Orfeum. Titokzatos, megfoghatatlan elnevezés, a fantáziánkon is múlik, hogy mit képzelünk a szó mögé. A szótár szerint „olyan mulatóhely, ahol a közönség asztalok mellett fogyaszthatott, míg a színpadon vagy a parketten artistaszámok, énekes színművek, kuplék váltakoztak. Példa: Orfeum! Mily melegen, zenésen, szinte kábítóan hangzott egykor e szó, ifjú gavallér korunkban! (Krúdy Gyula)”
Miközben egy időben épp az úri helyek elnevezése volt az orfeum, a múlt századfordulóra ez finoman szólva megváltozott. A Szegedi Híradó kétes erényű művésznők triviális produkcióinak színhelyeként írja le, „a terem a csillároktól fényözönben úszott. Ének, zene, szilaj tánc dobogása, s a közönség »hurrah«-jai (…) pezsgős palackok durrogása (…) kankán, ballett, hamis szemű chansonett-énekesnők. (…) Az éjjeli zene- és táncelőadások lent a nézőtéren és külön szobákban reggelig folytattattak.”
És az orfeumok népe… Az öngyilkos őrgróf, aki hátrahagyott levelében azt kéri, hogy Barrison Etel orfeumcsillag jöjjön majd el a koporsójához, és adjon rá egy csókot. A szerb király, akinek Benkő Rózsi orfeuménekesnőhöz írt szerelmes levelei kis híján diplomáciai botrányt kavartak, de a pesti rendőrfőkapitány még időben, két detektív kíséretében, kényszerútlevéllel Bécsbe toloncolta a lányt. Marlow Márta bécsi orfeumi énekesnő, akit a brémai kikötői rendőrség tartóztatott fel és le, amikor Amerikába akart hajózni az adósságai miatt már korábban oda menekült huszárfőhadnagy kedveséhez.
Az előbb említett hölgyekről – legalábbis úgy tudjuk – nincs fénykép a Fortepanon, de megismerhetjük Verebes Ernő táncoskomikust. Amerikában született és halt meg, de igazi sztár Német- és Magyarországon lett a 20. század első felében. 1932-ben így nézett ki a programja: „…a Mont Blanc tetején megkezdődnek egy film felvételei, amelynek egyik főszereplője én vagyok. Azután visszamegyek Berlinbe, játszom egy filmben, majd megházasodom, azután Londonba megyek, ahol Richard Tauberrel játszom (…) színpadon. Ezt követik Berlinben a Haway rózsája felvételei. Bársony Rózsival együtt játszom az angol és német verzióban.”
A mulatók világa irodalmi és filmalkotások sorában tűnik fel, és az igényesebbek egészen kézzelfoghatóvá tudják tenni az egykori hangulatot. Lengyel Péter Macskakő című detektívregényében egy ma már nem létező pesti térre elképzelt café chantant működését ismerhetjük meg a millenniumi ünnepségek idejéből. Sándor Pál 1989-es Miss Arizonája pedig az 1930-as évek Európájának egyik legmenőbb, elképzelhetetlenül pazar berendezésű és műsorú mulatójának, a Nagymező utcai Arizonának a történetét meséli el.
Ahogy a korábbi rendszer minden orfeumát, az Arizonát is elsodorta a második világháború, és bár utána olyan évek következtek, amikor az embereknek ritkábban volt kedvük és merszük önfeledten mulatni, ilyen múlttal és emlékekkel lehetetlen volt, hogy a főváros fényes éjszakai szórakozóhelyek nélkül maradjon.
Az 1950-es évek első feléből nincs mulatót ábrázoló kép a Fortepanon. Pontos statisztika nemigen készülhetett, de Budapesten a háború előtti vendéglátóhelyek nagyjából kétharmada tűnhetett el. Elpusztultak vagy tulajdonosukat veszítették el a háborúban, ami pedig megmaradt, az tehetős vendégek híján tönkrement vagy államosították. Kicserélték a cégtáblákat, a New York a Hungária, a Bristol a Duna, a Britannia a Béke, a Moulin Rouge a Budapest Kávéház, később Budapest Táncpalota nevet kapta.
A szocialista embertípushoz nem volt méltó a lumpolás – idővel villamosplakátok és kártyanaptárak hirdették, hogy az új rendszer elvárása a „kulturált viselkedés, kulturált szórakozás” –, de mit lehetett tenni, az új elit is szerette volna magát jól érezni valahol, és a külföldi vendégeknek is kellett valamit mutatni. A hatalom szigorú ellenőrzés mellett eltűrt tehát néhány helyet. Az alkalmazottak jelentettek, a vendégek élete nyitott könyv volt a hatóság előtt. A politika, a propaganda beszűrődött a műsorszámokba, a kuplék szövegébe is.
A frissen megnyílt (és reggel 5-ig nyitva tartó) pesti Anna eszpresszó szalonjában 1953 telén fellépett Turay Ida és Sugár István, és a tánc mellé különleges italokat, cukrászsüteményeket ígértek a hirdetések. A nyíregyháziak ugyanennek az évnek a karácsonyán nem voltak ilyen szerencsések: „A dolgozók régi kívánsága, hogy a Béke cukrászda mellett még egy zenés, táncos espressót létesítsenek. A vendéglátóipari vállalat kiigényelte a Luther-ház alatti Anna espresso mellett lévő üres helyiséget. Most a városi tanács igazgatási osztályának bürokratikus ügyintézése folytán halasztódik a helyiség átadása. Reméljük, még ebben az évben átadják a dolgozóknak ezt a táncos espressót.”
A Magyar Nemzet újságíróját a tapasztalatai erősen emlékeztették a kapitalista kereskedelmi felfogásra, azt írta, hogy jobb italok csak a „jobb helyeken” kaphatók, minőségi bort vagy likőrt hiába kér valaki olcsóbb helyeken, és fordítva: a „jobb helyek” csak drága italokat tartanak, a Duna Szálló halljában ürmöst például nem is szolgálnak fel, csak márkás vermutot.
A következő évtizedekben a világ határozottan színesebb lett, a hatalom nem akarta totálisan kontrollálni az élet minden pillanatát és területét. A két reprezentatív szórakozóhely a Béke szálló kupolaterme és (az Operettszínház épületében működött) Budapest Táncpalota lett. Az utóbbiba 1960 márciusában az olasz Milant is meghívták (miután a Népstadionban legyőzte az Újpesti Dózsát). A buli akkor lett az igazi, amikor az olasz focisták meghallották, hogy Németh Marika tökéletes olasz kiejtéssel olasz slágereket énekel.
A pezsgő éjszakai életet tudósítók mutatták be az olvasóknak. Megnézték például, hogy betartják-e a helyek az 1961-es minisztériumi rendeletet, miszerint mulatóhelyen 18 éven aluliak nem tartózkodhatnak. Az Esti Hírlap szerencsére azt derítette ki, hogy ha a portás, a ruhatáros, a jegyszedő rostáján még sikerül is esetleg átcsúsznia a kiskorúnak, akkor a teremben, az üzletvezetőn feltétlenül fennakad. És, ha még így is maradt aggódó szülő, az végképp megnyugodhatott azt olvasva, hogy a mulatókba a kerületi KISZ-bizottság képviselői is be-beülnek, hogy megnézzék, vannak-e ott 18 éven aluliak.
A riporter a zsúfolásig megtelt Jereván bárban is járt, ahol a tangó után épp rock and rollt játszott a zenekar. „Egy heves vérű fiatalember valamilyen filmen látott technikával »kidobja« partnerét, majd visszahúzza. Csak egyszer ismételheti meg a mutatványt, s már ott is az üzletvezető, tapintatosan figyelmezteti, hogy szolidabban táncoljon. »Ritkán fordul elő – mondja –, hogy még egy figyelmeztetésre lenne szükség. Ha az sem használ, leállítjuk a zenekart, és a renitensnek megszégyenülten távoznia kell.«” A Béke Szálló kupolatermében úgy látta, hogy jórészt egyszerű munkásemberek, házaspárok, összeszokott asztaltársaságok szórakoznak. Azt legalább hozzátette: „Bár ma már szociológus legyen a talpán, aki öltözet és viselkedés alapján ezt teljes biztonsággal meg tudná állapítani.”
Nyaranta a balatoni kerthelyiségekben is híres fővárosi zenekarok szolgáltatták a zenét. A tihanyi motelvárosban az 1960-as években a Béke Szálló tánczenekara, a siófoki motelben pedig a Budapest Táncpalota nyolctagú dzsesszzenekara játszott.
Az 1970-es évek emblematikus helye a Maxim volt az Emke Szálló alatt. Az új mulatóban pincér helyett gép adta össze az árakat, volt forgóparkett és légkondicionált nézőtér. Sikeres volt, káprázatos műsorral és kreatív ötletekkel – hétvégén például délutánonként Csokoládébár néven uzsonnás gyerekvarietét tartottak, ahol gyerekek (az artistaképző kis balerinái, bohócai) szórakoztatták a gyerekeket.
Az 1969-es A veréb is madár néhány találó mondata ügyesen írta le a helyzet abszurditását: a rendszer igényét a nyugati típusú és színvonalú szórakozóhelyekre, valamint azt az igyekezetét, hogy ezektől megóvja saját állampolgárait. A filmben egy balatoni bár vetkőzőszámát hamar megakasztja a műsorvezető, és közli, hogy a forintért vásárolt belépőjegyek csak néhány percnyi látványra érvényesek. Kicsit tovább nézhetik a számot a cseh, a bolgár vagy a román vendégek, de egy ponton nekik is el kell hagyniuk a bárt. Az utolsó ruhadarabok levétele előtt pedig a dínárral és rubellel fizető vendégeket is kitessékelik…
Sztriptíz? Hát persze. 1970-re a huszonegy pesti, műsoros éjszakai helyből tizenhétben vetkőzőszámot is láthatott a nagyérdemű. És a vetkőzési kedv nem állt meg a főváros határainál, a miskolci Hámorban vagy a hajdúszoboszlói Délibáb Grillben is a revü része volt a sztriptíz. Vadulásra azért ne gondoljunk, a táncosnő nem egyszer csak bikiniig jutott a vetkőzésben, a pesti humor el is nevezte ezeket a produkciókat sztripkilencnek. Érthető. A Savoy esetében például az egyik döntéshozó, Lusztig Vera, a VI. kerületi tanács népművelési osztályának vezetője így nyilatkozott: „Én magam női szemmel nem látok benne semmilyen égbekiáltó erkölcstelenséget, csak azt kötöttem ki, felül is kell maradni valaminek.” A Savoy bár forgalma és bevétele mindenesetre kétszeresre emelkedett.
Az íráshoz felhasznált archív újságcikkeket az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével szemléztük.
Írta: Lukács Zsolt | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/orfeum
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
