az SMS, mire mi szólunk, hogy takarékoskodjanak, ők meg veszekszenek, hogy mi mondtuk nekik, hogy illegálisan nem töltünk le semmit.
Az OTP-vezér mobilján bepittyeg, ha költenek a kölkök?
Kiskorúak, ezért az én számlámhoz kapcsolódik a kártyájuk.
„Sajtburgermenü kisburgonyával, mínusz ötszáz forint, rendelkezésre álló összeg százötvennyolcmilliárd-kilencszázkilencvenkilencmillió-kilencszázkilencvenkilencezer-ötszáz…” Ez jó.
Hát, ha azt gondolja, hogy a vagyonom egy bankszámlán van, akkor képzelje el magának így. A nejemnek jön egyébként az SMS, én ezekben a vitákban inkább megfigyelői álláspontot foglalok el.
Ön a család UD Zrt.-je.
Ha a család biztonságára gondol, akkor igen. Na de hadd folytatom. Ha lefekszenek a gyerekek, beszélgetek a nejemmel, vagy megnézünk egy filmet. És nagyon szeretek olvasni, a dolgozómban rengeteg olyan anyag van felhalmozva, amit kézbe szeretnék venni, szépirodalom, újságok, mindenféle.
Most mit olvas?
Most épp skandináv krimiket, amikkel csak az a baj, hogy letehetetlenek. De például tegnap, hazafelé Nádudvarról az autóban belekezdtem a Szabó Istvánról szóló könyvbe. Hatalmas koponya, a minap volt kilencvenéves, a magyar mezőgazdaság rengeteget köszönhet neki és az olyan kiválóságoknak, mint Váncsa Jenő és Dimény Imre. Azt a fejlődési tempót kéne felvennünk, amit ők diktáltak a hatvanas-hetvenes években.
Hétvége?
Sportprogramok. És nagyon szeretek gyalogolni, kirándulni.
Álszakállt ragaszt, s irány a Pilis?
Nem szégyellem én magam…
…nem bújok álszakáll mögé. Ha itthon vagyunk véletlenül, akkor Pest környékén túrázunk, ha nem, akkor vidéken, napi nyolc-tíz kilométer az adagom. És szoktam vadászni, horgászni, vitorlázni, focizni, teniszezni. Mázlim…
…hogy sok hobbim van, nem létezik, hogy unatkozzak egyetlen percet is, egyelőre inkább időszűkében vagyok.
Ebből a magasságból egyáltalán vissza lehet vonulni?
Vissza kell vonulni. De miért is ne lehetne?
Amíg ez az irodája, védi az OTP összes formális és informális eszköze, köztük az UD Zrt. biztonságtechnikai cég. De ha innen kilép, az alvilág és a felvilág erős szereplői szemében is célpont lehet a százmilliárdjaival. Ettől nem tart?
Létezik olyan, hogy tervszerű visszavonulás, bár ezt a kifejezést az éppen vereséget szenvedő fél használta a második világháborúban. Azért lehet azt jól csinálni, és lehet gondoskodni arról, hogy megfelelő kézbe kerüljön a bank.
Szokott szorongani?
Nem, én nem félek senkitől, semmitől. Úgy érzem, okom sincs rá.
Olyan utódot választ, aki vigyáz majd önre?
Még csak az kéne! Nem kell engem pelenkázni. Amíg élek, vigyázok én magamra. Úgy hiszem, a bankon kívül is vannak eszközeim megvédeni magam.
Mik ezek az eszközök?
A gazdasági erő nem csak a banki területen nyújt biztonságot.
Hanem?
Másutt is.
Nyugdíjasként is vágyik majd a befolyásra?
Ezt majd kérdezze meg húsz év múlva.
