A 60-as évek vége sűrű és forrongó időszak, 1969 nyara pedig különösen sűrű és forrongó nyár volt Amerikában. Néhány hét leforgása alatt zajlottak le olyan sorsfordító események, mint
- a holdra szállás,
- az ellenkultúra jelképévé váló Woodstock-fesztivál,
- vagy a Manson-gyilkosságok, amik vérbe és paranoiába fojtották a hippi-korszak ártatlan álmodozását.
De történtek más forradalmi események is ezen a nyáron. Ekkor tartották meg például a manhattani Mount Morris Parkban a harmadik Harlemi Kulturális Fesztivált, ahol hat egymást követő vasárnapon gyűlt össze 40-50 ezer ember, hogy élőben hallgathassák meg a kor legjobb fekete előadóit. Ingyenes és minden jel szerint frenetikus koncertet adott Stevie Wonder, Nina Simone, B. B. King, Mahalia Jackson, a Staple Singers, a Sly and the Family Stone és még sokan mások. Hasonló méretű, intenzitású és kulturális jelentőségű fesztivál volt ez, mint az ugyanezekben a hetekben, pár száz kilométerrel odébb megtartott Woodstock. Míg azonban utóbbi fogalommá, megkerülhetetlen hivatkozási ponttá és örökös inspirációvá vált – sőt, még egy teljes generációt is elneveztek róla –, addig a harlemi fesztivál szinte nyom nélkül esett ki a kulturális emlékezetből.
Hogy minek köszönhető az ordítóan eltérő bánásmód? Mindenekelőtt annak, hogy az egyiket tárt karokkal, a másikat pedig teljes közönnyel fogadta a korabeli média és szórakoztatóipar. A zömében fehér fiatalok által látogatott Woodstockról már a következő évben, 1970-ben bemutattak egy nagyszabású koncertfilmet, ami műfaji etalonná vált, és hatékonyan örökítette tovább a rendezvény kultuszát mindazok számára is, akik nem voltak ott, hogy élőben hallgassák meg Jimi Hendrixet, a Jefferson Airplane-t vagy Janis Joplint. A Harlemi Kulturális Fesztiválról készült felvételek viszont – néhány rövidebb, egyszeri tévéadás után – fél évszázadon át dobozban maradtak. Pedig az alapanyag és az alkotói szándék sem hiányzott ahhoz, hogy bekerüljön a köztudatba: a koncerteket öt kamerával rögzítő reklámrendező, Hal Tulchin évekig házalt a mintegy negyvenórányi felvétellel, ám egyetlen tévétársaság vagy stúdió sem mutatott valódi érdeklődést a rendkívüli fesztivál iránt. Tulchin még olyan ügyes PR-húzásokkal is próbálkozott, hogy elkezdett „Fekete Woodstock”-ként hivatkozni az eseményre, de ez sem hozott eredményt, így az anyag ötven évig egy pincében pihent, várva a megfelelő pillanatot a bemutatkozásra.
Ez a pillanat végül Tulchin 2017-es halála után jött csak el, amikor a felvételek kalandos úton a kultikus alternatív hiphopegyüttes, a Roots alapító-dobos-frontembere, Ahmir „Questlove” Thompson kezébe kerültek. A könnyűzene történetében igencsak járatos, egyetemen is tanító zenész-producer először nem is akarta elhinni, hogy létezett egy 300 ezer embert megmozgató soulfesztivál Harlemben, amiről ő még soha nem hallott. Majd a kezdeti arroganciát levetkőzve belátta tévedését, és pár hónapnyi vívódás után elvállalta, hogy egész estés dokumentumfilmet állít össze a kincset érő felvételekből. Rendezői filmográfiájában addig mindössze egy videoklip árválkodott, ez azonban nem tántorította el: a rendkívüli lehetőség okozta izgalom hamar túlszárnyalta a kudarctól való félelmeit.
Olyan életet élek, amiben meghatározóak a zenei momentumok és összejövetelek. Az, hogy tizenkét éves voltam a Thriller-őrület csúcsán, meghatározta az életemet. Hogy hatéves voltam a Szombat esti láz tetőzésekor, meghatározta az életemet. Mi történhetett volna, ha ennek is helyet engednek az asztalnál? Mekkora hatással lehetett volna az életemre? Ez a gondolat volt az, ami végleg megszüntette a kételyeimet azzal kapcsolatban, hogy meg tudom-e ezt csinálni
– mondta egy interjúban Questlove, akinek az önbizalma kifizetődőnek bizonyult. A rendezői debütálás ugyanis olyan jól sikerült, hogy végül a Sundance fesztivál nagydíjától kezdve a Grammyn át az Oscarig minden létező díjat besöpört a Summer of Soul (…Or, When the Revolution Could Not Be Televised) című filmmel.
A feladat nehezét persze maguk a zenészek végezték el annak idején. Soul, blues, jazz, gospel, r’n’b, funk, latin-amerikai zene, van itt minden, egymást érik a kirobbanó erejű fellépések, amikből valójában elég lett volna kiszemezgetni és egymás mellé pakolni a legerősebb pillanatokat, hogy garantáltan lekössön egy zenerajongót két órára. A film azonban nagyobb célokat dédelget ennél, és sikerül is őket valóra váltania. A dalok között-alatt-fölött-mellett ugyanis gyors, ám érzékletes mozdulatokkal felskicceli a forrongó korszak társadalmi feszültségeit, amelyek a színpadon is megjelenő kulturális pezsgés hátterét adták. A mai közélet megosztottságán szomorkodva hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a 60-as években sokkal hevesebb konfliktusok dúltak – politikai gyilkosságokkal, utcai zavargásokkal és a városokban masírozó, különféle színezetű magánmilíciákkal. 1969 nyarán, mikor sok tízezres fekete és latino tömeg töltötte meg hétvégente a harlemi parkot, hogy kedvenc zenészeire bulizzon, még alig egy év telt csak el Martin Luther King és Robert Kennedy meggyilkolása óta, amelyek nyomán 1968-ban lángba borultak az utcák több amerikai nagyvárosban, köztük New Yorkban is.
Őrült, őrült, őrült időszak volt. Kellett valami, ami tényleg elér hozzánk és megérint minket. Kellett az a zene
– idézi fel az egyik megszólaló a filmben, aki kamaszlányként maga is kiment a fesztiválra, egy másik szem- és fültanú pedig kifejti elméletét, miszerint a koncertsorozat előzhette meg, hogy ’69 nyarán nagyobb zavargások törjenek ki a pattanásig feszült Harlemben. A rendezvény biztonságát mindenesetre – az ímmel-ámmal kiszálló rendőrség helyett – a fekete polgárjogi mozgalom radikális szárnyát jelentő Fekete Párducok felügyelték.
A fellépők láthatóan átérezték, hogy itt többről van szó egy jó hétvégi bulinál. Sokan fogalmaztak meg politikai üzeneteket a színpadról, a legfőbb politikai üzenet pedig természetesen maga a zene volt. A koncertek között korteskedett egyet New York újraválasztására készülő, filmsztár karizmájú polgármestere, John Lindsay is, a fesztivál és a film egyik csúcspontja pedig az a jelenet, amikor az egybegyűlt tömeg megemlékezik Martin Luther Kingről: a tömeg feszült csendjében a gospel nagyasszonya, Mahalia Jackson, és az ifjú Mavis Staples – vagyis a műfaj akkori múltja és jövője – improvizál duettet, közösen éneklik el a polgárjogi mozgalom mártírjának kedvenc spirituáléját, a Precious Lord, Take My Handet. Sebzettség és nyers erő, fájdalom és életigenlés, gyász és változásba vetett hit megrendítő keveréke az előadás, amin egyáltalán nem fogott az idő. Ezt jelzi, hogy a közönségből bevágott arcokon ugyanaz az elragadtatottság látszik, amit bő ötven évvel később mi is érezhetünk a pincéből előkerült felvételek láttán/hallatán.
A holdra szállás napján, amikor Amerika és a fél világ lélegzetvisszafojtva hallgatta Neil Armstrong szállóigévé vált mondatát, épp a 19 éves Stevie Wonder játszott a színpadon (nem is akárhogy), és a Mount Morris Parkban az eső ellenére is összegyűlt feketéket ez láthatóan sokkal jobban érdekelte, mint a világűr sikeres gyarmatosítása. Egy tévéstáb a helyszínen interjúvolta a fesztivállátogatókat, akik egymás után mondták el, hogy persze, szép teljesítmény a holdon sétálgatni, csak ne feledjük el, hogy ott nincs semmi. Harlem viszont tele van valódi emberekkel, akiknek valódi problémák nehezítik az életét a szegénységtől az áldozatait szedő heroinjárványig, így az Apollo-projektre elpazarolt végtelen mennyiségű pénzt akár ezek enyhítésére is költhették volna. A legfrappánsabban egy latino öregúr összegzi 1969 nyarának identitáspolitikai törésvonalait:
A feketék Afrikába akarnak eljutni, a fehérek a Holdra. Én itt maradok Harlemben, és bulizunk egy jót a Puerto Ricó-iakkal.
Ezzel rátapintott a lényegre, mert a harlemi fesztivál és az arról szóló koncertfilm fő üzenete mégiscsak az, hogy a sok szenvedésen, igazságtalanságon és a véget nem érő csapásokon túl ott van a túláradó öröm és kreativitás is, ami a feketék, latinók és más kisebbségek kultúráját táplálja. Questlove is hangsúlyozta ezt egy interjúban, hogy fontos ugyan a rabszolgaság, a lincselések és egyéb történelmi borzalmak ábrázolása, de mégsem jó, ha csak ezekre emlékszünk, megfeledkezve a feketék mindennapjait kitöltő életkedvről és közösségi élményekről.
A 60-as évek végének egyik fontos popkulturális forradalma pedig épp a fekete büszkeség megjelenése volt. A példaképnek tartott zenészeket látva egyre többen ébredtek rá, hogy nem kell szégyellni az afrofrizurát, a színes göncöket és látványos ékszereket, hanem emelt fővel vállalhatják önmagukat. Ennek az ébredő kulturális öntudatnak a legnagyobb hajtóereje pedig a zene volt, a soul, a gospel, az r’n’b, a funk, a blues, vagyis mindaz, ami a mai napig is a modern popdalok alapját adja. Ahogy a film egyik megszólalója összegzi a folyamatot:
’69 volt a fordulópont, amikor a Néger meghalt és megszületett a Fekete.
Egy ilyen fordulat persze rettentő sok küzdelemmel jár. A filmben megszólal például az újságíró, Alberta Charlayne Hunter-Gault is, aki a New York Times történetében először használta ilyen értelemben a „fekete” szót cikkeiben, mert Harlemben mozogva egyre inkább ezt hallotta a helyiektől. Mikor meglátta nyomtatásban, hogy a szerkesztő említés nélkül átjavította a széles nyilvánosságban akkoriban használatos „négerre” (angolul: Negro), egy dühös, tizenegy oldalas kiáltványban magyarázta el a szerkesztőségnek, miért fontos, hogy milyen szavakat használnak. Annyira meggyőzően érvelt, hogy a New York Times azóta egységesen a „feketét” használja.
Hunter-Gaultnak amúgy volt már gyakorlata a társadalmi tabuk ledöntésében, hiszen ő volt az első afroamerikai diák, aki az addig szegregált georgiai egyetemen tanulhatott. A filmben higgadtan idézi fel, hogy a lánykollégiumban milyen ellenségesen fogadták a jelenlétén felháborodott fehér iskolatársak: ő lakott egyedül a földszinten, a többiek mind az emeleten, ahonnan hangos dübörgéssel próbálták megkeseríteni a nemkívánatos jövevény életét. Őt azonban nem lehetett zavarba hozni, mert már akkor is voltak Nina Simone-lemezei, amiket ilyenkor föltett, feltekerte a hangerőt, azok pedig elnyelték a külvilág zaját és erőt adtak neki.
Hibátlan dramaturgiai érzékre vall, hogy az anekdota után a Summer of Soul is Nina Simone harlemi fellépésével zárul. Ő puszta létezésével bizonyítja, hogy a királynői elegancia, az érzékenység és a rendíthetetlen keménység egyáltalán nem zárja ki egymást. A film egésze pedig azt, hogy Questlove-ot nem bénította meg a felelősség. Hatalmas alázattal, de bátran nyúl a kivételes zenetörténeti alapanyaghoz, a szerkesztés során rábízza magát hibátlan ritmusérzékére, és hagyja, hogy a nézőben lassan ülepedjen le a tanulság: hiába hallgatják agyon évtizedekig, az igazi, önazonos zene ötven év múlva is ugyanúgy magával ragadja az embert.
Az elhallgatott fesztivál, avagy Summer of Soul (…Or, When the Revolution Could Not Be Televised) című film a Pont Csopak augusztus 19-i vetítésén látható, magyar forgalmazásról egyelőre nincs hír.
