Aidan Monaghan/Netflix
Kultúra

Életveszélyes agyrémig fokozódik a vallási mánia Florence Pugh csodás új filmjében

A vallási megszállottságnál csak az veszélyesebb, ha gyilkos ostobasággal párosul. Florence Pugh borzongató és bicskanyitogató, ezzel együtt zseniális kosztümös drámában brillíroz. A csoda kritika.

A szkeptikus-ezoterikus vita egyik legkiválóbb összefoglalóját váratlan helyről, Ausztráliából kaptuk meg, még sok-sok évvel ezelőtt, Tim Minchin komikus Storm, azaz Vihar című szkeccsében, melyben egy erősen sztereotipikus tudománytagadó, ezo-hippi nő és egy szintén sztereotipikusan empirikus tudománypárti, szkeptikus férfi szólalkozik össze egy vacsorán. A spoken word stílusban íródott, elmés szövegből egészen kiváló animált kisfilm is készült, angolul tudóknak itt megtekinthető. Ebben a szkeccsben hangzik el az a fontos popkulturális és életmódtanács, hogy ha már valaki feltétlenül tévézni akar, akkor nézzen Scooby Doo-t, ugyanis az kiválóan rávilágít, hogy ha állítólagos vámpírok, kísértetek, szellemek maszkja alá nézünk – amint azt a sorozat szereplői tették –, akkor többnyire kiderül, hogy egy teljesen valóságos ember volt a bajkeverő. „Mert a történelem során minden egy rejtélyről, amit valaha megoldottak, mindig kiderült, hogy nem varázslat volt a dologban” – foglalja össze a szkeccs. Nos, az, hogy a vallási őrület természetrajzáról szóló, Emma Donoghue regényéből készült A csoda című Netflix-filmről ez az idézet jut eszünkbe, alighanem spoiler nélkül is beszédes.

1862-ben járunk, Írországban, nem egészen tizenöt évvel a burgonyavész miatti nagy éhínség után, egy nemzeti tragédiából felállni próbáló, veszteségekkel teli országban, mely sosem bocsátotta meg az angoloknak, hogy nem nyújtottak segédkezet a krízis idején. Így aztán Lib Wrightot nem övezi túl nagy bizalom és lelkesedés, amikor megérkezik az országba annak ellenére sem, hogy hívásra jött. Lib ápolónő, aki a krími háborúban és azon kívül is sokat látott már az emberi szenvedésből, és jól ért a test működéséhez is. Tanult, tudománytisztelő, kőkemény nő, aki szakmai és emberi okokból sem tud mit kezdeni a vallással. Jól jön ez a szkepticizmusa, minthogy a megbízása arról szól, hogy tartson megfigyelés alatt egy kislányt, Annát, aki saját maga és a családja állítása szerint a tizenegyedik születésnapja óta nem vett magához semmilyen ételt – ez pedig négy hónapja volt. Ennek ellenére Anna, ha nem is egy vasgyúró, azért viszonylag egészségesnek tűnik, csodájára is járnak közelről s távolról. Anna azt mondja, nincs szüksége ételre, ugyanis mennyei mannán él – azon a táplálékon, amellyel a Biblia szerint az ígéret földje felé vándorló népét Isten ellátta.

Aidan Monaghan/Netflix

A megfigyelés két hétig tart, célja megítélni, hogy valóban csoda, esetleg egy ügyesen kivitelezett csalás van-e a dologban. Lib váltótársa egy apáca, valamelyikük a nap minden percében a kislánnyal van, és figyeli, nem csempész-e neki valaki mégis ételt. Pár napig a családtagjai és a csodájára járók még találkoznak a kislánnyal, aztán azonban Lib bekeményít, és izolációra szorítja a kislányt, hogy tényleg komolyan vehető legyen a megfigyelés. Anna azonban továbbra sem eszik, viszont naponta többször, megszámlálhatatlanul sok alkalommal imádkozik, miközben Lib próbál rájönni a rejtély nyitjára, no meg arra, hogy hogyan menthetné meg a gyereket az éhen halástól. Útját hajmeresztő csodavárás szegélyezi, no meg legfőképpen olyan erős, mindenhova beszivárgó, bigott vakhit, amit nemcsak értenie nehéz, de végtelenül, és az idő előre haladtával, a veszély növekedésével egyre jobban irritálja is – addig nem is tud tovább jutni a nyomozásban, amíg meg nem találja az utat a megértés felé. Addigra azonban talán már késő.

A csoda nemcsak magasan a Netflix-színvonal feletti, de közegétől függetlenül is bivalyerős, megrendítő, emberi, erős atmoszférájú, hangulatában, képi világában nem meglepő módon a feledhetetlen, és szintén Ari Wegner által fényképezett A kutya karmai közöttre emlékeztető alkotás. Emellett viszont muszáj kiemelni azt is, hogy a film felvonultatja a legindokolatlanabb filmes blikkfangot, amivel mostanában találkoztunk. Sebastián Lelio rendező – akiről a remek, Oscar-díjas Egy fantasztikus nő kapcsán beszéltek sokat – ugyanis valamilyen érthetetlen okból fontosnak tartotta, hogy filmje világától már a kezdésnél eltávolítsa a nézőt azzal, hogy egy filmstúdiónak tűnő térből fordul a kamera a főszereplőt szállító hajó belsejébe, miközben a narrátor elmondja, hogy egy filmet fogunk látni – majd a keret másik felét is megkapjuk a film végén, épp mire elfelejtettük a nyitókép indokolatlanságát. Értjük, persze, hogy egy hit versus valóság témájú filmhez mennyire passzol ez a játék, de ezzel együtt sem hiányzott a filmnek, nemcsak öncélú, rosszízű művészieskedése miatt, hanem mert egy bátortalanabb nézőnek akár a kedvét is elveheti, hogy egyből a nyitásban kizökkentik a hangulatból.

Aidan Monaghan/Netflix

Pedig ez a hangulat A csoda összes többi részében kimondottan erős, ami azt illeti, a hangulatfestés a film legfőbb erőssége. Lassú, a meddő várakozást tempójukkal is felidéző képek építik az atmoszférát: festői, szürkés-kékes tónusok, bátran használt félhomály és sötét festi fel ezt a verejtékkel és babonákkal teli, örökké sáros-szeles, a középkortól még nem maradéktalanul elszakadt világot. Fokozza mindezt a film zenéje – írnánk normál esetben, de itt inkább neveznénk hangfüggönynek, hangszőnyegnek, ami történik: nyomasztó zörejekkel teli, játékos, kísérteties dallamok, ősi kelta énekek, az újra és újra felhangzó imasuttogások vonnak még egy réteg misztikumot a látottakra. Az általános túlpörgetettség korában szokatlan lehet ez a ráérősség, főleg, hogy műfajilag azért ez mégis csak egy thriller, de a hangulat és a rejtély ereje megkönnyíti, hogy a néző beleengedje magát a film lassú hömpölygésébe.

Florence Pugh a főszerepben kevés eszközzel játszik, de annál nagyobbat, emlékeztetve a tisztelt egybegyűlteket, hogy milyen sokoldalú, igazi főszereplőnek termett, ragyogó színésznő ő, akiben megvan a ritka képesség a tramplira éppúgy, mint a lágy úrikisasszonyra, vagy az egyenes derekú, szigorú, érett nőre is. Várnánk is lassan egy rendezőt, aki meglátja Pugh-ban az eredendő Eliza Doolitle-t, és forgat vele egy My Fair Lady-remake-et. Anna böjtölésének szép ellenpontjaként őt rengetegszer látjuk sokat és jó étvággyal enni – ezekben a képekben, illetve az egyedül töltött óráinak szenvedélyességében dereng fel Lib személyiségének sűrűje, amit máskülönben a kemény profizmus leple takar. Az a szigor, ami a karakterből árad, alighanem megmentette a filmet a melodrámába süppedéstől, amire a téma olyan erősen meghívna egy ennél kevésbé ügyes rendezőt. Így viszont A csoda – némi meglepetésre, minthogy filmfesztiválos vetítéseit zavarba ejtő csend övezte – fojtogató hangulatával, festői képeivel, szépen épített feszültségével, lassú izzásával és Florence Pugh mesteri alakításával az év egyik legerősebb filmje lett. Megérdemelte volna a mozivásznat.

A csoda (The Wonder), 2022, 103 perc, Netflix (akár magyar szinkronnal is). 24.hu: 8/10

Ajánlott videó