Federer mandarinul tanul és önbizalomhiányos

TIGRE, Argentína

Közeledett az éjfél, és vele együtt Roger Federer.

Az újságírószakmához hozzátartozik a várakozás, és ezúttal Buenos Aires egyik kerületében, egy autóban várakoztam a sofőr mögött, miközben a rádióból Eric Carmen panaszos balladája, az All by Myself szólt. Éppen illett a hangulatomhoz, ahogy ott ültem egyedül a hátsó ülésen, tele jegyzetekkel és interjú előtti gondolatokkal. Már csak Federer hiányzott, akit nagyon ritkán lehetett egymagában látni, és ez az alkalom sem volt kivétel.

2012 decemberének közepén jártunk, a feltámadás évében, amikor Wimbledon megnyerésével újra felkapaszkodott a ranglista első helyére. Több mint két év után először nyert ismét Grand Slam-tornát. Feleségét, Mirkát és hároméves ikerlányait otthon hagyta Svájcban, és először utazott el Dél-Amerikának ebbe a részébe, hogy lejátsszon néhány bemutatómérkőzést. A jegyek természetesen percek alatt elfogytak.

Sok pénzért jött: kétmillió dollár járt meccsenként, vagyis a hat fellépése többet hozott a konyhára, mint az a 8,5 millió dollár, amit 2012-ben hivatalos pénzdíjak formájában megnyert.

Ugyanakkor emlékeket is keresett: a lehetőséget, hogy új közönséggel ismerkedjen meg új helyeken, hiába facsarta ki magát testileg és lelkileg az elmúlt tizenegy hónapban.

Más bajnokok, akik már bebiztosították a jólétüket, szívesen lepasszolták volna az utazást és a vele járó jetlaget. Ám Federer és ügynöke, Tony Godsick, nagyban gondolkodtak: figyelemmel kísérték a még kiaknázatlan Federer-piacokat és Federer-érzelmeket. A turné, amely elvitte őket előbb Brazíliába és most Argentínába, túlszárnyalta minden várakozásukat. Ezt jól szimbolizálta a húszezres tömeg, amely ma este megtöltötte a rögtönzött tigrei stadiont. Ez teniszmeccsen rekordnak számított Argentínában, az olyan teniszbálványok büszke földjén, mint Guillermo Vilas, Gabriela Sabatini és Juan Martín del Potro, aki egyszerre volt Federer ellenfele és bizonyos mértékig az ellentéte is.

„Juan Martín számára nagyszerű, ugyanakkor kissé furcsa élmény volt – mondta Franco Davin, Del Potro akkori edzője. – Ő játszott itthon, mégis Federernek szurkoltak többen.”

Így volt ez sok más tenisznemzet esetében is. Federer szinte mindenhol hazai pályán játszott, és még most, az éjfél közeledtével is több száz rajongó várt rá a stadion mellett:

a felnőttek dobozokra álltak, hogy jobban lássanak, a gyermekek szüleik nyakában ültek, és folyamatosan villogtak a digitális fényképezőgépek vakui – az emberek le sem vették az ujjukat a gombról, nehogy elszalasszák a pillanatot.

A várakozással teli csendet egy pillanat alatt őrültekháza váltotta fel, amikor Federer kilépett az oldalajtón, és elindult az autó felé. A Del Potro ellen vívott háromjátszmás mérkőzés után is könnyedén lépdelt. „Viszlát, viszlát, viszlát!” – köszönt el dallamosan, társalgási hangnemben a rajongóktól, amíg oda nem ért a járműhöz. „Mi a helyzet?” – kérdezte tőlem ugyanazon a hangon, miután becsukta maga mögött az ajtót.

Hat kontinensen át követtem Federert; húsz év alatt több mint húsz interjút készítettem vele a The New York Times és az International Herald Tribune számára. Számtalan helyen találkoztunk: magángépek fedélzetén, a wimbledoni pálya fogadóudvarán, a Times Square-en, svájci alpesi hotelekben, vagy éppen a párizsi Hôtel de Crillon lakosztályában, ahonnan elképesztő kilátás nyílt a Place de la Concorde-ra, miközben Roger leendő felesége, Mirka Vavrinec dizájnerruhákat próbált.

Federert az a szokása különbözteti meg a többi elitsportolótól, akikkel találkoztam, hogy mindig ő kérdez először, és sosem felületesen: érdeklődik, hogy utaztál, mi a véleményed az adott tornáról, az országról, az emberekről.

„Roger azért olyan érdekes, mert annyira érdeklődő” – mondta róla egyszer régi edzője, Paul Annacone.

2012-ben öttagú családunk hatalmas utazásra vállalkozott: egy teljes iskolaévet töltöttünk külföldön, ebből az első három hónapot Peruban, Chilében és Argentínában.

Federer tudni akarta, mik voltak az utazás fénypontjai (a Torres del Paine Nemzeti Park és a Chiloé-sziget Chilében, Arequipa városa Peruban), de leginkább az érdekelte, hogyan oldottuk meg az oktatást, és hogyan reagáltak, mit nyertek a gyerekek. Ez is arra utalt, hogy határozatlan ideig úton akart lenni az egész családjával együtt, hogy a gyerekei részét képezzék a mindennapjainak, és sok mindent meg tudjon mutatni nekik a világból. „A legtöbb városban és tornán már visszatérő vendégek vagyunk, és világszerte sok barátot szereztünk – magyarázta. – Ez egyfajta »idegenben, mégis otthon« érzés. Most már elég könnyen reprodukálom, főként a srácokkal. Azt akarom, hogy számukra is természetes legyen, hogy mindig otthonosan érezzék magukat, akárhová is megyünk.”

Federer kíváncsisága – legyen udvarias vagy szívből jövő – még a legmegtervezettebb interjút is fesztelen beszélgetéssé változtatja. Az érdeklődése lefegyverző, bár látszólag egyáltalán nem ez a célja. Megteremti a normalitás légkörét még az extrém helyzetekben is, amire viszont nagyon is tudatosan törekszik.

Tudja kezelni a reflektorfényt (van benne gyakorlata), de gyakran hangsúlyozza, hogy sokkal jobban szeret közelről az emberek szemébe nézni. Ezt talán az anyjától, Lynette-től örökölte. Amikor valaki meghallja az asszony családnevét, vagy egy boltos rápillant a hitelkártyájára, és megkérdi, rokona-e annak a Federernek, Lynette igennel felel, de aztán gyorsan témát is vált, például megkérdi az illetőt, neki is vannak-e gyerekei.

„Nézze meg ezt! – mondta Roger jellegzetes, nazális baritonján, és kimutatott az autó ablakán. – Rendőri kísérettel kell átvágnom a tömegen. Ehhez azért nem szoktam hozzá, tudja?” „Vicces – feleltem. – Éppen hogy azt gondolnám, nagyon sűrűn előfordul.” „Hála istennek egyáltalán nem. Valójában teljesen átlagos fickónak gondolom magam, aki teniszjátékosként csodálatos életet él, mert a teniszező élete a nyilvánosság előtt zajlik, folyamatosan utazol a világban, élőben találkozol a közönséggel. Azonnal megkapod a visszajelzést. Rögtön tudod, ha valamit jól vagy rosszul csináltál. Egy kicsit olyan, mint a zenészeknél, és meg kell mondanom, ez igencsak jó érzés. Az sem számít, ha rossz vagy. Akkor dolgoznod kell rajta. Legalább tudod, hogy még van feladatod, ha pedig jó vagy, az magabiztosságot és motivációt ad, ami inspirál. Nem tagadom, ez nagyszerű élet. Néha persze nehéz is, a rengeteg utazás miatt. Tudja, hogy megy ez. De a minap épp arra gondoltam, úgy tíz éve kerültem be a legjobb tízbe, és még mindig ilyen dolgokat tapasztalok. Teljesen testen kívüli élmény, szinte alig hiszem el, hogy megtörténik. Nagyon szerencsésnek érzem magam, és azt hiszem, ez az egyik oka annak, hogy még sokáig szeretnék játszani. Mert az ilyesmi soha nem ismétlődik meg, ha már visszavonultál.”

Őt is meglepte volna, ha tudja, még mennyi hasonló élményben lesz része, mielőtt abbahagyja a játékot.

Aznap éjjel Argentínában már harmincegy éves volt, ugyanannyi, mint Pete Sampras, az egyik példaképe, amikor a 2002-es US Openen elnyerte tizennegyedik férfi egyéni Grand Slam-trófeáját.

Mint kiderült, ez volt Sampras utolsó tornája, és ez lehetett volna a sportág egyik legnagyobb győztes hazafutása, ha nem várt volna még egy évet, hogy hivatalosan is bejelentse visszavonulását.

Stefan Edberg, Federer másik gyerekkori teniszhőse harmincévesen hagyta abba.

Federer azonban Buenos Airesben még nem járt a karrierje végén, ahogy azt a legtöbb teniszszakértő és rajongó érthető módon hitte. Éppen csak félúton tartott, és hatékony játékkal fordult rá a 2020-as évekre, miközben generációjának többi nagysága már elhelyezkedett a szakmában, szakkommentátornak állt, vagy Roger ifjú riválisait menedzselte.

Pete Samprason utolsó éveiben, 2001-ben és 2002-ben már egyértelműen látszott, hogy az állandó nyomás és a taposómalom komoly vámot szedett tőle. „Pete besokallt, de Rogert egészen másfajta anyagból gyúrták – mondta Annacone, aki mindkettejüket edzette. – Pete energiáját elszívta az utazás. Roger viszont erőt merít belőle.”

Annacone elutazott Federerrel a sanghaji ATP-tornára. A második napjukon Annacone és Federer csapatának többi tagja egy asztalnál ülve beszélgettek Federer hotellakosztályában, amikor kopogtattak az ajtón. Egy kínai nő volt az.

Federer közölte, hogy megérkezett a nyelvtanáruk.

„Azt mondja Roger: »Mindennap el fog jönni úgy fél órára, mi pedig megpróbálunk elsajátítani néhány szót, hogy megtanuljunk egy-két mandarin kifejezést« – emlékezett vissza Annacone. – Mire én: »Öregem, angolul is alig beszélek!« De Roger csak győzködött: »Vicces lesz, meglátod!« És imádta. Meg akart tanulni néhány mondatot, hogy mandarin nyelven mondjon köszönetet a rajongóknak, ugyanakkor végtelenül élvezte, ahogy próbáljuk kibetűzni a szavakat. Roger úgy éli át az utazás különféle aspektusait, ahogy csak nagyon kevesen képesek.”

Federer számára ez volt a természetes állapot, svájci apja és dél-afrikai anyja révén. Először három hónaposan járt Dél-Afrikában, és gyermekkorában rendszeresen visszatért oda. Sampras az angolon kívül nem beszélt más nyelvet. Federer beszél franciául, angolul, németül és svájci németül, valamint tud egy keveset afrikaans nyelven is, köszönhetően édesanyjának, valamint néhány káromkodást svédül – amiért egykori edzőjének, Peter Lundgrennek lehet hálás.

A svájci határváros, Bázel polgáraként már nagyon korán hozzászokott a kulturális miliő változásához. Ám attól, hogy ki vagy téve egyfajta életmódnak, még nem biztos, hogy be is tudod fogadni azt. Federernek azonban sikerült, részben, mert teniszbajnokként határozott céllal utazgatott. 2012-ben, Argentínában, az autóban ülve azért nézte a rajongókat olyan őszinte rácsodálkozással, mert hirtelen felismerte, hogy mindaz, amit Wimbledon és a Roland Garros pályáin megteremtett, sokkal szélesebb körben hat az emberekre, mint gondolta.

„Annyira szenvedélyesek – mondta. – Tudja, Dél-Amerikában sokkal több rajongó sírja el magát, mint bárhol máshol a világban. Zokognak és reszketnek, egyszerűen csak… nem is áhítatnak nevezném, inkább boldogságnak, hogy találkozhatnak velem, mert ez annyira hihetetlen számukra. Néhányszor történt már velem hasonló, de nagyon ritkán, itt meg vagy húsz ember ölelget és csókolgat. Annyira boldogok már csak attól, hogy megérinthetnek.”

Az argentinok kiabálva nyomultak közelebb az autóhoz, de Federer nem húzódott el az ablaktól, sőt közelebb hajolt.

Megkérdeztem, ismeri-e az angol „megcsömörlött” szó jelentését. „Valamennyire” – felelte kissé határozatlanul. „Franciául ezt úgy mondják, blasé – magyaráztam. – Amikor az ember úgy érzi, már mindent megtapasztalt, és semmi nem okoz neki olyan örömet, mint régen. Így érezhetett Björn Borg, amikor a US Open után beült az autójába és elhajtott, hogy aztán soha többé ne térjen vissza.”

Borg akkor huszonöt éves volt. Federer ezen eltöprengett egy pillanatig. „Nagyon gyorsan megtörténik. Hirtelen jön az érzés, hogy végeztem, nem akarom folytatni, belefáradtam. És valóban ezt akarom elkerülni a megfelelő időbeosztással, a szórakozással, a változatossággal, mert ahogy maga is mondta, ha ugyanazt csinálod újra meg újra, nagyon sokszor, legyen az bármi, egy idő után beleunsz. Nem számít, milyen kivételes életet élsz. Ezért gondolom, hogy ezek a fajta utazások, egy jól felépített edzés, egy nagyszerű vakáció vagy néhány remek torna egymás után, amit kitartóan, a nehézségek ellenére végigcsinálok, olyan elegyet alkotnak, amiben megtalálom a folytatáshoz szükséges erőt és energiát. Ha úgy nézzük, nem is olyan bonyolult.”

Miközben Federert figyeltem, aki a korábbi precedenseknek és a logikának ellentmondva a harmincas évei közepén is friss és lelkes tudott maradni, rájöttem, hogy ez a képesség, a jelenben való élés valójában az előrelátásról szól. Ha a rá ható erők ellenére nyugodt és összeszedett tudott maradni, az annak volt köszönhető, hogy elég jól ismerte magát és saját mikrokozmoszát, így el tudta kerülni a csapdákat, melyek kiolthatták volna lelkesedése lángját.

Ehhez a fajta tudatossághoz persze az is kell, hogy harmóniában legyen karrierje egészével.

Az évtizedek során őt figyelve a tenisz gyakran tűnhetett elképesztően könnyű játéknak: ahogy ütögette az ászokat, ahogy becsúszott a tenyeresekhez, és amivel a leginkább rácáfolt a gravitációra: ahogy magasan a vízvonal fölött tudott maradni egy olyan világban, melyet teljes joggal árasztott el a bálványok cinizmusa.

Ám ez az út, amely a heves vérmérsékletű, melírozott hajú, kétes stílusérzékű tinédzsertől elvezetett az egyik legelegánsabb, legöntudatosabb sportolóig, nem a sors, hanem az akaraterő diadala volt.

Federert természetes, ugyanakkor kínosan lelkiismeretes tervezőnek tartják, aki hozzászoktatta magát a rutinhoz és az önfegyelemhez, és aki mindig jó előre, nagy részletességgel készíti el terveit, időbeosztását. „Általában van némi fogalmam a következő másfél évemről, és meglehetősen jól átlátom az előttem álló kilenc hónapot – mondta Argentínában. – Meg tudom mondani, mit fogok csinálni a rotterdami verseny előtti hétfőn, vagy az Indian Wells-i torna előtti szombaton. Mármint nem óráról órára, de a napi programjaimat fel tudnám sorolni.”

Bár ritkán látni Federert izzadni, a színfalak mögött elképesztő mennyiségű munka és bőséges önbizalomhiány is rejtőzik.

Sokkal többet játszott fájdalmak közepette, mint azt bármelyikünk gondolná, és ott vannak még a reflektorfényben elszenvedett, súlyos kudarcok. Talán bátran kijelenthetjük, hogy élete két legnagyobb mérkőzése a 2008-as és a 2019-es wimbledoni döntő volt, Rafael Nadal, illetve Novak Djokovics ellen. Mindkettő keserű vereséggel ért véget öt szoros, kivételesen hosszúra nyúló játszma után.

Több mint száz tornagyőzelmével és huszonhárom egymás utáni Grand Slam-elődöntőjével nagyszerű győztes volt, ugyanakkor nagyszerű vesztes is.

Nem kétséges, hogy ennek köze van hétköznapi kisugárzásához, ami segít őt még emberibbnek látni. Becsületére legyen mondva, Federer benyelte az ütéseket, a nyilvánosság előtt és a magánéletében is, és mindig hosszú távra tervezve, pozitív energiával telve tért vissza.

Túllépett a teniszen, nemcsak azáltal, hogy magasabb és nemesebb célokra használta, de azzal is, hogy jobbára a játék keretein belül maradt. Ez nem kis teljesítmény egy olyan sportban, melynek rajongótábora egyre fogy és öregszik mind Európában, mind Észak-Amerikában.

Régi stílusú megközelítést alkalmaz: kevés ellentmondás és betekintés a magánéletbe, sok vidámság és sportszerűség.

Unalmas? Nem hinném. Hogyan lehetne az unalom forrása az, aki egy megosztott világban képes embereket egyesíteni? Ráadásul a játéka is gyönyörű:

balettre emlékeztető, légies mozdulattal lendíti az ütőt szervára vagy alapütésre, tekintete egy pillanattal tovább időz a találkozási ponton, mint bármelyik játékosé, akit több mint harmincéves szakmai pályafutásom alatt megfigyeltem.

Ez a képesség, hogy befejezze, hogy valóban befejezze az ütést, látszólag szinte hanyaggá teszi a játékát, ugyanakkor nagyon fontos komponense annak, amitől magára vonja és fogva tartja a tekintetet. Mint amikor Michael Jordan a kosár felé repülve egy kicsit tovább marad a levegőben bárki másnál, vagy amikor a táncos hangsúlyozásképpen kitart egy mozdulatot. „A leggyönyörűbben és legkecsesebben játszó teniszező, akit valaha láttam – mondta róla Billie Jean King. – A kinetikai lánca nagyon szorosan kapcsolódik. Innen jön az elegancia.”

A professzionális teniszt az utóbbi negyed évszázadban tették bele a részecskegyorsítóba, megjelentek az erősebb ütők, a poliészter húrok és a magasabb, robbanékonyabb sportolók. Az ütéstechnikát és a lábmunkát ehhez a nagyobb sebességhez igazították, de Federernek mintha mégis mindig lenne ideje egy kis egyediséget vinni az ütéseibe. Hogyan képes így játszani, és azonnal felkészülni a következő kifinomult ütésre? Természetesen átlagon felüli helyzetértékelése, mozgékonysága és gyorsasága miatt, de köze van hozzá a viszonylag kompakt ütéseknek is, és nem szabad elfeledkezni a magabiztosságról sem, ami abból a tudatból fakad, hogy míg másoknak tervezni, koncentrálni és erőlködni kell, addig ő képes menet közben megoldásokat kitalálni, vagy olyan mozdulatokat végrehajtani, amelyekhez a többieknek nincsenek meg az eszközeik.

Christopher Clarey: Federer: A mester – Roger Federer

Fordította: Novák Gábor

21. Század Kiadó, 2021