Ragtapasz-letépés: A kis hableány az abszolút kedvenc Disney-mesém. Minden, gyerekkorom fogalmatlansága óta magamra szedett tudatosságom, költséges és megterhelő önismereti munkám és az összes, szerintem is abszolút jogos kritika ellenére is. Akkor is, ha tudom, hogy az eredeti, tragikus anderseni történet nyálas cukormázba forgatott, egészségtelen nőképpel, férfiképpel és párkapcsolati mintákkal nyakon öntött, butuska árnya csupán. Akkor is, ha tudom, hogy ha egyszer lesz egy lányom, sokat kell majd mesélnem neki arról, hogy Ariel döntései miért nem követendő példák, hogy miért nem érdemes egy olyan szerelemről álmodozni, mint Arielé és Eric hercegé. Szóval: tudom-tudom, tényleg. De akkor is: ez számomra az abszolút tökéletes, boldogítóan tökéletes tündérmese, emellett olyan feledhetetlenül szépségesre rajzolták, és olyan örök dallamtapadást okozó dalokat írtak hozzá, amelyeket olyan hibátlan elmésséggel szinkronizáltak magyarra, hogy abból egy tökéletesen addiktív keverék született. Láttam is vagy hússzor – de lehet, hogy erősen alásaccolom –, és különösebb erőlködés nélkül végig tudnám mondani a teljes szövegkönyvet hangsúlyokkal együtt. Szóval van közöm az alapanyaghoz, mi tagadás.
Ennek ellenére nem gondoltam hibának, hogy a Disney élőszereplősítési láza elérte ezt a címet is: egyfelől a víz alatti világ, a kitalált és valóban létező tengeri élőlények tökéletes lehetőséget adnak arra, hogy a Disney, bevetve a CGI nehéztüzérséget megmutassa, hová fejlődött 1989 óta a filmes varázslat, másfelől – épp a jogos kritikák miatt – kimondottan vártam, hogy hogyan frissítik fel a mesét gondolatilag, üzenetében is. Soha jobbkor, mint manapság! Hiszen alig pár éve frenetikus girplower-történetté újraformálva láthattuk a klasszikus lányregények egyik legósdibb darabját, amikor végre tényleg van már mit mutogatni a lánygyerekeknek, ha vagány női mozgóképes példaképeket akarunk eléjük állítani – miért ne lehetne mélységet, tartalmat adni Arielnek is, miért ne válhatna igazi példaképpé ő is? Nagyon is lehetne – de erre várnunk kell tovább, ugyanis a 2023-as A kis hableány-verziónak ez nem sikerült, cserébe még a jó dolgokat sem tudta megtartani.
A történet ismertetésére nem szükséges túl sok szót vesztegetni, hisz az elég jól ismert. A tengeri sellőkirály, Triton (Javier Bardem) legkisebb leánya, Ariel (Halle Bailey) kicsit túlságosan kíváncsi az emberekre és világukra, így minden tiltás ellenére egy napon felúszik a felszínre, szemtanúja lesz egy hajótörésnek, és megmenti egy fuldokló fiatalember, Eric herceg (Jonah Hauer-King) életét. A titok kiderül, Triton kiakad, a nagy veszekedés miatt felzaklatott Arielt pedig magához édesgeti a tengeri boszorkány, Ursula (Melissa McCarthy), majd addig-addig zsonglőrködik a szavakkal, amíg ők ketten egyezséget kötnek: Ursula kever egy varázsszert, amely három napra emberré változtatja Arielt, aki cserébe neki adja a hangját. A varázslat ugyanakkor csak akkor marad végleges, ha a lány eléri, hogy Eric herceg a harmadik nap végéig megcsókolja őt. Ha nem sikerül neki, akkor viszont visszaváltozik sellővé, és Ursula tulajdona lesz, aki nyilvánvalóan Tritont szeretné zsarolni a lánnyal.
A történet fő elemeihez nem is piszkált hozzá a David Megee forgatókönyvíróból és Rob Marshall rendezőből álló főnökség: többé-kevésbé maradtunk a ’89-es Disney-mese vonalán. Többé-kevésbé – és ez az elsőszámú probléma ezzel az új feldolgozással: Marshallék ugyanis nem igazán tudtak arra egyértelmű és világos választ adni, hogy mennyire maradjanak a kitaposott ösvényen, és mennyire térjenek le róla. Nyilván nem lehet elvárni, hogy egy efféle remake teljesen egyik vagy másik utat válassza, az viszont elvárható, hogy a megalkotott vízió stabil, magabiztos és következetes legyen. Itt viszont nehéz felfejteni, hogy mit akarhatott a költő, újítani vagy megidézni, szolgaian követni vagy új utakat keresni. Ennek eredménye az, hogy több helyen szó szerinti az azonosság a szövegkönyvben, és nagyon sok jelenet képkockák szintjén is egy az egyben megismétli a ’89-es nagy elődöt, ám megváltoztattak néhány eseményt, és – amit nehezebb megemészteni – hozzányúltak az ikonikus dalszövegekhez is.
Ráadásul nem is előnyükre, az átírást ugyanis néhol a lehető legbutábban értelmezett polkorrektség mentén végezték. Így például – mondván, nehogy negatívan hassanak a kislányokra – kikerült Ursula dalából az a rész, amelyben azzal érvel, hogy a nőknek amúgy sincs szükségük a hangjukra, sőt jobb is, ha nem beszélnek sokat. Változott a csónakázásos dal szövege is, hogy bekerüljön az engedélykérés, és ne lehessen úgy értelmezni, hogy Eric ráerőlteti magát Arielre. Mindkét eset olyan, ahol minimális szövegértéssel nyilvánvaló, hogy az eredeti szöveggel sem volt valójában gond.
Az újonnan bekerült dalok indifferensek, megugrani nem tudják a klasszikusok szintjét, de nem is kínosak, inkább az éreztetik, hogy mire képes egy ügyesen lobbizó színészügynök: Eric is kapott egy dalt, hadd csillogtassa énektudását az őt alakító Jonah Hauer-King, és Hablaty is ezért rapben meséli el, hogy esküvőre készül a sziget – így az eredeti hangját adó Awkwafina is produkálhatta magát kicsit.
Nem csak a másoljuk-vagy-átírjuk kérdésben nem tudott magabiztos döntést hozni az alkotógárda, ugyanilyen félszeg döntésekkel van tele a történet és a karakteralkotás is. Így például Ursula kitaszítottságára, az ő és Triton ellenségeskedésének okaira is próbálna választ adni a film, ám az olyan homályosan van megfogalmazva, hogy néző legyen a talpán, aki megérti. De a főszereplők motivációit is ilyen bizonytalanul próbálják elrebegni az alkotók: Arielnél valamiféle tanulásvágyról, felfedező jellemről, progresszív gondolkodásról lenne szó, ez lenne az, ami közös benne és a hercegben, ám ezt az ötletet olyan határozatlan, gyengécske utalásokkal próbálják érzékeltetni, ami nem elég ahhoz, hogy elhiggyük. Így Ariel ebben az értelmezésben sem lesz sokkal több, mint egy dacos kamaszlány, aki szeretne elköltözni az atyai házból.
Mondjuk megértjük: Triton árnyalatlan zsarnoknak tűnik, ráadásul kissé zavarba ejtő a családi helyzetet övező homály is. Nem, nem az, amin a konzervatívok az előzetes óta vekengenek, hogy miért lehet Ariel barna bőrű – ezt könnyed és hihető indoklással elrendezi a film – no meg
Az viszont, hogy Arielnek konkrétan az összes nővére másmilyen etnikumú, nem kap magyarázatot. Így aztán, mivel feltételezzük, hogy a genetika szabályai a tenger mélyén is érvényesek, három dolgot tudunk elképzelni:
- egy erősen pajkos Triton királyt, aki a többnejűséget gyakorolja, és/vagy multikulti háremet tart (mondjuk ez megmagyarázná Ariel furcsa gondolkodásmódját a férfiakról),
- emellett pedig vagy ő Kékszakáll maga, aki tudjuk, mit csinált a nejeivel,
- vagy pedig ő a legpechesebb, hétszeres özvegy férfi az óceánban, mert azt tudjuk, hogy Ariel anyja azért nincs a terepen – indokolva Triton gyűlöletét az emberek iránt –, mert megölték, de ha a tesók anyukái is így végezték, az elég tragikus, és igazán megérdemelt volna egy félmondatot.
Illetve van egy negyedik eshetőség is: hogy a film sajnos tényleg arccal zuhant bele a tokenizmusba (amikor kvótaszerűen tesznek egy filmbe mindenféle bőrszínű és egyéb kisebbségbe tartozó karaktert, csak azért, hogy elmondhassák, mennyire inkluzívak). Vagy a sellők bármilyen bőrszínű gyermeket tudnak nemzeni? Különös. Az etnikai tokenizmus-káosz mindenesetre nem fut ki itt, mert Eric herceg – ismét csak teljesen indokolatlan módon – örökbefogadott gyermek, éspedig pont egy fekete királyi párnál. Hogy ennek mi a funkciója a történet, a karakter gazdagítása szempontjából, azt istenuccse nem értem, abba pedig már igazán bele se menjünk, hogy mennyi az esélye annak, hogy egy adoptált gyermek hivatalos örökös lehessen bármely uralkodócsaládban.
Hasonló következetlenséget mutat a film látványvilága is: néhol lélegzetelállító, néhol meg komikusan gyenge, mintha nagyságrendi különbségek lennének az egyes jelenetek között annak mentén, hogy az adott részt mely CGI-gyártócég készítette. Így például a víz alatti világ mint háttér többnyire fenségesen néz ki, ám a sellők testének formáján, áramvonalasságán, mozgásán, no meg a minden báját elvesztett Sebastian és Ficánka kinézetén jócskán lehetett volna még törpölni.
Szóval A kis hableánnyal elég sok a baj. Annyira több akar lenni a nagy elődnél, hogy az erőlködésének szinte szaga van, de eltávolodni is képtelen annyira, hogy tényleg találhasson új irányokat. A szereplőgárda ugyan ügyes, Halle Bailey megérdemli, hogy ő legyen a következő énekes filmsztárunk, Jonah Hauer-King is ügyes, még Melissa McCarthy is jobb, mint vártuk – de olyan labilis forgatókönyvön kellene egyensúlyozniuk, hogy nem csoda, hogy időnként bukdácsolnak, nem segít rajtuk a kissé instabil szinkron sem. Ráadásul néha, amikor dal szól, és épp tisztességesen néz ki a CGI, afféle mézes madzagként felragyog a produkció, és megmutatja, milyen csodás is lehetett volna ez a remake, ha nem erőlködnek ilyen nagyon. De ez a pár pillanat nem sok mindenre elég, még egy közepes filmre se. Kár érte.
A kis hableány május 25-től nézhető a mozikban. 24.hu: 4/10
