Emma néni családunk vénkisasszonya volt, az aggleány nagynéni. Minden családban van ilyen, ő az, akinek összesúgnak a háta mögött, hogy szegény, pedig milyen rendes, mennyire kedves.
Emma nénit kisgyerekként a teltkarcsúnál határozottan nagyobb darab öregasszonynak láttam, amikor – mint rendesen – egyenes háttal, mosolyogva ült a karosszékében. Aztán egyszer, a régi képeket nézegetve hirtelen feltűnt: semmi szégyenlősen vénkisasszonyos nincs a tekintetében. Ellenkezőleg, ahogy jól szabott ruháiban, pántos cipőiben, nyaka körül selyemsállal, példásan fodrászolva a karosszékben üldögél, csöppnyi diadal sugárzik az arcáról.
Azé az érett nőé, akihez még fiatal korában odalépett az ismert kőbányai varrónő egy jól hangzó ajánlattal: „Emmuskám, maga fejedelmi alkat! Adjon nekem tíz pengőt minden hónapban a fizetéséből, és én az összes szezonra elkészítem a gardróbját.” Ő pedig adott, és fejedelmi alkata magasából úgy döntött, egy dolgozó nőnek nincs is másra szüksége, mint polgári ruhatárra és rengeteg nyugalomra. Mindkettőt kiélvezte kilencven évig tartó élete utolsó percéig.
Pedig a régi korok asszonyainak sem volt egyszerű mindig, minden helyzetben megtalálni a megjelenésük és az elvárások közötti közös nevezőt. Egy másik, Emma néninél markánsan híresebb vénkisasszony, Wohl Janka azt írta például A női szépségről „egy nagyvilági hölgy” álnéven jegyzett munkájában, 1885-ben:
„Igazi szépség egészség nélkül nem létezik s a szépség oly gyors mulandóságának oka rendesen abban rejlik, hogy a legtöbb nő nem ápolja, nem gondozza eléggé ennek kútforrását. Az egészség megromlásával az arczbőr elhervad, a vonások és formák elvesztik tisztaságukat, a frissesség eltűnik, a kifejezés megváltozik vagy elenyészik, míg ellenben jó egészség mellett arcz és alak megelevenednek, megszépülnek, még azoknál is, kiket a természet nem halmozott el adományaival. Mértékletesség az élet minden cselekedetében, munkában mint élvezetben, főtényező a teljes egészség fentartására. Kellő testmozgás, szabályos és elégséges álom, ártatlan szórakozás s főkép szigorú és folytonos tisztaság, nagy elősegítői. Egyszóval a szépség, hogy tartós legyen, bizonyos jellemerőt és tisztaságot, bizonyos nemes önmegtagadást igényel s ezért állíták a régiek némi igazsággal: hogy tökéletesen szép test nem létezhetik, ép oly szép lélek nélkül.”
Az persze megnyugtató lehetett, hogy a szépség tulajdonképpen jellem és fegyelmezettség kérdése. Igaz, aki tovább lapozott a könyvben, és belemerült a fürdőkről, krémekről, tinktúrákról és testgyakorlatokról szóló fejezetekbe, már kissé ijesztő leírásokra is rábukkanhatott. „A kebel csak addig felel meg a szépség tiszta fogalmának, a míg nem túl nagy; sem igen kicsi, sem igen nagy ne legyen; (…) minő a kapitolini Vénusé, csak épen oly nagy, hogy egy marokba belefér. Sőt a görög nők annyira féltek a kecsek túlnagyobbodásától, hogy egy vastartalmú porhanyós követ porrá törve s összehúzó nedvvel elvegyítve, borogatásképen használtak. A jód rendes alkalmazása folytán e téren már csodákat láthattunk; különben a hamuzsír s jód vegyítve s pirulaformában szedve, szintén kitűnő, valamint a kebel bedörzsölése kétszer napjában hamuzsír hydrodate-al”.
Nyugalom, a túl kicsi kebel problémájára is volt megoldás, különösen, ha azt a hibás fűzőváll idézte elő. „Mindenek előtt minden nyomástól fel kell szabadítani a mellet; azonkívül valami gerjesztő, izgató vízzel naponta locsolandó s napjában többszöri bár könnyed dörzsölés által a vér nagyobb mennyisége vonandó a testrészek felé. Némely orvos (…) kautchuk formákat alkalmazott, melyek (…) észrevétlenül ugyan, de igen hathatósan rákényszerítik, hogy kifelé fejlődjék. A száraz köpű alkalmazása Francziaországban gyakori. (…) Kicsivel kezdik és mindig nagyobbat raknak fel, míg pár hónapi kúra után szép, telt kebel képződött.”
Talán ennyi elég is a jellemerő és a tisztaság csodatévő erejéről. Különösen, hogy az utóbbi százötven év szépségápolási és életvezetési tanácsadói mind azzal kezdték, hogy a szépség belülről fakad, a természetesség meg a tisztaság az eredője, és a belső harmónia úgyis beragyogja a külsőt, nincs szükség különösebb faksznikra, pláne pótszerekre meg pacsmagokra. Az apróbetűs részben aztán persze jöttek a faksznik és a pacsmagok, bár azt kora válogatta, hogy mennyire radikális kivitelben.
Az Új Magazinban 1937-ben, az irodalmi Nobel-díjas Sinclair Lewis neve alatt közölt cikk a női láb szépségéről mondjuk feltehetően ijesztgetésnek indult, de így is lehetett olyan olvasó, aki egyszer élünk alapon kipróbált belőle ezt-azt. A túl kövér lábvonal változtatásáról például ezt írta: „Ez utóbbira a 60 fokra felmelegített paraffin pakkolást is hirdették, ami csodálatos karcsúvá tudja varázsolni a legformátlanabb női lábat is. Ugyanezt sebészeti úton is kultiválják, elhallgatva, hogy akár egyik, akár a másik eljárásban micsoda szervi bajokat és egészségrontó veszedelmet idézhet elő az ilyen erőszakos beavatkozás! (…) Cinkenyv-mullkötések, százféle torna- és zandereljárás, a XX. század inkvizíciós-rémkamráinak minden megpróbáltatása szolgálja még a lábkultúra kétesértékű céljait.”
A tanácsadók szerencsére beérték az egyszerűbb praktikákkal, s ahogy az évtizedek múltak, mindinkább a „dolgozó nő” lehetőségeire és igényeire koncentráltak. Simon Blanka a negyvenes években kiadott Házi mindentudóban például leszögezte: „A hajat kéthetenként kell mosni. Meleg vízzel, samponnal vagy jó mosdószappan habjával. A már tiszta hajat bő vízben öblítjük és az utolsó öblítő vízbe ecetet öntünk. A hajat aszerint, hogy zsíros-e vagy száraz a fejbőr, tanácsos egyszer-kétszer hetenként hajolajjal bepermetezni vagy olajos kefével átkefélni. A kefének nagy szerepe van a hajápolásnál. Kétszer naponta erősen át kell kefélni a hajat, ettől nyeri a fényét. (…) Gondoljunk, mielőtt az első alkalommal megfestetjük hajunkat, annak anyagi részére is, mert ha elkezdtük, aligha áll módunkban abbahagyni.”
Hasonlóképp a puritán megoldások mellett tette le a voksát dr. Pályi Márton is, aki A dolgozó nő testápolásáról írván – abban a jócskán Jákob Zoltán előtti korban – így rendelkezett: „Hetenként nyírjuk le a körmöket. Legcélszerűbb, ha az ujj széléig ér. A köröm fényét nem szükséges pasztákkal, porokkal fokoznunk. Az egészséges körömnek megvan a természetes, szép színe. Elegendő, ha szarvasbőrrel ledörzsöljük.”
És persze ugyanebben a modorban folytatta Kallós Ilona is, aki 1958-ban írta le háztartás- és életvezetési jótanácsait, habár olyan címmel – A jó feleség –, ami még ma is szívmelengetően hatna a genderőrülettől rettegők számára. „A kikészítés, a »sminkelés« akkor szép, ha természetes, ha az arc karakterét nem változtatjuk meg. Általában a világos színek keltenek jó benyomást, fiatalosabbak, mint a sötétek. Teljes kikészítést csak estére, ünnepélyes alkalmakra javaslok. Nappalra, s főleg munkához nem stílusos, de nem is alkalmas, a hosszú órák alatt lekopik, elkenődik, és ellenkező hatást ér el.”
Végigpörgetve ezeket a könyveket ugyanakkor feltűnik, hogy bizonyos dolgokról sem a XIX. század végén, sem a XX. század közepén egyszerűen nem ejtettek szót. Vegyük például az epilálást, amely nélkül a háttértelevíziózó háztartásokban ma már nem létezik közös étkezés. Hogy a nőket akkor is foglalkoztatta a szőrtelenítés, amikor erről még nem volt szokás beszélni, legfeljebb a sajtóból deríthetjük ki, de onnan is csak a két világháború közötti időszakban.
Az orvosi tanácsadó rovatokban azt olvashatjuk, hogy kizárólag a túlságosan erős, sötét, netán az arcon növő szőrszálakkal kell felvenni a harcot. A Képes Krónikában (1931) viszont azt, hogy „a mai divat – talán átmenetileg – megkívánja a hölgyektől a hónalj szőrtelenítését”. A Színházi Élet (1929) meg azt írta, „strand előtt” a lábszár és a hónalj – bubifejnél a tarkó – szőrtelenítése elengedhetetlen; sőt, később még azt is közzétette, hogy mivel. „Egy világhírű amerikai találmány megoldotta azt, hogy strandolás előtt minden nő pár pillanat alatt a legegyszerűbb eljárással szőrtelenítheti karját, lábát. A ROLI kis szalagon keresztül a tenyérre fűzve, pár pillanat alatt (…) hamvassá, széppé teszi a bőrt. Egy kis Roli-korong ára P 1.50 és ez az egész nyári szőrtelenítéshez elegendő.”
A második világháború után ez a téma aztán egycsapásra eltűnt a sajtóból, legfeljebb tudós kozmetikusok egészségügyi beavatkozásaként bukkant fel a hirdetésekben. A hetvenes években szivárgott csak vissza a lapok háztartási tanácsadóiba: „Az illatszerboltokban vásárolható a »Nudit« nevű szőrtelenítő krém. Külön tégely szolgál az arcra, s másik a lábra. (…) A krém ugyan elég borsos áron – 80-90 forintért – kapható, azonban hosszú időre biztosított a szép sima bőrű láb, kar vagy arc. Olcsóbban is megoldhatjuk azonban a problémánkat, ha Depilex nevű szőrtelenítő folyadékot vásárolunk. (…) Hátránya, hogy igen kellemetlen, záptojás-szagú, s hatása hamarabb elmúlik, mint a Nudit-é. (…) Néhány gyenge, piheszerű szőrszál azért ne ejtse kétségbe a hiú asszonyokat, mert ilyen esetben a természet adta enyhe szépséghiba még vonzó is lehet. Csak akkor gondoljunk a rendszeres szőrtelenítésre, ha a hámfelület túlzottan »hajdús«.” – írta a Dunántúli Napló 1972-ben. (A Hétvége 1981-ben lábra már inkább gyantázást ajánlott.)
Ehhez képest lényegesen egyszerűbb dolguk volt a férfiaknak, akiket a lapok tisztaságra és ápoltságra intettek, a családi tanácsadók pedig néhány egyszerű bekezdéssel letudtak. Milyen öltönyhöz milyen cipő, mikorra milyen nyakkendő – ennyiben ki is merültek a nekik címzett tudnivalók. Mint mondjuk a Mindentudó kis könyv az 1942 esztendőre útmutatója: „A férfi eleganciáját kevésbé teszi a felsőruha, mint a megjelenés és a fehérnemű. Az ing legyen ráncmentesen vasalt, a gallér kifogástalan, a nyakkendő és a zsebkendő jól megválasztott. Az arc jól megborotválva, a nadrág jól vasalva. A ruha? Tiszta és gondozott legyen. A túldivatos szabás, a kitömött vállak, moziszínészi derék legfeljebb arra jó, hogy divatárukereskedés segédjének nézzék.”
Még ennél is rövidebben intézte el a kérdést az egykori filmsztár, Megyery Sári az amúgy kifejezetten a férfiak okulására írt – habár inkább a nőkről szóló – De uraim…! című könyvében. „Egy okos, szellemes, minden tapasztalattal megáldott, figyelmes öregúr igen könnyen felveheti a versenyt egy hanyagul öltözött, rosszmodorú, nyegle, kevéspénzű tacskóval. Csak a jól szabott szmokingot aztán az öregúr le ne vegye”.
Írta: N. Kósa Judit | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/testkep
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
