Avril Lavigne életútját két éve, karrierjét berobbantó albuma, a Let Go huszadik jubileuma kapcsán már kiveséztük. Az Avril-sztori egyébként is jól ismert nemcsak a rajongók, de mindenki számára, akik a kétezres években hallgattak bármilyen zenét: a csípőnadrágos Britney Spears-féle popdívák korába üdítő erővel robbant be teljes ellenpontjuk, a nyakkendős, bőgatyás lány, akik plázák feldúlásáról és gördeszkázásról énekelt. Miután 14 évesen megnyert egy versenyt, és Shania Twainnel léphetett színpadra, többen felfigyeltek rá, ekkor kezdődött a kilincselés a lemezcégeknél. A kezdetben templomi, majd country közegben éneklő tinilány számára a lázadás nem csupán egy póz, egy jól eladható marketingtermék volt, már tizenöt évesen sziklaszilárd elképzelése volt arról, hogy akármennyire próbálják ráerőltetni a rágógumipopot, ő a saját elképzeléseit fogja megvalósítani.
A sok harc bejött: a Let Go azoknak a lányoknak adott egy újszerű ikont, akik nem feltétlenül tudtak azonosulni a Spears és Christina Aguilera-típusú popsztárok által uralt képpel, és inkább hallgattak vagány szövegeket egy fiús lánytól, aki a rebellis tinilány képére építette fel a karrierjét – arra, amely ő maga is volt, autencitiása pedig sikere kulcsa is volt egyben. Lavigne-t szinte azonnal beskatulyázták a pop-punk hercegnő karakterébe, holott ő több interjúban is kifejtette, hogy nem feltétlenül szereti saját magával kapcsolatban hallani a „p betűs szót.”
Hiába öregedett, a karaktere lázadó tinilány maradt
Nyilvánvaló kérdés volt, hogy a sikert jelentő tinikarakter meddig lesz hiteles, és képes lesz-e az öregedéssel együtt a zenéje is felnőni, ám úgy tűnt, hogy sikerrel megőrizheti a vagány lány szerepét: jó ideig a csúcson maradt, ezt jól mutatja, hogy az 2002-es Let Go és a 2004-es Under My Skin után a 2007-es Best Damn Thing is a toplistákra ugrott, sőt, az utóbbin megjelenő Girlfriend című dal a mai napig a leghallgatottabb alkotása. Következő két albuma már mérsékeltebb sikerrel futott (Goodbye Lullaby, Avril Lavigne), a visszavonulót azonban mégsem az hozta el, hogy a viszonylagos megújulás nem feltétlenül aratott óriási sikert, hanem egy komoly betegség.
Az énekesnő 2014-ben turnézás közben vette észre magán először a gyanús tüneteket, és bár azt hihetnénk, hogy egy világsztárral ilyesmi nem fordulhat elő, mégis hosszú ideig félrediagnosztizálták őt, vagy egyszerűen annyit mondtak neki, hogy biztosan depressziós, pihenjen. 2014-ben aztán végül kiderült, hogy valóban beteg: Lyme-kórral diagnosztizálták, amely olyan nehézségeket okozott neki, hogy a karrierjét is teljesen félre kellett tennie, és egy ponton már azt is elfogadta, hogy akár bele is halhat. Betegsége ihlette a következő albumát, a Head Above Water 2019-ben jelent meg, és ugyan szép sikerrel futott, nem robbant vissza egyből a köztudatba, ráadásul a pandémia is megakadályozta abban, hogy világkörüli turnéval élessze fel az Avril-mániát. Az igazi visszatérést leginkább 2022 hozta el számára, és ehhez nem csak az kellett, hogy ekkor jelentette meg a Love Sux című albumát, amelyben visszatért a líraibb album után a rá jellemző punk-rockhoz, hanem a Z generáció is.
Bár a Love Suxról a rajongókon kívül nem feltétlenül dúdol mindenki slágereket, arra mindenképp jó volt, hogy ismét a köztudatba kerüljön, ráadásul az időzítés is jó volt. 2022-ben volt éppen húsz éve, hogy a Let Go megjelent, ennek apropóján újrahangszerelve a debütáló album dalait az énekesnő ismét kiadta klasszikusát, amely sokat hozzátett az Avril-reneszánsz eljöveteléhez. Ráadásul más úton is pengette a nosztalgia húrjait: felénekelte azt a Breakaway-t, amely Kelly Clarksont világsztárrá tette, azt viszont viszonylag kevesen tudták, hogy a dalt eredetileg többedmagával Lavigne írta még az első albumára, csak onnan olyannyira kilógott, hogy inkább Clarksonnak adta. És míg ezekkel elsősorban a zenéjén felnőtt generációt késztette jóleső nosztalgiára, visszatérésének egyik legfontosabb faktora, hogy azt a generációt is meg tudja szólítani, akik a Let Go idején még nem is éltek, ám olyan előadókért rajonganak, akiknek a zenéjét nagyban meghatározta Lavigne munkássága.
A kétezres évek Billie Eillish-a vagy a kétezerhúszas évek Avril Lavigne-ja?
Az, hogy sok év hallgatás után sikerrel tudott visszatérni, nagyban köszönhető annak is, hogy a Z generáció éppen akkoriban kezdett érdeklődni a kétezres évek zenéi iránt. Ez nem feltétlenül csak az énekesnő munkásságára volt igaz, hanem az emo-szcénára is, amely sok hasonlóságot mutat a mostani fiatalok stílusával. Ezt jól mutatja például, hogy az egyik legfontosabb Las Vegas-i zenei fesztiválnak 2022-ben csupa olyan headlinere volt, akik egy-két évtizeddel azelőtt voltak egy bizonyos réteg számára népszerűek: a Paramore, a My Chemical Romance vagy épp Avril Lavigne. Az Independent a jelenséget boncolgató cikkében azt írta, hogy az emo és a pup-punk nosztalgia elérte a Z generációt is annak ellenére, hogy saját élményeik nincsenek ezzel kapcsolatban. Ebben pedig óriási szerepet játszik az, hogy saját kedvenceik is a múlt felé fordították tekintetüket.
Ő tett azzá, aki vagyok
– posztolt közös képet Lavigne-nyal Billie Eillish, ami már önmagában is olyan promóértékkel bír, hogy az énekesnő zenéjét nem feltétlenül ismerő, TikTokon felnőtt generáció azonnal vadul kutatja, kiről is írhat napjaink legnagyobb tiniikonja. Az sem elhanyagolható tényező, hogy Lavigne és Eilish életútja rendkívül hasonló: mindketten tizenévesen lettek világsztárok, és mindketten valami olyasmit képviseltek, amely teljesen kirítt a popdívákról alkotott képből: lázadók, fiúsak, öltözködésükkel stílust teremtettek, mély, szomorú témák is megjelennek a dalaikban, mégis ott van bennük az a könnyed popos vonal, amely megfogja a tinédzsereket – nem véletlen, hogy népszerűségük is hasonló méreteket öltött.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
De nem Eilish az egyetlen, aki Lavigne jelentőségét hangoztatta: az olyan jelenlegi fiatal sztárok, mint Charli XCX, Halsey, Willow Smith és Olivia Rodrigo is gyakran emelték ki az énekesnő zenéjét, mint fő inspirációforrást. Rodrigo 2022-ben a torontói koncertjén fel is hívta az énekesnőt a színpadra, hogy előadják közösen a Complicated című dalt, a közönség pedig megőrült.
Lavigne visszatérésében az is szerepet játszott, hogy 2021-ben leszerződött Travis Baker stúdiójával, és a Blink-182 dobosa arra bátorította, hogy térjen vissza a punk-rock gyökerekhez, ez a döntés pedig sikeresnek bizonyult. Ebben az időszakban kezdett Lavigne olyan, a Z generáció által népszerű, és a visszatérő pop-punkot az emoval, a hiphoppal és számos műfajjal ötvöző előadókkal kollaborálni, mint Yungblud, Machine Gun Kelly vagy éppen Mod Sun – utóbbival az énekesnő ráadásul egy ideig jegyben is járt. Lavigne úgy simult be az ugrálós tinizenét játszó, színes körmű és hajú előadók közé, mintha még mindig tinédzser lenne.
Ezzel együtt merülhet fel a már emlegetett dilemma, hogy az éppen a negyvenet túllépő Lavigne meddig játszhatja ugyanezt a karaktert anélkül, hogy kínos legyen, de nagyon úgy fest, hogy a közönség megadta erre a választ: bármeddig, mert ezt várják tőle, és még mindig jól áll neki. Erre a legjobb bizonyíték, hogy idén Greatest Hits címmel válogatásalbumot adott ki, ráadásul turnéra is indult, ami rendkívül népszerű volt. Nem mellesleg pedig a Glastonbury egyik headlinere lett, hetvenezren voltak a koncertjén.
Nem hiszem, el hogy huszonkét évbe telt, mire felléphettem a Glastonburyn, csodálatos volt. (…) Még mindig rettentően izgatott mindenki a zeném miatt
– nyilatkozta a koncert után a BBC-nek.
Lavigne-nak tehát 22 év után is van még mit kipipálnia annak ellenére, hogy még nagykorúsága előtt szinte mindent elért, ám ami talán ennél is nagyobb dobás: egy egész generációt ihletett meg. Nagyon úgy fest, hogy nem most fog visszavonulót fújni, ám a legnagyobb kérdés: meddig tart ki a nosztalgia, hol lesz az a pont, ahol kénytelen lesz lerakni a lázadó tinilány karakterét, és ha ez eljön, tud-e majd még újat mutatni.
