Kultúra ismeretlen budapest

A főváros legkülönbözőbb pontjain tűnnek fel a lebontott Nemzeti Színházak darabjai

Vincze Miklós / 24.hu
Vincze Miklós / 24.hu
Az oszlopokkal és részletekkel hosszú évtizedekkel az épületek eltűnése után is találkozhatunk – feltéve, ha tudjuk, hol keressük őket.

Az alig kétszáz éves magyar színháztörténet egyáltalán nem volt mentes az érdekes fordulatoktól, ez pedig a Nemzeti Színház történetére is tökéletesen igaz: a reformkor hajnalán sorra jelentek meg ugyanis a magyar nyelvű színitársulatok, a nézőtér megtöltése érdekében pedig a Vörösmarty téren állt Pesti Városi Német Színház (helyén ma egy modern irodaház áll) is a műsorára tűzött magyar nyelvű darabokat, a nemzet legjobbjait tömörítő társulat, illetve Nemzeti Színház azonban nem létezett.

Ezen a problémán segített a mai Astoriánál, a Grassalkovich Antal herceg adományaként a fővároshoz került telken megszületett Pesti Magyar Színház (1835-1837). Az egyemeletes, ifj. Zitterbarth Mátyás és Telepi György tervei alapján született épület 1840-ben vette fel a Nemzeti nevet, hogy aztán hosszú évtizedeken át, az állam tulajdonában szolgálja a magyar kultúrát.

Pest-Buda Aukciósház Az első Nemzeti – helyén ma a rendszerváltással egyidős East-West Business Center áll

1844-ben a magyar vált az ország kizárólagos hivatalos nyelvévé, az 1848-49-es forradalom és az azt követő, a magyarok a birodalomba való beolvasztására törekvő Bach-korszak pedig tovább terelte a magyarságukra büszke embereket a színház felé, amit az 1860-as évek hajnalára a város nemes egyszerűséggel kinőtt. 1861-1865 között így az állam megvásárolta a szomszédos telkeket, majd tíz éves munkával (ép. Szkalnitzky Antal, 1865-1875) jócskán bővítette az épületet, sőt, egy négyemeletes, aljában az intézmény díszletraktárát és különböző kiszolgáló helyiségeit rejtő kupolás bérházat is emeltetett mellé.

Galéria
Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.08.063
A színház bejárata.

A többek közt Jászai Mari, illete Paulay Ede lakását is rejtő bérpalotára, illetve a színházra azonban az építés után egyáltalán nem költöttek, így 1908-ban az egész együttest tűz- és életveszélyessé nyilvánították, öt évvel később, 1913. szeptemberében pedig a fél éven át tartó bontási munkálatok is megkezdődtek.

A Nemzeti a Népszínház Blaha Lujza téri épületét (ép. Ferdinand Fellner és Heinrich Helmer, 1875) vette át, és annak ellenére, hogy a tervek szerint ezt csak ideiglenes jelleggel tette, mégis több mint ötven éven át, 1964 nyaráig maradt, a kormány ugyanis ugyanazon év februárjában bejelentette:

a metróépítés miatt a színházépületnek el kell tűnnie.

A következő évben meg is kezdődött a bontás, melynek több robbantás is a részét képezte. Az épület helyén egy tér alakult ki, aminek modernizálására csak nemrég került sor.

De ugorjunk vissza az ideiglenesnek szánt, bár hosszúra nyúlt Blaha Lujza téri periódusra, aminek hossza korántsem a lustaságnak, hanem az első világháborúnak, illetve a trianoni döntést követő pénzügyi nehézségeknek, majd talán a belenyugvásnak volt köszönhető. Mi sem mutatja ezt jobban annál, hogy a bontási területre megálmodott utód tervei már 1913-ban megszületettek, azokat azonban a kialakuló helyzet örökre lesöpörte az asztalról. A földdarabot a főváros a következő évtizedekben sem tudta megfelelően hasznosítani, így a terület a szocializmus évtizedeiben a Belváros szégyenfoltjává vált.

A Belváros legszebb épülete is lehetne ma a Nemzeti Színház
Feltéve persze, ha a pénzhiány, az első világháború, és a világválság nem lehetetleníti el a tervek megvalósulását.

A társulatnak a második saját otthonuk bontása után is maradt állandó játszóhelye: 1964 őszén a mai Thália helyén, a Nagymező utcában kezdték meg az évadot, két évvel később pedig elfoglalták helyüket a rohamtempóban modernizált és teljesen átépített – ma a Pesti Magyar Színház otthonául szolgáló – Hevesi Sándor téri tömbben, ahonnan 2002-ben költözhettek a jelenleg is használt, a Rákóczi híd pesti hídfőjénél álló óriásba.

Pest-Buda Aukciósház, ill. Google Térkép A Magyar Színházból lett Nemzeti az átépítés előtt, és után

A legtöbben mindezek után talán úgy gondolhatják, hogy a két lebontott épület részletei örökre eltűntek, ez azonban távolról nincs így. Az Ismeretlen Budapest mai epizódjában épp ezért ezeket gyűjtöttük össze, sőt, a városi legendák világába is teszünk egy rövid kitérőt.

Ablakok a vasalón

Vincze Miklós / 24.hu

Hosszú évszázadokon át mindennaposnak számított, hogy egy lakóház, templom, vagy bármiféle építmény megszületésekor a költségek csökkentése, vagy épp az alapanyaghiány miatt az építők bontott köveket, téglákat, vagy épp nyílászárókat használtak.

Nem volt ez másként az első világháborút megelőző hónapokban sem, így az alig negyvenéves belvárosi óriás bontásával feleslegessé vált ablakok egy történet szerint a Thököly és Róna utcák találkozásánál álló zuglói vasalóház (XIV. Bosnyák utca 1/A., 1913-1914) legfelső szintjén keltek új életre, sőt, az építéshez használt téglák és kövek egy része is ugyanonnan származott. A történetet a bontott anyagokról szóló számlák eltűnése miatt sem megerősíteni, sem megcáfolni nem lehet egyértelműen, de az íves ablakok mérete tényleg megegyezni látszik.

Az épület részletes történetét korábban hosszú cikkben foglaltuk össze.

A két arc

Globetrotter19 / Wikimedia Commons

A Blahán állt Népszínházról a legtöbben jól tudják, hogy a bontását több, ellenőrzött robbantással végezték el, ezt megelőzően azonban számos díszt távolítottak el róla. Ezek közül több – jelmezekkel és kisebb-nagyobb tárgyakkal együtt – a Bajor Gizi Színészmúzeum gyűjteményébe került, az intézmény pedig a kertben állította ki őket.

Ez a történet kötődik a fent látható faunfejhez is, melynek párját a 2002-ben megnyitott Nemzeti Színház Művészetek Palotája felé eső oldalán, már restaurált állapotban helyezték el, talapzatán a

NEMZETI SZÍNHÁZ 1914

felirattal, ami nem a Népszínház, hanem az előd bontásának évét jelzi.

Galéria
Vincze Miklós / 24.hu

Nagyon helyesen, hiszen az arcok, illetve az azokat tartó faragott kőtömbök megegyeznek a Kiskörút felé néző színházi bérház kupoláját díszítő faragványokkal:

Klösz György / Fortepan / Budapest Főváros Levéltára

A magányos oszlop

A Rákóczi útra néző főbejárat felett nyújtózó oszlopok egyikének nyolcméteres, az oszlopfőt is magában foglaló részlete az első világháború éveiben a mai Múzeum körút elejére költözött, hogy emléket állítson az elmúlt évtizedek színészeinek és előadásainak, Budapest ostroma után azonban eltűnt a városból.

Fortepan, ill. Köztérkép

Helyén a metróépítés miatt előbb mély gödör, majd bódéváros született, a kecses épületdísz pedig hosszú évtizedekre egy raktárba költözött, hogy 1983-ban aztán a frissen átépített, a borárusításhoz az ott lévő kő boroshordók, illetve a mellettük álló borárus (Varga Imre, 1983) alakja ellenére egyáltalán nem kapcsolódó Boráros téren tűnjön fel, tetején a nagyszentmiklósi aranykincs egy bikafejes ivótáljának szintén Varga által készített másolatával.

Egyetlen forrás sem utal rá, de a boroshordók mellett álló, a műhöz semmilyen formában nem kapcsolódó oszloprész gyanúsan a néhány méterrel feljebb álló oszlop

egy újabb, korábban a Múzeum körúton sem kiállított darabjának tűnik.

Vincze Miklós / 24.hu

A körméretük és az anyaguk teljesen megegyezőnek tűnik, a tér átadása körüli hónapokban született források egyike sem emlékszik meg azonban erről az apróságról, így a gyanút egyelőre semmi sem támasztja alá.

A téren meglepő módon még egy oszlop helyet kapott, amit a szembetűnősége ellenére szintén csak kevesen vesznek észre. A tér és a Ferenc körút találkozásánál egy, szomszédainál jóval magasabb példány betontalapzatán még

a volt Nemzeti Színház oszlopai 1910-ből

felirat is olvasható.  A többes szám használata nyilván indokolt, az évszám viszont egyértelműen hibás, hiszen az oszlopok 1875-ben kerültek az épületre, a bontás pedig 1913-ban kezdődött.

Oszlopfő Óbudán

Egy újabb oszlopért az Astoriától távoli Óbudáig kell utazni – a Kiscelli Múzeum kertjében, az intézmény főbejárata mellett akár meg is érinthetjük a társainál valamivel jobb állapotú túlélőt:

Vincze Miklós / 24.hu

Sas, de honnan?

Egy újabb városi legenda szerint Zugló nem csak a Nemzetiből származó ablakokkal és építőanyagokkal, de egy kősassal is gazdagodott száz évvel ezelőtt: a Vasalóház egyik szomszédja (Róna utca 141.) előtt, egészen az apró épület néhány évvel ezelőtti bontásáig egy oszloptöredéken üldögélő madár foglalt helyet.

A Népszabadság Budapest-melléklete egy 2001-es fotót szerencsére őriz róla, így legalább láthatjuk, milyen volt:

Népszabadság, 2001. ápr. 27. / Arcanum Digitális Tudománytár

Hasonló külső dísz

a két lebontott színházépület nagy felbontású fotóin azonban nem látható,

így annak nem csak mai, de eredeti származási helye is rejtély.

Milyen csodálatos történet lenne azonban, ha a Vasalóház építtetője eredetileg a kőszobrot is a négyemeletes házán akarta volna látni, az ötlet azonban sosem vált valósággá, így végül azt a szomszédra bízta!

Rejtélyes maszkok a lóvasúton

Galéria
Rlevente / Wikimedia Commons

Az újpesti lóvasút egykori, végállomásként, illetve a lovak pihenőjeként szolgáló épülete ma Bagolyvár, vagy épp Vadászkastély (XIII. Váci út 201.) néven ismert, és pedig műemléki védettséget élvez, köszönhetően annak, hogy százötven évvel ezelőtti megszületése óta jórészt őrzi eredeti képét, és közlekedéstörténeti szerepe is vitathatatlan, hiszen

a főváros legidősebb, tömegközlekedéshez köthető épülete.

A Gül baba türbéjét egykor körülvevő Wagner-villát, a ma a Palomának otthont adó Wagner-házat (V. Kossuth Lajos utca 14.) is megálmodó, számos Ybl-mű megszületésében kivitelezőként részt válalló Wagner János (1813-1904), vagy talán maga Ybl Miklós tervei szerint megszületett épületet a lovakat váltó villamosok 1897-es megjelenése után is tovább használták, sőt, húsz évvel később már nem egy, hanem két vágány kötötte össze a Kálvin térrel.

Ekkortájt készülhetett a lenti fotó is, amit jól megnézve furcsa részletekre figyelhetünk fel:

Pest-Buda Aukciósház

Az épületet vízhordó fogattal ábrázoló, keltezés nélküli képen az arcok még jobban megfigyelhetők:

Pest-Buda Aukciósház

De hogy kerültek faunfejek egy lóvasúti, majd villamosvégállomásnak otthont adó épületre? – merülhetett fel a kérdés a pesti polgárok fejében, amire pillanatokon belül meg is adták maguknak a választ:

természetesen a Nemzetiről!

Az állítás akár igaz is lehetne, a fejek azonban már röviddel a századforduló után is a mai helyükön álltak, így értelemszerűen sem az Astoriáról, sem a Blaha Lujza téri épületről nem költöztethették őket a gyorsan fejlődő iparnegyed szélére.

A legendát hosszú időn át nem cáfolták meg hitelt érdemlően, sőt, megkérdőjelezhetetlen igazságként emlegették. Csordás Lajos a Népszabadságban (2001. ápr. 27.) egy olvasóra hivatkozva azt állította, hogy a Műegyetem építészettörténész professzora, Kardos György az ötvenes évek elején tényként mesélt róla, sőt, egy tanársegéddel helyszíni szemlét is tartott, melyen

úgy találták, igaz lehet az állítás, mert a pofák stílusukban nem illettek az indóházhoz, tehát máshonnan kerülhettek oda.

A Rákóczi út mellett húzódó két épületet ismerve ez csak egyféleképpen magyarázható ha a fejek nem azok homlokzatáról, hanem az első, 1837-ben átadott, majd átépített és bővített Nemzetiből származnak.

Az egyetlen gond, hogy annak egyetlen ábrázolásán sem tűnnek fel, pedig az átépítési munkák ideje épp egybevág az indóház megszületésének évével, így szinte adná magát a lehetőség, hogy onnan kerültek a még önálló Pest északi csücskébe.

Egy darab kupolacsarnok

Galéria
Vincze Miklós / 24.hu

A legnagyobb magyar tragikák közt emlegetett Jászai Marit (1850-1926) annyira lesújtotta az épületek bontásának híre, hogy sírkövét is a porrá lett épület általa „lelkesnek” nevezett köveinek egyikéből – a kupolacsarnok kőborításának egy darabjából –, a Seenger Béla-féle kőfaragóműhelyben faragtatta, rajta a következő felirattal:

Jászai Mari volt, míg élt, a ki ím itt céljához ért.

Ti ittátok be lelkem lángját, Régi Színházunk kedves kövei. Ti fogadjátok már ismerős öletekbe Kilobbant poromat.

A sírgödröt is a romokkal bélelte ki, halála előtt pedig hosszú éveken át látogatta a Fiumei úti Nemzeti Sírkertet, hogy gondozza a sír környezetét, és lássa: minden a legnagyobb rendben.

Törött oszlop a zöldben

Galéria
Vincze Miklós / 24.hu

A színészből lett rendező és színházigazgató, Tóth Imre (1857-1928) neve ma a legtöbbek számára már egyáltalán nem cseng ismerősen, pedig az 1908-tól 1916-ig a Nemzeti Színházat vezető, majd a Színművészeti Akadémia élére került Tóth rengeteget tett a századforduló magyar művészetéért, hiszen számtalan későbbi legendát, köztük Ódry Árpádot, Hevesi Sándort és Bajor Gizit is ő indította el a pályáján, de ő tette lehetővé, hogy Móricz Zsigmond és Molnár Ferenc munkái is bemutatkozhassanak a színpadon.

A röviddel hetvenegyedik születésnapja előtt, 1928. augusztusában elhunyt Tóth így életművéhez méltó sírt kapott: a Pogány Móric tervezte emléket 1935. májusában avatták fel a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben, az eseményen pedig a Nemzeti teljes társulata, illetve barátai is részt vettek.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik