A mai, benzingőzben úszó, motorzajtól és villamos-zörgéstől folyton lármás körút ismeretében persze szinte elképzelhetetlen, hogyan festett az a kis darab Nagykörút, amelyik százötven évvel ezelőtt már megvalósult Pesten. Mindössze három ház: ennyi volt 1873-ban a majdani főút kiépült része, a Baross utca és a József utca között. Itt, ahol a Bodzafa (ma Rökk Szilárd) utca az állami dohányraktár alatt beletorkollott a józsefvárosi kálváriához vezető Stáció utcába, volt három alkalmas telek, és került három vállalkozókedvű pesti polgár is – két kávés és egy bádogosmester –, akik a falusias miliőben voltak elég merészek háromemeletes bérházakat építeni.
Talán elég, ha annyit mondunk: ennek a három elegáns háznak a lakásait a szép budai panorámával hirdették felépültük után. Tehették, hiszen akkor valóban semmi sem zavart be a látványba. A környező kertek, gyümölcsösök, istállók és ólak között legfeljebb földszintes házak bújtak meg, nem takarta semmi a Gellérthegyet azok elől, akik az emeletekről nézelődtek. A lakásban pedig folyóvíz, angolvécé, légszeszvilágítás szolgálta a kényelmüket – más kérdés, hogy az utcákon sárban tapicskoltak. Igaz, a főváros arról gondoskodott, hogy ezen a százméternyi szakaszon szurkos makadám és döngölt járda segítse a közlekedést, de mit volt mit tenni: pár lépéssel odébb nem volt más, csak falu.
Több mint húsz évbe telt, hogy a Nagykörút valóban az a széles promenád legyen, aminek az Országgyűlés és a városi tanács szánta, és ne puszta illúzió. Jó darabig a térképen létezett ugyan, de a valóságban gödrök, buckák és keszekusza kerítések határozták meg a képet; mint a fényes Népszínház mögött, ahol csak egy osonásnyi ösvény választotta el a művészbejárót a Mértékhitelesítő Hivatal udvarán felhalmozott hordóktól.
1896-ban jutott el végre odáig az útvonal kiépítéséért felelős Közmunkatanács, hogy már semmiféle akadály – kerítés vagy házikó – nem szakította meg a körutat, ellenkezőleg, végig kővel burkolt útpályán kopogtak a hintók; az út két szélén villamossín futott, a széles járdán a növekvő fák árnyékában korzóztak a pestiek. És persze a föld alatt is ott volt már minden, ami a modern életet szolgálta: a roppant átmérőjű főgyűjtő csatorna, a szűrt Duna-vizet szállító vízvezeték, az elektromos és légszesz hálózat.
Igaz, az utolsó bérház felépültére ekkor még egy évtizedet várni kellett, de a Nagykörút már teljes fényében pompázott és tökéletesen működött. Kávéházak és vendéglők, csemege- és ruhaüzletek, drogériák és cukorkásboltok kínálták portékájukat a három-négy emeletes épületek földszintjén, és ebből a négy és fél kilométer hosszú horizontális plazából akár ki sem kellett mozdulnia a körúti polgárnak. Minden megvolt itt, ami egy élet kényelmes lebonyolításához kellett.
Nem véletlen, hogy az első időkben a háztulajdonosok egy meghatározó része is a saját bérházában lakott. Afféle élő minőségi tanúsítványként foglalta el a legszebb lakást, a körútra néző öt-hatszobást, a szőnyeggel borított főlépcsőn, jobb esetben liften közelítve meg otthonát. Személyesen ismerte az összes lakót: a szomszédjában élő minisztériumi főtanácsost, a mérnököt és az orvost, az ügyvéd urat a felső emeletről, sőt a kishivatalnokot, a vasutast, a magánzónőt és az iparost is a gang hátsó, ablakot csak a félhomályos udvarra nyitó fertályáról. Mosolyogva fogadta bérlői köszönését, amikor vizitbe vagy délutáni sétára indult – legtöbbjükkel persze nem ugyanazt a kávéházat látogatta.
A háziúr azonban még jobbára aludt, amikor a bérházban megpezsdült az élet. A cselédek kihamuzták a kályhát és befűtöttek, aztán a szemeteskocsi kolompját hallva leszaladtak a kapu elé, kiüríteni a ládákat. A vice felsöpört és fellocsolta a járdát, a háziasszonyok reggeli bevásárlásra indultak – a kosarat a lány cipelte –, a gyerekek nekivágtak a körúti mellékutcáknak, a legközelebbi iskola felé. Csúcsforgalom volt a cselédlépcsőn, jött a postás, a mosónő, a kézbesítőfiú. Dohogott a bérház-nagyüzem.
A második világháborúig látszatra nem is sokat változott az élet a Nagykörúton. Igaz, az újonnan épült negyedek Lágymányoson és Újlipótvárosban erős konkurenciát jelentettek a fényben fürdő, központi fűtéses lakásaikkal, de a hivatalnokoknak, fiatal értelmiségieknek még mindig tökéletesen megfeleltek a körúti „jobb” lakások, ahol a bér is valamivel megfizethetőbb volt. A cseléd kezében már itt is feltűnt a porszívó, a konyhában ott állt a jégszekrény, és világvevő rádió muzsikált a súlyos koloniál asztalon. A hölgyek egyre gyakrabban jártak kávéházba, aki pedig többre vágyott a körúti eleganciánál, az bevillamosozott a Belvárosba ruhát csináltatni.
A negyvenes évek végén aztán felborult a világ. A bérházakat államosították, a szorító lakáshiányt pedig úgy igyekezett enyhíteni az új tulajdonos, hogy egész munkáscsaládokat költöztetett be a polgári otthonok megengedhetetlen luxusnak minősített „fölös” szobáiba. Ettől kezdve társbérlővé avanzsált vadidegenek járkáltak át egymáson a hagyományosan összenyitott lakóterekben, munkás, burzsoá és társutas értelmiségi anyák osztoztak az egyetlen konyhán és a fürdőszobán. Mindaddig, amíg a házkezelő vállalat engedékenysége végre utat nem nyitott a leválasztások, a lakások felszabdalása előtt.
A lépcsőházak elpiszkosodtak, az ablakok kitörtek, az udvari keramit hiányait nem pótolta ki senki. De furcsa mód az utca alig változott. Persze a mosodából Patyolat lett, a csemegéből Közért, a drogériából Háztartási Bolt meg Ápisz, a kávéházból pedig Népbüfé, esetleg cukrászda, de amit egyáltalán kapni lehetett, azt ezekben a boltokban megvásárolhatta a pesti ember. És volt gombócos fagylalt (csokoládé, vanília, puncs), később pálcás jégkrém, a trafikban pult alól almaszappan, aztán a kapu alatt divatos holmikat aranyáron kínáló butik. És Szilveszterkor még mindig a Nagykörútra járt mindenki trombitálva köszönteni az új évet.
A lényeg nem változott. A Nagykörút volt Pest főutcája. A nemzet nagy halottait itt vitték a temetőbe, a nemzet nagy vendégeinek itt integetett a spontán összegyűlt tömeg. Nem véletlen, hogy Sztálin ledöntött szobrát is éppen eddig hurcolták a lázadók. Ahogy az sem: a szovjet propagandafotós, Jevgenyij Haldej először itt, a New York-palota tetején fotózta meg Budapest „felszabadítását”; tizenegy évvel később, 1956 őszén pedig az itteni „paloták” mindennél több rombolást szenvedtek el az utcai harcokban.
De a villamos ezután is végigzötykölődött Dunától Dunáig, az emberáradat ezután is rendületlenül hömpölygött a széles járdákon. A körút nem hagyta magát. Az eszeveszett forgalom miatt itt, a Blaha Lujza térnél már 1926-ban fel kellett szerelni az első villanyrendőrt, és természetesen nincs olyan föld alatti közlekedési vonala a városnak, amely ne metszené a Nagykörutat. A hatvanas-hetvenes években egy város leste izgatottan, hogyan készül a metró. Komoly mérnök apukák surrantak be fehér köpenyben, nagy árkusokkal az építési területre, mert ha már ott fúrtak a lakásuk melletti sarkon, muszáj volt látniuk, mi történik a mélyben. Aztán amikor elkészült végre, a gyerekek nem sajnálták a zsebpénzből az egyforintost, hogy félórákig – míg az őr meg nem elégelte a mulatságot – körbe-körbe utazzanak a mozgólépcsőn. Akkoriban mintha még mindenki modernnek és praktikusnak látta volna az aluljárókat, és úgy tűnt, örömmel lépcsőzik, hogy odalent telefonálhasson, újságot vásároljon, vagy éppen üdítőt, szendvicset vehessen az automatákból.
Most százötven éves a Nagykörút, és lássuk be, kissé megkopott. Hiába, hogy pesti ember negyven fölött még ma is úgy hívja a Dohány utcai kereszteződést, hogy „a Bástyánál”, a tucatnyi körúti moziból mutatóba maradt csak néhány. A boltok tetemes hányada üres, a patinás kávéházak pedig, amelyek presszóként, önkiszolgáló étteremként bekkelték ki a szocializmus évtizedeit, ma jobbára hamburgert kínálnak sültkrumplival. De nem ám olyannal, mint egykor az Ilkovics a Nyugatival átellenben: ez nem a vendég szeme előtt sütött hajszálvékony rósejbni, hanem űrhajóskaja, amelyik krumplit akkor látott utoljára, amikor azt kiszárították és porrá zúzták. Vannak aztán még kocsmák is, mert a részeg embernek talán fel sem tűnik, hogy túl kell ordítania a szüntelenül dohogó-berregő, elapadhatatlan autófolyamot.
És ez még csak az utca. De az örökké zárt házkapuk mögött sem sokkal vidámabb a helyzet. Egykori bérlők és ma lakáskiadásból gyarapodni próbáló befektetők igyekeznek kipofozni az évtizedeken át ebek harmincadjára hagyott házbelsőket, átkozva az egykori háziurat a tornyokért-gipszdíszekért és a négyméteres belmagasságért – no meg az IKV-t az elmulasztott felújításokért.
Tehát százötven éves a Nagykörút. A dualizmust épp belakni próbáló magyar állam és a frissen egyesült főváros akaratából, az adófizetők és a pesti polgárok anyagi erejéből valósult meg egykoron. Nincs pestibb utca, mint ez. Ideje lenne ismét élhetővé tenni.
Írta: N. Kósa Judit | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/nagykorut
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
