Pest és Buda története a középkorig, Óbudáé az ókorig nyúlik vissza. Nincs ebben semmi különleges – mindezt már az iskolában megtanuljuk. De vajon belegondolunk-e abba, hogy amikor e városok koráról beszélünk, pontosan mire is gondolunk? Mi az, ami valójában több száz vagy akár több ezer éves? Az évszázadok alatt szinte minden tulajdonságuk megváltozott: a nevük, a határaik vagy épp az, hogy melyik birodalomhoz tartoztak (ráadásul a három település több mint 150 éve egyesült is).
Talán a lakosságuk lenne az, ami folytonos? Ugyan! Ott volt igazán nagy csak a jövés-menés: előfordult, hogy szinte elnéptelenedtek, máskor tömegek érkeztek messzi földről, hogy szerencsét próbáljanak az újjáépítésükkor.
Akkor talán a házai? Elsőre még ez tűnik a legmegfoghatóbbnak. Ha ma egy városra gondolunk, leginkább jellegzetes épületei jutnak az eszünkbe. Pedig ezek is mulandók. A mai világvárosok – közöttük Budapest – ikonikus épületei, néhány száz év múlva talán már csak képeken maradnak fenn. Abszurdnak tűnik? A Fortepan fotói is bizonyítják: a főváros látképét egykor meghatározó épületek jó részének mára nyoma sem maradt. Ezekből a „nyomasincs” házakból válogattunk össze most néhányat, első körben a második világháború előttiekből.
Kezdjük rögtön valami különlegessel. Olyan építményekkel, amelyek nem voltak se Pesten, se Budán, mégis jellegzetes elemei voltak a városképnek. Valójában nem voltak házak sem, pedig voltak falaik ajtókkal, ablakokkal, amit takaros cseréptető fedett. Ezek voltak a hajómalmok, amelyek valamikor sűrű, hármas sorokban voltak kikötve a Dunán. Fénykorukban, a 19. század derekán csak az óbudai szakaszon több mint ötvenben folyt a munka. Ezen a képen szépen látszik, hogy méretre és megjelenésre nem is nagyon különböztek a kisvárosi házikóktól, amelyek közül még kimagaslik a zsinagóga és a katolikus templom épülete. (A kettő közt a református templom, akkoriban még a mainál puritánabb tornya látszik).
Az 1800-as évek végére már csak mutatóba maradt néhány hajómalom. Nem tudták felvenni a versenyt a sokkal nagyobb kapacitású, ráadásul télen is járó gőzmalmokkal, melyek azután átvették a helyüket. Legalábbis egy időre.
Abban az időben a Duna külvárosi szakaszain – északon és délen egyaránt – a többszintes, ipari téglaépületek és azok magasba nyúló kéményei lettek a panoráma legmeghatározóbb elemei. A legtöbb és leglátványosabb Ferencvárosban épült, hiszen a gabona, és sok más mezőgazdasági termény főleg délről érkezett. Ezeknek a fogadására nem csak malmokra, hanem raktárakra is szükség volt.
Óriási területen, az Összekötő vasúti hídtól a Szabadság hídig tartott a közraktárak területe, északon a Vámház ás a Központi Vásárcsarnok zárta a logisztikai központot. A komplexum leglátványosabb épülete az 1883-ban átadott, folyóparti Elevátor volt. A gigantikus, kilencven méter hosszú, ötven méter magas épületben 18 felvonó (elevátor) vitte fel a – főként vízi úton érkező – gabonát a felső szintre, ahonnan futószalagok és csövek továbbították azt a zsákokba. Vagy épp a vasúti kocsikba, merthogy az egész telepet behálózták a vágányok.
Az Ulrich Keresztély tervezte Elevátor-ház nem csak nagy volt, de mutatós is. Ha méretében nem is, stílusában mindenképp emlékeztetett Hamburg kikötői raktárnegyedének gyönyörű téglaépületeire. Ez utóbbiak ma már az UNESCO világörökség részét képezik, az Elevátor-háznak azonban nem volt ilyen szerencséje.
Pedig olyan igényes kialakítású épületről volt szó, mely még azután sem vált zavaróvá, hogy a Nagykörút délen is kiépült a Dunáig, és elkészült a Horthy Miklós (vagyis a mai Petőfi) híd. Bár a jelentősége addigra lecsökkent, az ítéletet a második világháború mondta ki felette. A bombatalálatot kapott házat a hatvanas években bontották el teljesen, a hozzá kapcsolódó – úgynevezett Dunaparti – pályaudvart csak a rendszerváltás után számolták fel végleg. Az „élelmiszerlogisztikai központ” déli oldalához kapcsolódó Közvágóhíd épületei pedig egészen néhány évvel ezelőttig álltak. Akkor egy nagy lakótelepet kezdtek építeni a helyükre, már csak hírmondója maradt a telepnek.
Nem csak a parti malmok és raktárak tűntek el nyomtalanul a Dunáról, de némelyik hídja is. Ugyan valamennyit felrobbantották a második világháborúban visszavonuló német csapatok, ám a Margit, a Szabadság és a Lánchidat nagyjából eredeti formájában állították helyre, még a negyvenes években. Egyedül az Erzsébet híd az, amelynek gyakorlatilag csak a neve maradt meg: helyette teljesen más stílusú – bár az eredeti híd vonalvezetését követő és legalább olyan szép és egyedi szerkezetet kapott a város.
A már említett Horthy Miklós híd viszont éppen a nevét veszítette el az újjáépítés során. Na meg azt a különös haditengerészeti emlékművet, ami a budai part mellett épült hozzá a pilléréhez Miskolczy László tervei szerint. Ez tulajdonképpen egy 22 méter magas vasbeton építmény volt, amiben a haditengerészet relikviáit lehetett megtekinteni. Hajóorr alakú oldalán egy hét méter magas, kétalakos bronz szoborcsoport állt: a „támadás géniusza” és egy tengerész (Szentgyörgyi István alkotása). Az épület tulajdonképpen csak talapzata volt a valódi emlékműnek: a fiumei világítótorony harmincméteres másolatának, amibe egy csigalépcsőn fel is lehetett menni.
A Duna-hidak hatása azonban a partokon is folytatódott, mint arról egy korábbi írásunkban már szó esett. Ahol megépültek, ott új városnegyedek születtek, ami óhatatlanul is a régiek eltűnésével járt. Nem csak a korabeli külvárosok (Lipótváros, Újlak, Kelenföld stb.) iparnegyedeit számolták fel, de lebontották például a nyitóképünkön látható régi pesti városházát is, mely a Belvárosi-plébániatemplom mögött állt.
Az Erzsébet híd megépülte a budai oldalon is jelentős változásokat hozott. A Duna-part századfordulós látképéhez elengedhetetlenül hozzá tartozott a sokszor emlegetett Tabán. Ez a negyed persze nem házainak méretével, hanem éppen falusias hangulata miatt vált ikonikussá – mielőtt egy befejezetlen városfejlesztési hullám el nem söpörte a 30-as években. Látványos épület azért itt is akadt: a kecses tornyú „rác templom”, melyet természetesen elkerült a szanálás. Sőt, az épület a világháborút is helyreállítható sérülésekkel élte túl. 1949-ben mégis elbontották. Állítólag közvetlenül Rákosi parancsára, aki ezzel akart kedveskedni Sztálin elvtárs születésnapjára. Jugoszlávia akkor épp ellenségnek számított, így a szerb ortodox templom eltüntetésének politikai üzenete is volt.
Bár Budapesten szerencsére nem volt jellemző a templomrombolás a szovjet megszállás idején sem, azért néhány jelképes épületet elpusztított az új hatalom. Ilyen volt például a Regnum Marianum a Városliget szélén. Hogy az amúgy fiatal – 1931-ben felszentelt – templom szimbólummá válhatott, abban nagy szerepe volt annak, hogy végül csak barbár módon, robbantással tudták elbontani a vasbeton szerkezetét. Na meg az is, hogy helyén moszkvai mintára kialakították a Felvonulási teret, nem messze tőle a Sztálin-szoborral.
Politikai okokból bonthatták le a Kapisztrán téri Mária Magdolna-templomot is. A szimbolikusan is fontos elhelyezkedése mellett ebben szerepet játszhatott az is, hogy a honvédséghez tartozott (Helyőrségi-templom néven is emlegették). Csak gótikus tornya maradt meg, melyet ma is kilátónak használnak.
A Várban azonban nem ez volt a leglátványosabb változás. A háború utáni helyreállítás során elbontották vagy egyszerűbb formában állították helyre azokat a zömmel huszadik századi palotákat és székházakat, amelyeket a nagy pesti ingatlanfejlesztések mintájára húztak fel. Abban az időben ezek az épületek néhány évtizedes múltjukkal nem képviseltek történelmi értéket, a műemlékvédelem akkoriban a barokk és középkori lépték visszaállítása mellett döntött.
A „nyomtalanul eltűnés” kifejezés azonban ebben az esetben sántít, hiszen ezeknek a nagy házaknak a visszaépítése folyamatosan zajlik. A Lovarda és a Főőrség épülete már évek óta áll, a Vöröskereszt Székház és a József főhercegi palota visszaépítése zajlik, és lassan visszanyeri hajdani körvonalát a „megskalpolt” Pénzügyminisztérium és a Honvéd Főparancsnokság is. Ha valaki pár évtized múlva olvassa ezt a cikket, talán nem is érti majd, mit keresnek ezek az épületek a válogatásunkban. (Legfeljebb a hajdani Honvédelmi-tömb üthet majd szöget a képeket böngészők fejébe: az vajon hogyan torzult ilyen furcsára egy évszázad alatt.)
Persze ennyi idő elteltével nem csak a Vár változott meg, de a panoráma is, ami onnan letekintve a szemünk elé tárul. A pesti korzón a második világháború előtt is szállodák álltak csak épp más stílusúak és méretűek. A Clark Ádám tér is egyszerű kereszteződés volt, melyet nagyméretű épületek határoltak, sőt, a parti házsor egészen a Várkert Bazárig tartott. Ezek helyén ma szerencsére park van – volt, ahol jót tett a városszerkezetnek, hogy lazítottak rajta.
Valamikor az Erzsébet teret is szorosabban vették körbe az épületek (a mai Akvárium helyén is házak álltak), a Blaha Lujza tér nagy részét a Nemzeti Színház foglalta el, és a sort hosszan lehetne folytatni. A leglátványosabb, egykori épület helyén kialakított pesti park azonban nem a huszadik században, hanem néhány évvel korábban, 1897-ben született. Akkor bontották le a fenyegetően hatalmas Újépületet, melynek méretével legfeljebb a Puskás Ferenc stadion vetekedhet. A mai Szabadság tér tulajdonképpen az egykor börtönként és kivégzőhelyként is használt kaszárnya udvara (a Batthyány-örökmécses az itt kivégzett miniszterelnöknek állít emléket), de a szomszédos házakat is magába ölelte az „épületszörny”. Igazából erről a házról sem mondható, hogy „nyom nélkül” tűnt el, hiszen a környező utcák hálózatából máig kiolvasható a körvonala.
Persze a legtöbb lebontott, lerombolt pesti ház helye nem maradt üres: a háború okozta foghíjakat beépítették, csak épp egészen más stílusú, méretű és funkciójú házak kerültek a régiek helyére.
Tehát, bár nyomtalanul eltűnt az Iparcsarnok a Városligetből, a Haas-palota a Gizella (vagyis a mai Vörösmarty) térről, a Nemzeti Lovarda a Pollack Mihály térről vagy épp a Lloyd-palota a Lánchíd pesti hídfője mellől. Hogy miért pont ezeket a példákat említem? Mert ezeknek a házaknak a helyére újakat húztak fel a múlt század második felében, de azután azok felett is eljárt az idő. Van, amelyikük felett már kimondták a halálos ítéletet, van amelyiket már le- vagy visszabontották, és van, amelyik helyén már egy egészen más – vagyis néhány évtized alatt már a harmadik – épület áll.
A huszadik század második felében épült, mára nyomtalanul eltűnt ikonikus épületekre hamarosan visszatérünk.
További eltűnt fővárosi épületekről nézhet az Animatiqua stúdió által megmozdított fotókból készült videókat az Eltűnt Budapest című sorozatban.
Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/eltunt_budapest_1
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
