Miután megnyerted az Arany Pálmát Cannes-ban, úsztál egyet a tengerben?
Végül a díjátadó után tartottak egy fogadást, és a kettő között csak arra volt idő, hogy átvegyek egy kényelmesebb cipőt. Utána sétáltunk egyet a tengerparton a francia gyártásvezetővel, hogy levezessük a felfokozott hangulatot, akkor belelógattam a vízbe a lábam. Nagyon hideg volt. Szóval tudtam úszni, csak nem akkor.
A premiervetítésen volt olyan érzésed, hogy díjat is nyerhetsz?
Volt bennem egy nagyon jó érzés, de nem a díjjal kapcsolatban, hanem azért, mert tökéletes volt a vetítés minősége. Nekem is katartikus volt megnézni a saját filmemet, annak ellenére, hogy már három évet dolgoztam rajta, és unnom kellett volna. De hatalmas élmény volt ezer emberrel megnézni, akik nevettek a poénokon, és a végén meg is tapsolták. Akkor azt éreztem, ez már nyereménynek számít.
A díjkiosztó előtt volt alkalmad beszélni a rövidfilmes zsűri elnökével, Enyedi Ildikóval?
Két másik díjra is jelölve lett a film, a női rendezők díjára és a Queer Palmra. A női rendezős díjátadón ott volt a zsűri, Enyedi Ildikó is odajött bemutatkozni. Öt percet beszéltünk, de hosszabban csak a díjátadó után tudtunk. Akkor mutatta meg, mit írtak közösen a zsűritagokkal, és elmesélte, hogyan alakult a szavazás: ő szavazott utoljára, hogy ne befolyásolja a többi zsűrit, de mindenki a 27-re szavazott.
Teljesen egyöntetű volt a döntés, nem vesztek össze rajta. A gála előtt nem tudtam, milyen esélyeink vannak, de gyanús volt, hogy a sor szélére ültettek, és végig ott állt mellettem egy kamera.
Most voltál először Cannes-ban. Tudtál más filmeket is nézni?
Megnéztem a Kritikusok Hete egyik blokkját, ahol az egyik barátnőm filmjét is vetítették. Néhány nagyjátékfilmet is láttam, Aki Kaurismäki új filmje lett a kedvencem. Csak nyolcvan perc, és fantasztikus. De nem néztem sok filmet, mert tele voltunk szervezett programokkal, interjúkkal, amiken ott kellett lennünk.
Hol fogod tartani az Arany Pálmádat?
Mindenki ezt kérdezi! Két lakótársam van, velük jó alaposan megszemléltük a díjat a konyhapulton, mikor hazaértem, de utána beraktuk a vécébe. El akartam venni ennek az Arany Pálma-ügynek az élét, hogy ne alakuljon ki lakótársi hierarchia emiatt. Amúgy egy dobozt alakítottak ki, abban van egy kristály, és rajta egy pálma alakú tárgy, ami szerintem tényleg aranyból van. Fura hangja volt, amikor megkocogtattam.
Mit gondolsz arról, hogy a filmed az Arany Pálma után annak a jelképévé vált, hogy egyre nagyobb szakadék tátong a Nemzeti Filmintézet támogatási gyakorlata és a külföldi fesztiválokon sikeres magyar filmek között?
Nem beszélnék az NFI-ről, mert ehhez az egészhez semmi közük sincs. Megköszönöm, ha gratulálnak, de ezen kívül nincs mit mondanom.
Zavar, hogy pont a te filmed körül alakult ki ez a párbeszéd, amihez a filmednek konkrétan nem sok köze van?
Jó lenne örülni ezeknek a sikereknek, örülni annak, hogy van egy magyar gyártócég, a Boddah, amelyik minden évben fantasztikus filmeket hoz ki, akár kapnak támogatást, akár nem. Ott történik valami, amiről lehet beszélni. Amiről nincs, arról meg nem lehet beszélni.
Jelen pillanatban állami filmtámogatás gyakorlatilag nincs, de van egy csomó inspiráló ember Magyarországon, akik filmeket csinálnak.
Minden újság megírta, hogy háromszor utasította vissza a 27 támogatását a Filmintézet. Miért próbálkoztatok háromszor? Úgy gondoltátok az első meg a második visszautasítás után, hogy legközelebb máshogy döntenének?
Három a magyar igazság! Hosszabban sosem indokolták meg a visszautasítást. Forráshiányra hivatkoztak, de mi 8 és 11 millió forintra pályáztunk, ami ebben a kategóriában nem sok pénz.
Hogyan találtatok francia partnert a gyártáshoz?
Eredetileg is velük indult, a Boddah később csatlakozott be. 2018-ban gyakornok voltam Andrasev Nadja Szimbiózis című filmjében, amit szintén a Miyu Productions és a Salto Film készített koprodukcióban. Akkor fejeztem be a diplomafilmemet, Franciaországban a munkaórák után még a saját filmemen dolgoztam. A francia stúdió egyik vezető animációs rendezője figyelte, hogy mivel foglalkozom, és elküldte a producereknek, akik utána írtak, hogy szóljak, ha van új ötletem. A diplomafilmem, az Entropia ezután került ki a Berlinaléra, de mi akkor már megállapodtunk a franciákkal, hogy szeretnénk együtt dolgozni.
A film miatt költöztél ki Franciaországba?
A 27 filmtervével először Dániába utaztam ki egy rezidenciaprogramra. Ott kezdtem el írni, a covid miatt ott is ragadtam, és végül egy évet töltöttem Dániában. Év végén eldönthettem, hogy visszajövök Magyarországra, ahol addigra már kétszer elutasították a film támogatását, vagy kimegyek Franciaországba, ahol viszont egyre nagyobb büdzsét kaptunk. Beszállt az Arte és különböző regionális intézmények, az egyik támogató hozta magával a többit. Volt elég pénz arra, hogy elkezdhessek fizetést kapni. Először csak három hónapra terveztem kimenni, de egy másik rezidenciaprogramra is bekerültem, és annyira jól működött a franciaországi munka, hogy nem volt kedvem abbahagyni. Olyan alkotói közeg vesz körül, ami nagyon inspirál, ezért úgy alakult, hogy ottmaradtam. Egy évig még lesz terem arra, hogy összeszedjem magam, kitaláljam a következő filmtervemet, esetleg részt vegyek mások munkáiban.
Közel állt hozzád a francia kultúra?
Erasmuson Marseille-ben voltam fél évet, de azon kívül nem éltem ott korábban. Most két és fél éve vagyok kint, és már elbeszélgetek franciául, a lakótársaimmal is úgy szoktam. Annyira bonyolult a bürokrácia, hogy megtanulod a nyelvet, miközben ügyeket intézel, mert az adóhatóság nem fog angolul válaszolni a leveleidre.
Nyilatkoztad, hogy a 27 története mögött ott a saját személyes frusztrációd a húszas éveidből, amikor úgy érezted, nem jutsz egyről a kettőre, nem tudsz elköltözni otthonról, nem tudod fenntartani magad animációs alkotóként. Ekkor kezdődött magának a filmnek a fejlesztése?
Láttam ezt az utat magam előtt más volt MOME-s diákok példáján, hogy rezidenciákra járnak, és ott készítik a filmjeiket.
Általános probléma Magyarországon, de sok másik országban is, hogy luxussá vált azzal foglalkozni, amivel szeretsz. Nekem fontosabb volt, hogy filmrendező legyek, mint hogy elköltözzem otthonról. Úgy éreztem, a kettő kizárja egymást, és azóta is egyre több olyan helyzettel találkozom, hogy valaki filmet készítene, de nincs meg hozzá az anyagi háttere.
Ezért költöztem ki Párizsba, ami elsőre furcsán hangozhat, mert mindenki úgy tudja, Párizs nagyon drága. Ez igaz is, de olyan szociális hálót biztosítanak a művészeknek, ami miatt meg tudsz élni, legalább alapszinten. Azért én is a külvárosban lakom.
Nem lett volna járható út itthon, hogy a saját filmjeid készítésével párhuzamosan bedolgozol más magyar animációs filmekbe?
Ezt csinálom is, de ez sosem fog annyit fizetni, amivel meg tudom alapozni a saját filmem előkészítését. Éppen arra elég, hogy holnap legyen mit enni.
A legfontosabb, hogy a saját egyéni filmjeiddel foglalkozhass?
Igen, nekem az az álmom, hogy minél több saját munkán dolgozhassak, nemcsak filmeken, hanem képzőművészeti alkotásokon is.
Nagyobb gyártócégben nem is dolgoznál?
Nem nekem való. Szeretek mások filmjében dolgozni, a Szimbiózisban például teljesen szabad kezet kaptam Nadjától a hátterek tervezésében. A saját stílusomhoz közeli vizuális világot találhattam ki. Irodai munkakörnyezetben viszont nehezen működöm, mert fontos, hogy változatos legyen, amit csinálok. Ha nagy filmekben dolgoznék animátorként, úgy érezném magam, mint egy gyári munkás.
A 27 a saját helykeresésed története is, kevésbé absztrakt és elvont, mint a Berlinalén vetített diplomafilmed, az Entropia. Mostanában jobban érdekelnek a valósághoz vagy akár kifejezetten a te valóságodhoz közelebb álló történetek, vagy nincs ilyen irányú tendencia a munkáidban?
Mindig szeretnék valami mást csinálni. A nyelve úgyis hasonló lesz a filmjeimnek, mert a lehető legőszintébben akarok rajtuk keresztül kommunikálni, de a vizualitás és a történetmesélés szempontjából szeretnék újat kitalálni. Az Entropia absztraktabb és kísérletibb jellegű volt, a 27 realisztikusabb. Talán jobban lehet ehhez a filmhez kapcsolódni, mert direktebben fogalmaz. A következő megint valami más lesz, vizuális szempontból biztosan. Annyi színt használtam a 27-ben, hogy most szeretnék fekete-fehér filmet készíteni, papíron, tussal és ceruzával.
Apokaliptikusan látod a világ állapotát?
Nem tudom. Inkább próbálok jelen lenni. Ha elveszek abban a gondolatmenetben, hogy vége mindennek és minden mindegy, elvesztem a motivációmat, hogy felébredjek reggel. Én most tudok valamit csinálni. Nem egészséges állapot folyton azon aggódni, hogy mi lesz.
Változod a gondolkodásod azóta, hogy külföldön élsz?
Pozitívabb lett.
Nagyon nehéz volt a kiköltözés és a beilleszkedés első éve: elszakadni, filmet készíteni, küzdeni a bürokráciával. Mégis olyan szellemi közegbe kerültem, ahol a kultúra és a művészet érték, sok energiát és pénzt fektetnek bele. Nagyvonalúbb társadalomba csöppentem, amivel nem a magyar társadalmat akarom kritizálni, inkább azt a tudatállapotot, amibe belekényszerültünk.
Franciaországban eleinte azt éreztem, hogy nem tudok közvetlenebb emberi kapcsolatokat kialakítani, mert a felszínességgel azonosítottam az ott megismert kommunikációt. Utána rájöttem, hogy csak másképp működik, mint itthon.
A tiéd előtt két magyar animációs rövidfilm nyert Arany Pálmát, Jankovics Marcell Küzdők és Vajda Béla Moto perpetuo című munkája. Van olyan magyar animációs hagyomány, amit fontosnak tartasz a saját stílusod szempontjából, ami inspiráló neked?
Van egy kelet-európai történetmesélési stílus, ami szerintem az én filmjeimben is felismerhető. Nem általánosítanék, mert azt látom, hogy a mostani rendezőket mindenhonnan érik inspirációk, és ezért a magyar film kezdi elveszíteni a kelet-európai karakterét, és inkább univerzálisan fogalmaz. A gondolkodásmódunk, a szimbólumrendszerünk, a mesevilágunk, a humorunk viszont sajátos, és ezeknek a nyoma szerintem az én filmjeimben is ott van. Az is biztos, hogy sokat inspirálódtam a kortársaim humorából, felfogásából. Talán beszélhetünk egy magyar animációs „új hullámról” az elmúlt tíz évben, többnyire a MOME-n végzett alkotókról, akikben nagyon erős a vágy, hogy filmet készítesenek. Egymást is tudjuk így motiválni.
Az is közös ezekben az alkotókban, hogy a diplomafilmjük utáni második-harmadik filmjük egyre inkább koprodukcióként készül el, mint Tóth Luca Lidérc úr című filmje és a 27, vagy pedig teljes mértékben külföldi finanszírozásban, mint Bucsi Réka újabb munkái. Úgy látjátok, hogy leginkább a külföldi utak állnak nyitva előttetek?
Erről nem beszélgettünk, de kimondatlanul is így van. Látjuk, hogyan működik a támogatás. Koprodukció nélkül nem tudsz filmet csinálni.
Eközben pont idén bemutattak két egész estés szerzői magyar animációt, a Műanyag égboltot és a Kojot négy lelkét, és hamarosan elkészül Csáki László és Szirmai Márton filmje is. Ezeket a Nemzeti Filmintézet is támogatta. Nem gondolkodsz abban, hogy egész estés animációs filmmel egyszer vissza lehetne csatlakozni a magyar filmgyártásba?
Lehetséges, de egyelőre nem gondolkodom ebben.
Azért is kérdeztem, mert gondolom, animációs rendezőként az egész estés film jelentené a következő lépcsőfokot. Vagy ez még arrébb van?
Ha egész estés animációban dolgozom, az tíz év az életemből. Nem biztos, hogy rászánnék ennyit. Ugyanakkor érdekel a történetmesélés egy egész estés filmben, csak lehet, hogy nem animációban próbálnám ki, hanem élő szereplős filmmel. Ezen kívül van egy animációs rövidfilmtervem, amit talán egész estés filmmé lehetne bővíteni, de ez a legjobb esetben, ha könnyen összeáll a finanszírozás, akkor is legalább öt év alatt készülhetne el. Elmélyült munkához idő kell, a 27 tíz perce is három év volt.
A témán múlik, hogy milyen formát választasz egy filmhez?
Írtam egy forgatókönyvet még a 27 előtt, ami nem akart működni. Már a 27 gyártása közben vettem elő újra, és rájöttem, hogy nincs kedvem lerajzolni a szereplőit. Nem is rövidfilmként működik, az az érzésem, inkább egész estés film. Jó lenne forgatni, közvetlenül együtt dolgozni emberekkel, nem olyan elszigetelt, magányos módon, mint animációs rendezőként. Egyre nehezebben ülök le a számítógép elé.
Mire szeretnéd használni a cannes-i díjat, a vele járó figyelmet?
Erre még alszom néhányat. Örülök, hogy most többet beszélnek emiatt az animációról, mert ez reflektorfénybe állítja, milyen sokan és sokat dolgoznak ebben a médiumban, és milyen nagyszerű filmek születtek. Annak is örülök, hogy szó van a hazai filmfinaszírozási hiányosságokról. Személyes szinten viszont még nem tudom, mi a következő lépés.
Nem tartasz tőle, hogy lebénít egy ennyire komoly elismerés, mint az Arany Pálma?
Próbálom nem túl komolyan venni ezt a díjat, noha tudom, hogy fontos. Arra akarom használni, hogy továbbra is csinálhassak filmet. Egyre nagyobb kört ismerek a francia animációs alkotók közül, úgy érzem, hogy befogadtak, otthon érzem magam köztük. Közben viszonylag gyakran hazajutok, tudok találkozni az itthoni animációs barátaimmal is, nem szakadtam el végleg.
Fontos, hogy ne veszítsem el a kapcsolatot az itthoni történésekkel, részben a 27-et is azért csináltam, mert én a filmjeimmel tudok tenni valamit a változásért. A társadalmi felelősségvállalásom a filmkészítésen keresztül nyilvánul meg.
