Coming out következik, mellyel alighanem súlyos mínusz pontokat szerzek kollégáimnál: kimondani, hogy „én szeretem Ákos zenéjét” olyan súlyos önvallomás, amire esélyesen egy emberként horkant fel rosszallóan a magyar sajtó véleményvezéreinek jelentős része. Érthető is valahol: Kovács Ákos civil megnyilvánulásaiban általában lélegzetelállító nagyképűséggel artikulálja középkort idézően előremutató gondolatait egyebek mellett a nő helyéről a világban, dalaiban pedig eleinte a kis számú szerelmi líra mellett többnyire önnön Messiás-komplexusa volt a téma, míg az utóbbi uszkve tizenöt évben elsősorban szómágiába csomagolt politikai-közéleti szurkálódást folytatott.
Fotó: Varga Benedek / Facebook: Strand fesztivál Official
Nekem mégis idolom volt sokáig, tinédzserkorom félretett pénzei önként, sőt, szenvedéllyel vándoroltak a Produkció zsebébe, cserébe néhány életre szóló sztoriért, országjárásért, kis szerelmekért, vasútállomásokon töltött éjszakákért, boldog, hitetlen katarzisokért – és ha ma már nem is, mégis máig hallgatom, figyelem, tematikus bulikban fel-feltűnök, ismerem a szubkultúra tagjait, és általában a kiváló muzsikusoknak kijáró tisztelettel viszonyulok a Főhőshöz. Koncerten nem voltam legalább 6-7 éve, nem is emlékszem, mi volt az utolsó; egy ponton egyszerűen nem volt már igényem rá, nem adott semmit. Ha viszont úgy alakul, hogy fellép a fesztiválon, ahová félig dolgozni, félig szórakozni jöttem, már csak besorolok régi helyemre az első sorba, és megnézem, mi a helyzet Apáéknál.
Ákos többnyire úgy turnézik, hogy vagy van egy album, amelynek apropóján lehet koncertezni, vagy ha nincs, akkor az előző albumhoz teker egyet a szavakon („ráadás”, +, vagy hasonló, tisztára, mint a Die Hard-filmek magyar címei), ha pedig ez sem áll meg, de új album még nincs, akkor kapunk egy kislemezt, aztán arról pont el lehet nevezni egy turnét. Így lett ez most az Igazán-turné. A címadó dal ugyan ismerős rajongók szerint igazi szépség, mi több, visszavezet Az Igazi Ákoshoz, engem speciel, ahogy az utóbbi három nóta is, kimondottan kiborított: sem a coelhói magaslatok, sem a kínrímek, sem a patakyattilai kohézió nem volt jellemző korábban Ákos szövegeire – de mindettől el tudok tekinteni, a 2084-gyel behozott szintirockstílust szerettem, kíváncsian vártam hát, mit mutat a Strand fesztiválos koncert.
Fotó: Varga Benedek / Facebook: Strand fesztivál Official
Röviden: azt, amit mindig emlegetnek Ákossal kapcsolatban, a profizmust. Azzal ugyanis még a legeltökéltebb ellendrukker újságírók is egyetértenek, hogy olyan makulátlanul profi élő koncertműsort, amit az Ákos-produkció kínál, magyar zenekar nem nagyon tud mutatni: nincs hozzá se pénz, se menedzsment. Ezen a koncerten – de ez nyugodtan rámondható bármelyik Ákos-koncertre – minden hang a kellő századmásodpercben érkezett meg, minden fény tökéletes ritmusban csúszott a zenére, minden töltény mértani pontossággal elhelyezve dördült el az előre átgondolt dramaturgiai pontokon.
Zsibbasztó erejű hatás… kellene hogy következzen minderre. De nem jön semmi: ez csak a cirkusz. Annak is csak a reflektorral meglőtt színes flitterei – miközben ott is az az egyedül érdekes, ahogy a kötéltáncos szája széle megremeg, amikor a kötélre lép. A zenében sem a herzek pontossága a legérdekesebb, ha az lenne, soha nem hallgatnánk élő zenét. Az egyetlen hangba sűrített fájdalom, rettegés, vágyakozás, eufória, egyáltalán, bármilyen érzelem: attól jön a libabőr meg nyílnak a könnycsatornák, nem ettől a lelketlen, rutinos makulátlanságtól. Bono mondta anno a róla készült életrajzi interjúkötetben, hogy ő például, ha nincs jelen százszázalékosan érzelmileg a dalban, akkor nem tudja kiénekelni a magas hangokat. Ákosnak nincs ezzel problémája: valószínűleg félálomban is kijönnek a hangok, fél szívvel legalábbis láthatóan megy: sem saját szememmel, sem a kamerák LED-falra nagyított közelképein nem fedeztem fel egyetlen rezdülést, ami bármiféle bevonódást árult volna el, és megöl a kíváncsiság, hogy dalcsináló Ákos Úr vajon tényleg ennyire nem érez semmit, vagy csak ennyire jó színész.
Fotó: Varga Benedek / Facebook: Strand fesztivál Official
Ákos többször nyilatkozta már, hogy folyamatosan dolgoznia kell azon, hogy a már ezerszer eljátszott dalaival kapcsolatban fenntartsa önnön érdeklődését. Ez a koncert ennek a munkának a kétórásra húzott, élő bizonyítéka: ősrégi Bonanza-szerzeményeket mixel a kétezres évek közepi keményebb, rockos hangzással, erős a zene, elektronika keveredik gitárriffekkel, felhangzik pár nemzetközi kedvenc is, de sem a Főhős által csak szintirocknak becézett stílus, sem a néhány sornyi Tainted Love nem tudja felkelteni a frontember lelkesedését: a Depeche Mode Master and Servantjének fősorát ember nem énekelte még ilyen közönyösen. És ahogy a klasszikus Ikon albumnótája, a Szabadíts fel a szerző legpolitikusabb dalának, A bosszú népének alapjára szól, a bridge közben – „a gyűlölet rabja majd kiforgatja minden szavadat és átkoz, mert aki brancsoknak tagja, az ukázba kapja, hogy üssön, ha nem tartozol a párthoz” – arra gondolok: vajon Ákos elgondolkodott-e már azon, hogy ezek a szavak rá is pontosan ugyanúgy igazak, mint ahogy azokra, akiknek címzi őket.
Ákos mintha elfelejtette volna, hogy a zene eredendően esendő és kicsit mocskos műfaj, a produkció a tökéletességig letisztítva, sterilen áll a színpadon, mint a túl simára retusált modellfotók: olyan sok rétegben van rádolgozva a púder, hogy már nem látszik tőle a lélek. Sok évvel ezelőtt egy filmlevelében azt kérte számon egy űrutazós blockbusteren, hogy míg a külsőségek tökéletesek, „mintha egy NASA-butikból húzták volna elő”, addig érzelmileg üres a film – és most ezt éreztem a makulátlan show-gépezet működése közben. Szeretni akartam ezt a koncertet, ehelyett viszont azon kaptam magam, hogy kicsit szorongok: tényleg az az út, hogy egy ponton túl már tízezer szempár energiája sem emeli meg az egykor a kávéjáról is szenvedéllyel beszélő ember pulzusát?
