Nem minden nap történik olyan, hogy a filmtörténet két élő legendája egymással beszélget. Ennek megfelelően a közönség percekig tartó álló tapssal fogadta Martin Scorsesét és Steven Spielberget, akik aztán úgy beszélgettek előttünk, mintha valamelyik stúdió kávézójában tartanának éppen egy hosszabb kávészünetet a színfalak mögött, a forgatási hajrában. Ha nem vett volna körül bennünket a DGA elegáns színházterme, akkor azt is érezhettük volna, hogy láthatatlan harmadik résztvevőként ülünk az asztaluknál és kihallgatjuk a szakmázásukat – mit miért tett úgy a rendezésben Scorsese, ahogy, kikkel kellett beszélni és mi volt az út, hogy létrejöjjön ez a film, és persze egymás folyamatos ugratása sem maradhatott el.
Martin Scorsese a Megfojtott virágokban (Killers of the Flower Moon) egyébként nemcsak az oszázs indiánok és a fehér közösség, súlyos történelmi tényekkel terhelt, valós történetét dolgozta fel, hanem a filmjében sikeresen összehozta két korábbi ikonikus főszereplőjét, Leonardo DiCapriót (A Wall Street farkasai) és Robert De Nirót (A taxisofőr), akikről a két rendező itt a beszélgetés folyamán rendesen osztotta – a nem feltétlenül hízelgő – infókat. Egy korábbi interjúban Scorsese úgy jellemezte DiCapriót, hogy rendkívül beszédes, sőt, mindent túlbeszélő alkat, aki még a megírt jeleneteket is túlimprovizálja, míg De Nirót éppen az ellenkezőjének, szótlan személyiségnek írta le. Legújabb filmjének a dinamikáját és feszültségét a két színész egymással ellentétes személyiségére építette. De a filmkészítés folyamata egyáltalán nem volt olyan egyszerű. Ami azért is meglepő, mert ilyen nevekkel nehéz elképzelni, hogy egyetlen hollywoodi filmstúdió is nemet mondana a forgatókönyvre. Nem is igazán ez volt a probléma, hanem inkább az egész világot sújtó világjárvány.
„Lecsapott ránk a Covid és egy évig semmit nem tudtunk csinálni” – mesélte Scorsese.
Még csak az előkészületeknél sem tartottunk. Nem is emlékszem. Mikor újra elővettem a forgatókönyvet, a Paramount meg akarta csinálni. De aztán változtattunk a forgatókönyvön. Az volt a válasz, hogy rendben, úgy csinálod, ahogy akarod… Ekkor szállt be az Apple és aztán a Paramount végül forgalmazóként lépett vissza a projektbe. Nagyon zavaros időszak volt. Őszintén szólva, nem is voltam biztos ekkor benne, hogy ez a film valaha is el fog készülni.
A film azonban mégis elkészült és nem is akármilyen nevekkel. A rendező elmondása szerint Leonardo DiCaprio belépése jelentette a kulcsot. Scorsese azon ügyködött, hogy a női főszerepre kiszemelt Lily Gladstone-nal sikerüljön összehozni egy Zoom-találkozót DiCaprióval. Amikor végre összejött a beszélgetés, am remekül sikerült, akkor felpörögtek az események:
A megbeszélés után Leo visszahívott és azt mondta: »Martin, meg kell csinálnunk« – mondta a rendező. És ezzel sínre is került a projekt.
Arról is szó esett, hogy a színészeknek külön tanára volt, aki az oszázs nyelvet tanította nekik. Egy félig-meddig holt nyelvről lévén szó, komoly erőfeszítéseket tettek a film készítése során, hogy a nyelvet a lehető leghitelesebb módon rekonstruálják és feltámasszák. Scorsese elmesélte, hogy „Bob” vagyis Robert De Niro annyira beleszeretett az oszázsba, hogy az egész filmet ezen a nyelven szerette volna leforgatni. Scorsese és Spielberg beszélgetése ezen a ponton érte el azt a szintet, amikor azt érezhettük, hogy részeseivé váltunk Hollywood legbelsőbb köreinek, ahol a világ minden pontján ismert és nagyra becsült világsztárokról úgy beszélget előttünk a két legenda, mintha a volt osztálytársaikról sztorizgatnának. „Marty” – ahogy „Steve” szólította végig – részletesen elmesélte a De Niróval való vitájukat:
Bob, nem forgathatom az egész filmet oszázs nyelven. De Bob továbbra is erősködött. Hagyjad már, Bob, mondtam neki, fantasztikus nyelv, de megcsinálod anélkül is. Aztán Bob, ha nehezen is, de beletörődött és azt mondta, hogy »Jó, jó, tudom, hogy megcsinálom. Mindegy…« és azzal ott hagyott.
De Spielberg tudta fokozni a hangulatot, ha már a színfalak mögé láttunk, és olyan kérdést tett fel, amely az Oscar-díjas főszereplő hátsó felére irányult: a filmben ugyanis van egy jelenet, melyben a De Niro által alakított karakter elfenekeli filmbeli unokaöccsét.
– Muszáj megkérdeznem, Marty. Bobby D [De Niro] tényleg eltörte azt a lapátot Leo fenekén?
– Azt hiszem igen…
– De láttad, ahogy eltörik? Láttad, ahogy reped?
Kis hatásszünet után Scorsese elgondolkodva így felelt: „Hát megérdemelte.”
„És Leo? Most komolyan. Ő is látta, hogy eltört, gondolom, ugye?”
„Igen, azt mondta, hogy eltört.”
„Akkor ez egy szerencsés forgatási véletlen volt?”
„Igen, természetesen, igen” – és nem lehetett az iróniát nem kihallani Scorsese hangjából. „Rendben volt ez így, Steve. Valaminek el kellet törnie, valaminek repülnie kellett.” Egyébként DiCaprio fenekét a jelenetben kipárnázták kicsit, mint az később kiderült, de a verés még így is fájhatott a tanúk szerint.
Ahogyan egyre inkább belemerültünk a két barát sztorizgatásába, úgy fogyott vészesen a beszélgetésre szánt idő is és szinte hirtelen szakadt meg a különleges pódiumbeszélgetés Spielberg rövid zárásával. Bár sokáig hallgattuk volna még a rengeteg tudást, szakmai tapasztalatot és a könnyed, intelligens humort, no meg korunk két legmeghatározóbb filmes ikonjának játékos zsörtölődéseit, de némiképp kárpótolt a zárójelenet, ahogyan Martin Scorsese és Steven Spielberg felállva foteleikből egymás nyakába borultak és hosszasan, őszinte barátsággal megölelték egymást.
