A szeptember a családokban a tanévkezdés hónapja. (Nekem pluszban még az 1972-es müncheni olimpia jut róla eszembe, egészen pontosan szeptember elseje, a 100 pillangó döntője; emlékszem, a dátumot égi jelnek tekintettem, hittem, úgy sikerül majd, ahogy szeretném, de végül nem arany-, „csupán” bronzérem lett belőle, rettenetes csalódás, de ma, bő fél évszázaddal később már nem fájdalom, hanem büszkeség tölt el, ha rágondolok, és boldoggá tesz, hogy a magyar csapat tagjaként két olimpián is részt vehettem.)
A szüleimnél, dacára annak, hogy jelentős sportolók voltak, a tanulás volt az első, a sportot afféle bónusznak, ajándéknak tartották (miközben egyetlen pillanatig se vették félvállról sem az edzéseket, sem a versenyeket).
Amikor kilencévesen bejelentettem, hogy komolyan szeretnék úszni, közölték a feltételeket: nem romolhat a tanulmányi eredményem, valamint továbbra is kötelező nyelveket tanulnom. Megegyeztünk, kezet adtunk egymásnak.
Gyakoriak voltak nálunk az ilyen családi kupaktanácsok; a tanulással kapcsolatban az első ilyen már akkor megtörtént, amikor első osztályba mentem, és ezen a „megbeszélésen” édesanyám jótanáccsal látott el, ami valahogy így szólt:
Fontos, kislányom, a tanárok hogyan könyvelnek el. Ha az elején szorgalmas és felkészült vagy, akkor jó tanulóként, de ha kezdetben csak nyekeregsz a válaszadásnál, akkor rád sütik, hogy rossz tanuló vagy. Aztán később, ha jó tanulóként épp nem készültél, azt mondják, na, ma rossz napja van, ám ha rossz tanulóként jól teljesítesz, azt úgy fogják föl, hogy csak szerencséd volt. Szóval kezdetben különösen érdemes komoly energiát fektetni a tanulásba.
Szót fogadtam, és nagyon bejött a dolog.
Történt például, hogy váratlanul matek röpdolgozatot írtunk, ami finoman fogalmazva sem sikerült fényesen. Amikor a tanító néni kiosztotta a dolgozatokat, kiakadtam, részint mert szégyenkeztem, részint mert tudtam, néhány napra lőttek az edzéseknek. Elpityeredtem. A tanító néni megsajnált, azt éreztem, szeret is, és azt mondta, másnap, aki akar, írhat javítót. Mindez reményt adott.
Otthon pedig fejmosás helyett azt kaptam, hogy „most aztán kösd föl a fehérneműt”.
Rendesen felkészültem, ötöst szereztem.
A tanító néni pedig azt az amúgy a folyékony orvosságok üvegén olvasható mondatot írta a dolgozatomra, hogy: „Használat előtt felrázandó!”
Mármint a dolgozat gazdája, vagyis én.
Ez a „használat előtt felrázandó!” utasítás természetesen bekerült a családi legendáriumba. Néha még manapság is, ha valamihez nincs igazán kedvem, ha netán, úgymond, lógni szeretnék, eszembe jut: egyszerűbb rögtön jól teljesíteni, mint használat előtt „felrázódni”.
