Valamikor régen a falut körülölelő dombok közül a hetediken állt egy csodálatos kastély. Három grófkisasszony lakta, akik gőgösek, rátartiak és igen kegyetlenek voltak. Jobbágyaik, szolgáik rettegtek tőlük. Történt egyszer, hogy a szomszéd földesúr fényes bált rendezett, amelyre meghívta a grófkisasszonyokat is. A lányok hetekig készülődtek. Szebbnél szebb ruhákat próbáltak, ékszereket válogattak, hogy mindenki őket csodálja majd. Mégsem voltak elégedettek. Más módon is szerettek volna kitűnni. A bál napján egyiküknek kegyetlen gondolata támadt: hintójukat nem lovak, hanem emberek fogják húzni. Így is történt.
A szegény jobbágylegények húzták dombon-völgyön a hintót, s tűrték a kocsis ostorcsapásait. A bál éjszakáján borzalmas idő kerekedett. Hazafelé jeges esőt korbácsolt a szél a szerencsétlen emberek arcába. Az út egyre nehezebbé vált, de a hintót húzni kellett. Mind többen estek össze a kimerültségtől, de a grófkisasszonyok nem kegyelmeztek, s ostorral verték a szolgákat. Végre az elgyötört jobbágyok bevonszolták a hintót a kastély udvarára. Egyikük az utolsó leheletével ennyit mondott: Süllyedjen el a kastély úrnőivel együtt!
Mire felkelt a nap, a kastély eltűnt a domb tetejéről, nyomát sem lehetett látni. Éjszakánként azonban néha sikolyok szállnak a falu felé a dombról.
***
Mike-nak az eszméletvesztés utáni lázálmaiban a hátborzongató jelenet többször is visszaköszönt. Amikor felébredt, nyaka sajgott a kényelmetlen pozíció miatt, és a torka is megfeszült, kiszáradt.
Nem csoda, a feje lejjebb volt a tűzgyújtó gödörben, mint a teste többi része. Csak lassan tisztult ki a tudata. A hajnal ugyanolyan volt, mint tegnap: a madarak ezer hangon énekeltek, a levegő párával telítődött, az erdei növényeken harmatcseppek csillogtak, a nap pedig a horizonton épp csak felkapaszkodott – de ez az ébredés nem a szépre való rácsodálkozással indult.
Amint megmozdította elgémberedett tagjait, minden testrésze fájdalmasan sajgott. A dereka volt talán a legrosszabb állapotban, ezért szóba sem jöhetett, hogy felkeljen, pedig kiszáradt torkát vízzel akarta felüdíteni; a víz viszont magasan lógott. Oldalt gördülve elérte a táskát, benne volt még az egyik tegnapelőtti, bontatlan palack ásványvíz. Kis kutakodás után keze ügyébe került egy fehérjesnack is.
A sovány reggeli közben mindvégig az éjjeli élményeken gondolkodott. Kétségek és kérdések fogalmazódtak meg benne. Látomás? Hallucináció? Álom? Szellem? Kezdődő téboly? Illetve egy zavarba ejtő gondolat is felötlött: a monda szerint a szentistvániak éjjelente sikolyokat hallottak az Öreg-hegy felől, vagyis innen, ahol letáborozott. A gondolattól megborzongott. Hirtelen a hajáról a snackre hulló hamudarabkák zökkentették ki a merengéséből.
– Hát ez meg mi a bánat? – morogta, aztán végigsimította fejét, és látta, hogy a tenyere megtelt hamuval. – Meg kell fürödnöm.
Mivel hűvös volt még, úgy döntött, vár. Addig inkább ír egy naplóbejegyzést, és előkészíti a nyulat. Írás közben is a hideg futkosott a hátán, amikor részletezte a történteket. Azután szerszámot vett magához, és elkezdte kiásni az elvermelt nyulat. Miután az ásóval már nem tudott tovább dolgozni, a kezével folytatta a munkát. Kicsit megpihent, közben megbámulta földes, koszos kezeit. Fülére egyszer csak tompaság ült; a gyér vasárnapi forgalom zaja megszűnt, és a madarak sem énekeltek tovább. Tudta, mi következik.
– Ne! – mondta tehetetlenül.
Elhangzott a sikoly, látta a fiatal nőt felé rohanni, a háttérben feltűnt az épület, majd hallotta a férfi hangját, amint azt kiáltja, Friderika! Ugyanúgy, mint előző éjjel.
Ezután azt látta, hogy egy lány egy földhalmon kuporog. Kinézete alapján tizenhárom-tizennégy éves lehetett. A kislány a sikoltó nő volt fiatalabb korában. A kép lassan kitisztult. A helyszín egy sírhalom egy domboldali temetőben, amit a szemerkélő, hűvös őszi esőben lassan elnyelt a szürkület. A háttérben felismerte a mendei dombokat. A lány szőke haja fedetlen, ruházata nem illett a hűvös őszhöz.
Egy idős, mély tónusú férfihang szólalt meg, és közben egy reszkető, ráncos, finom kéz ért a lány vállához.
– Friderika! Te a mi gyermekünk vagy!
– Nem igaz! Menjen innen! Hagyjon békén!
Mike most hirtelen egy óriási gyertyacsillárokkal kivilágított fényűző bálterem felszolgálói bejáratából látta, ahogy Friderika feltűnően csinos öltözetben, pompás hajkoronájával végigvonul a termen, és sokan hol kíváncsi, hol irigykedő szemmel kísérik lépteit. Láthatóan idősebb már annál, mint amilyen a temetőben volt. Az ajtóban egy párbeszéd hangzik el két felszolgáló között:
– Itt van Friderika!
– Kicsoda?
– Friderika, az a különc grófkisasszony. Nincs vele a férje, az ifjú gróf – ekkor már mindketten az ajtóból bámulták őt.
– Az nem különc, hanem bolond! – hangzott a gúnyos válasz.
Friderika odanézett; látható volt gyönyörű, de hideg és érzéstelen arcán, hogy hallotta a megjegyzést, de csak rideg, lenéző pillantással reagált. Az ajtó bezárult, a két felszolgáló szemlesütve, kipirosodott arccal tért vissza feladatához.
*
Vadászok puskalövése dübörgött végig a dombok felett. Véget ért a látomás. Mike döbbenten tért magához; még mindig nézte koszos, földes kezeit.
– Mit jelentsen ez? – nyögte bele a hajnali, hűs levegőbe, mintha választ várt volna.
Értetlenül térdelt a gödör fölött egy darabig, majd jobb ötlet híján folytatta, amit elkezdett. Amikor előkerült a zsákmány, nekilátott a feldolgozásához. Közben szüntelenül zakatolt az agya, és időnként riadtan nézett szét maga körül. Idegszálai megfeszültek, mindig azt figyelte, vajon eltűnnek-e ismét a külvilág hangjai. A sütéshez szükséges előkészületek közben figyelmetlenségből elvágta a bal mutatóujját.
– Hogy a rosseb egye meg! – szitkozódott, majd szemügyre vette a sebet. Látta, amint a szűk bemetszésen át kicsordul a vér. Ismét eltompult a hallása, és újra elkezdődött a látomás, úgy, ahogy az előző két alkalommal.
Friderika ezúttal egy tágas konyhában volt a cselédekkel, de már a ruhája elárulta, hogy nem közülük való, csak beállt segíteni. Kinézetre olyan volt, mint a temetőben lévő lány. Húscsontozás közben megvágta fehér, puha, munkához nem szokott ujját. Szeme fájdalmában néhány könnycseppet ejtett.
A szolgálók aggodalmasan siettek a segítségére, de a következő pillanatban megfagyott a levegő. A konyha ajtaján apja és anyja együtt léptek be. Apja fehér hajú, őszes, rövid szakállú, öltözete úrias; anyja hosszú, barna hajában szintén megcsillan néhány ezüst hajszál. Arca hideg, öltözéke finom anyagokból készült, drága holmi. A cselédek lesütötték szemüket, és a padlót nézték.
– Friderika, drágám! Már régóta kutatunk utánad. Mit keresel a cselédek között? – szólalt meg az apja.
– Megvágta magát… – jegyezte meg lesajnáló hangon az anyja.
– Én csak… meg akartam nézni, hogyan zajlik az egyszerű emberek élete, azoké, akik értünk dolgoznak – zokogott ekkorra Friderika. – Meg akartam érteni…
– Neked nem kell semmit megértened! – vágott közbe kiabálva az apja. – Neked az a dolgod, hogy férjhez menj és gyerekeket szülj! Neked nem kell…
– Hagyd! – szakította félbe az asszony gúnyos hangon. – A vérében van a szolgaság… – Apja ezután rosszallóan nézett hol a lányára, hol a feleségére, de nem szólt. A csend növelte a feszültséget.
– Mi az, hogy a véremben van a szolgaság, anyám? – kérdezte remegő ajkakkal Friderika.
De választ erre már nem kapott.
Friderika utánuk futott volna, de a résnyire nyitva maradt ajtónál megtorpant. A folyosóról veszekedő beszélgetést hallott:
– Ne forduljon még egyszer elő, hogy előtte beszél ilyeneket!
– Igenis! Nagyságos Koháry Frigyes gróf úr! – gúnyolódott a feleség.
– Azért kell nekem szenvednem, mert maga megsajnálta és magához vette ezt a fattyút. Ugyanolyan cselédvér folyik az ereiben, mint a nyomorult, halott anyjában – folytatta ingerülten az asszony.
Ekkor pofon csattant, majd feszült csend lett.
– Judit, drágám! Ne haragudjon!
Válasz helyett ezután sietős lépések hallatszottak.
*
Egy mezőgazdasági repülőgép húzott el az erdő felett, a légcsavar ordító hangja betöltött mindent. Mike megriadva tért magához. Az ijedségtől hirtelen tett egy lépést, de megbotlott, és a földre esett.
– Mi történik velem? Miért látom ezeket a jeleneteket? – gondolkodott még mindig a földön fekve.
Aztán egy villámgyors mozdulattal megfogta a naplót, és sebtében lejegyzetelte a látomásokban előfordult neveket. Koháry, Koháry…, azt hiszem, hallottam már ezt a nevet – töprengett közben.
A következő pillanatban már a telefon volt a kezében, és tárcsázott.
– Szia, RonTom! Ne haragudj a vasárnapi zavarásért! Beszélhetünk? – kezdte zavartan.
– Persze! Mi a helyzet? – válaszoltam álmosan.
– Beszélnem kell Virág nagymamájával!
– Tessék? Minek neked a nagymama? – kérdeztem vissza meglepetten.
– Kérdezni szeretnék tőle mendei történetekről. Azt mondtad, hogy ő egy „két lábon járó kalendárium”, nem? – érződött a hangjában a sürgetés.
– Persze hogy az, de még mennyire! Rendben, szerintem megoldható! Nagyon szeret mesélni, csak győzd végighallgatni! – mondtam nevetve. – Örülni fog neked! Gyere déli tizenkettőre a Fő út 17.-hez; addigra hazaérünk vele a miséről. Akkor mi is maradunk nála egy kicsit. Ja, és készülj fel arra, hogy meg fog tömni, mint a libát!
– Jó, de remélem, szereti a nyulat!
– Milyen nyulat?
– A sültet, mert én meg azt viszek.
T. Richolm: Az elsüllyedt kastély legendája
Giongko Kiadó, 2022
