Én nem értem, az ötvenes-hatvanas férfiak miért „csitri” huszon-harmincas kortársaimat keresik, amikor kitör rajtuk a kapuzárási pánik – hát a „nofilter”, vagány, pimasz ötvenes nőknél jobbat – tényleg, nem csak rövid távon, hanem életre szólóan jobbat – nem tudom, hol találnak. Önismereti csoportokban, művészetterápián, elvonulásokon, keményvonalas csoportos edzéseken egyértelmű, jól kirajzolódó részpopuláció ezeknek az ötvenes nőknek a csoportja. Azoké az ötvenes nőké, akik már túl vannak az életük első felén, és a másodikra valami mást, valami igazabbat, erősebbet, örömtelibbet szeretnének. Ha a házasság/gyereknevelés alapprogramot futtatták ki, és házasságuk kihűlt, véget ért, vagy megözvegyültek, gyerekeik kirepültek, és a családdal járó teendők helyére hirtelen ők maguk kerültek, ha a karriert járatták csúcsra, miközben az öröm kimaradt, ha első ránézésre jó életük van, otthon vannak itt e világban, de nincsenek otthon az égben – akkor jön a sport, az önismeret, a második útkeresés időszaka. Varázslatosak ezek a nők, igazi példaképek: amikor ötvenen túl nem a lassú hanyatlás felé indulnak, hanem az ismeretlen felé, abból általában már a keresés során valami egészen elbűvölő sül ki. Egy ilyen nőt alakít Emma Thompson az egészen elragadó Minden jót, Leo Grande című filmben.
Nancy ötvenöt éves, özvegy, férje két évvel ezelőtt váratlanul halt meg. Egy társ elvesztése sose jó, de Nancy azért nem az a gyászba beleszakadt nő, hiszen házasságuk inkább afféle két gyerekükről és tisztes polgári életükről szóló ügyintézési közösség volt, különösebb melegség vagy intimitás nélkül. Szexuális életük mechanikus és naptárhoz igazított volt, ahogy életük is általában a pontos tervezés, átgondoltság, helyesen cselekvés – naná, hiszen Nancy hittan- és etikatanár volt, ennek megfelelő szögletes, szigorú világképpel, prüdériával, de némi slutshamingért sem kellett a szomszédba mennie. Ám egy napon – hosszas, több hónapos vívódás után – mégis foglal egy elegáns hotelszobát, és befizet egy nagyon jóképű, nagyon szexi, szexmunkás fiatalember, bizonyos Leo Grande (Daryl McCormack) szolgálataira. Amelyek egyszerre vonzzák és rémítik halálra, amelyekbe egyszerre akar nagy kanállal belehabzsolni, miközben retteg, szégyell akár csak megízlelni is.
Ez a vívódás tölti ki gyakorlatilag a filmidő jó kétharmadát – őrült viccesen és néha mélyen megrendítően. Nancy úgy csapódik vágy és rettegés között, mint bárka a tengeri viharban, és ez a folyamat jó ideig nagyjából azt a fajta szórakozást adja, amit a lépcsőn járni tanuló, a fokoktól meg-megrémülő, azokon időnként leguruló kölyökkutyákról készült videók: egyszerre megejtő és cuki, no meg a káröröm miatt őszintén vicces is. De minden vívódása mélyén valódi félelmek, fájdalmak, mélységes mély, szomorú traumák húzódnak meg, és ezek minden beszélgetésben előbb-utóbb a felszínre szakadnak, annak minden kitörő indulatával. Leo viszont mindezt úgy kezeli, mint egy nagyon profi, nagyon gyengéd szexuálistrauma-zsonglőr, avagy, amint Nancy fogalmaz, egy szexpróféta.
A fentiekből kikövetkeztethető, de azért álljon itt, hogy a Minden jót, Leo Grande meglehetősen szűk fókuszú kamaradarab, intim, kétszemélyes karakterdráma, egy rövidke jelenettől eltekintve más szereplő nincs is, csak Nancy és Leo, és a helyszín is a lélektelen-letisztult hotelszoba steril terére korlátozódik. Ez a szűk nézőpont azonban nemhogy nem hagy hiányérzetet, de egyenesen lebilincselőbb, mint egy-egy közepes akciófilm, naná: lehet izgalmasabb bármi, mint egy megkötözött lélek csapkodó, nehézkes útja ki a ketrecből? Hogy a téma a szex, az erotika, az élvezet, az persze megkönnyíti a dolgot, így megy ez az ösztönkésztetésekkel, de ez a téma is olyan sokrétűen, gazdagon, mély megértéssel mutatkozik meg, ahogy ritkán látjuk. Messze nem egyszerű (al)testiségről van szó, nem mechanikáról, csiklóról meg G-pontról, és nem is leegyszerűsítő, erőltetett szexistennővé válásról, hanem a későn kezdett önszeretetről, a szabadsághoz vezető félszeg lépésekről, a furcsa családi viszonyainkról – végsősoron az emberlétről. Ami elég szép eredmény egy könnyed kis komédiának/dramedynek tűnő filmtől.
A színésznőként, komikusként is aktív Katy Brand forgatókönyve minden túlzás nélkül hibátlan, ami fontos egy ennyire szűk szemszögből készített filmnél, ahol minden félmondatnak, minden szónak kiemelt jelentősége van – de nemcsak a dialógusok hibátlanok: a történetvezetés sem olcsó és elhasznált fordulatokra épít, pedig benne lenne a pakliban ez is. Emellett élek a gyanúperrel, hogy a könyv, valamint Sophie Hyde rendező is hagyott némi mozgásteret Emma Thompson improvizációjának is, aki szenzációsan hozza az egész életnyi tökéletes modor után immár – kicsit saját akarata ellenére is – teljesen szűrőtlenné (vö. #nofilter) vált Nancyt, aki a PC-séget a menopauza érkezésével lendületből dobta a kukába. (Az Évek alatt című sorozat, amelyben Thompson konzervatív, populista politikust alakít, jó felkészülés lehetett erre a szerepre.) A nő száján percről percre esnek ki modortalan, kellemetlen, kínos vagy akár konkrétan bántó mondatok a fájó őszinteség jegyében – gyönyörű kontrasztjaként Leónak, aki viszont igazi vérprofi abban, hogy mindig a lehető legtökéletesebb mondattal válaszoljon. Kontrasztként pedig ugyanilyen igazi az is, amikor Nancy esendővé, sérülékennyé vagy éppen végre-végre szabaddá válik.
Mivel Emma Thompsonról beszélünk, természetes, hogy egészen gyönyörű, amit csinál, mi több, ebben a filmben olyan jutalomjátékot, olyan skálát, olyan leplezetlenséget mutat, amit filmen nemigen szoktunk látni, inkább csak alternatív társulatok kisszínpadi előadásaiban ötven néző előtt – és itt messze nem csak a testi lemeztelenedésre célzok. Ha az Amerikai Filmakadémia nem lenne olyan prűd és kiszámítható, akkor ezért az alakításáért Thompsont úgy jelölnék legjobb színésznői Oscarra, ahogy a nagykönyvben, de erre aligha fog sor kerülni. A kezdőnek épp nem, de Thompson mellett mégis ifjú padavannak számító, a magyar nézőknek leginkább a Birmingham bandáiból ismert Daryl McCormack Leo szerepében ugyanakkor szépen tartja mellette a frontot. McCormack ugyanazt a gyengéd keretezést, partnere finom előtérbe helyezését mutatja, amit karaktere is csinál a történetben: a nő az első, de ő sem elnyomott vagy alárendelt, sőt, afféle pap, aki örömmisét celebrál, ráadásképp pedig a fizikalitás, amit a szerephez ad, gyönyörűen szolgálja a nagy egészet. Kettejük kémiája pedig annyira szépen működik, hogy abból igazi szinergia születik: a részek összege messze sokkal több, mint a részek külön-külön. Gyönyörű, őrült vicces, ragyogóan okos film ez, bárcsak a szextéma behúzna annyi mozinézőt, mint a hetvenkettedik szuperhősfilm, mindannyiunk épülésére válna.
A Minden jót, Leo Grande (Good Luck to You, Leo Grande) szeptember 1-től nézhető a mozikban. 24.hu: 9/10
