A hétfő az Arctic Monkeys napja volt: ebben segített az is, hogy az utolsó pillanatban lemondta fellépését Sam Fender, akinek a helyére Holly Humberstone-t tolta fel a kora esti műsorsávba a Sziget, de a brit énekesnőről nem igazán derült ki, miben is különbözik a több tucat, hasonló női énekes-dalszerzőtől, úgyhogy a sheffieldi zenekarra maradt a valódi buli. Igaz, a kitartó fesztiválozók még gyúrhattak az ír, ereje teljében lévő Fontaines DC koncertjére is éjféltől, amely egész komoly közönséget is vonzott, igazi felszabadult búcsúhangulatot gerjesztve, kár, hogy a hangosítás miatt pont a dalokból kevés hallatszott. Az viszont pont látszott, hogy milyen egy fiatal, erőteljes, magabiztos rockzenekar, mint amilyen jó évtizede az Arctic Monkeys is lehetett.
Az idei Sziget-húzónevek közül kevés olyat találhattunk, amely a fennállása alatt több koncepcióváltáson is áteső fesztivál bármely időszakában odaillett volna a Nagyszínpadra. Olyannyira, hogy a headlinerek közül talán csak az Arctic Monkeysra igaz ez. Bár divatos a mostani, „kommersz” Sziget párhuzamba állítása az egykori Eurowoodstockkal, az tényleg csak a fesztivál legkorábbi, nagyon rövid ideig létező inkarnációja volt, utána pedig a Sziget többször is látványosan irányt váltott, és a műsora is egyre jobban tükrözte az alternatív és a mainstream közötti határvonal fokozatos elmosódását. Az Arctic Monkeys viszont pont az a zenekar, amely egyszerre őrizte meg a hitelét a független, alulról építkező gitárszíntéren, és ezzel egy időben óriási tábora is lett világszerte, méghozzá úgy, hogy ezért még csak el se kellett adni a lelküket. Az Arctic Monkeys úgy tudott akár milliárdos hallgatottságú számokat is kipakolni a YouTube-ra/Spotify-ra, hogy ezért nem kellett cserébe EDM-remixeket vagy Avicii-kollaborációkat sem bevállalnia. Így hát tökéletes választásnak tűntek az egyébként inkább megosztó fellépőket felvonultató fesztivál zárónapjára.
Külön emelte a tétet, hogy a brit zenekar az első, négy évvel ezelőtti Sziget-fellépése óta hibernálta magát, és ugyan legutóbb nagy formát mutattak, az a turné pont egy igencsak megosztóra sikerült album megjelenését követte. Alex Turner ráadásul látványosan beleunni látszott a rocksztárságba, igaz, ezt négy éve a Szigeten elég jól titkolta. Akkor minden beszámoló kiemelte, micsoda elképesztően karizmatikus frontember, olyannyira, hogy elhomályosítja a másik három tagot is. Pedig az Arctic Monkeys talán az utolsó olyan zenekar, amelynél még egyáltalán nem mindegy, ki a többi tag: a ritmusszekció különösen az együttes korai szakaszában hasonlóan fontos volt, mint a frontember, és ugyan azóta látványosan visszavett a tempóból a zenekar a lemezein, a dobos Matt Helders és az első lemez után érkező basszgitáros Nick O’Malley nélkül továbbra se lenne sehol az Arctic Monkeys.
Csakhogy hiába kiemelkedő zenészek a tagok, ha egyszer Alex Turner nincs kellően felpörögve. Márpedig hétfő este ez történt: bár az együttes ígéretesen kezdett néhány korai, tempós slágerrel, elég hamar leült a hangulat, a frontember pedig valahogy nem találta a helyét a színpadon. Nem volt baj a hangjával, vagy semmi komoly probléma nem látszott, egyszerűen csak hiányzott belőle az a plusz, amely négy éve annyira feltűnő volt mindenkinek, most csak profin lenyomták a műsort. Nem segített az sem, hogy mintha egyáltalán nem kapta volna el a flow a zenekart, minden szám között hosszas szünetek tettek róla, hogy véletlenül se induljon be istenigazából a hangulat, és a koncert közepén már egyre látványosabban ritkult az elején még tömött sorokban álló közönség. Itt azért kiütközött az is, hogy hiába játszott kifejezetten közönségbarát műsort az Arctic Monkeys, sok régi slágerrel, mégis az lehetett az ember érzése, hogy nincs egy rendes fesztiválszettre való jó száma ennek a zenekarnak. Vagy lehet, hogy van, csak azokat már nincs kedvük játszani, pedig egy Fluorescent Adolescent vagy egy When the Sun Goes Down simán befért volna egyik-másik későbbi favorit helyére.
Ez persze érthető, senki nem akarja egész életében a kamaszkori számait játszani, most viszont mégis az a helyzet, hogy az Arctic Monkeys nagyjából három albumból (az első kettő és az AM) erősebb műsort állíthatna össze, mint ez a mostani bestof szett. Különösen azért is feltűnő ez, mert jó pár, évtizedes múltra visszatekintő zenekar adott már elő hibátlan bestof műsort a Nagyszínpadon az elmúlt húsz-huszonöt évben, az Arctic Monkeys azonban – még? vagy már? – nem az a szint. Mindez annak ellenére így van, hogy a sheffieldi négyes (mely néha a koncerten hatossá egészült ki) vitán felül nemzedéke legfontosabb rockzenekara (itt emlékezzünk meg a kontraszt kedvéért az olyan, velük egykorú, nagy reménnyel induló zenekarokról, mint a Pigeon Detectives, az Enemy, a View vagy akár a Kooks – vajon velük mi történt azóta?).
Persze, a Délkelet-Európában induló turné első néhány állomása arra is szolgál, hogy formába lendüljön a zenekar, mire brit földre vagy pláne Amerikába ér. Az Arctic Monkeys így, felvillanásokra hagyatkozva is az idei Sziget emlékezesebb nagyszínpados fellépői közé tartozik: mert amikor a középtempós, egyre unalmasabb töltelékszámok között hirtelen felharsant egy Do I Wanna Know? vagy a végén jött az I Bet You Look Good on the Dancefloor, akkor egyértelmű volt, hogy manapság ilyen számokat igen kevés zenekar tud előhúzni a farzsebéből. A nagy kérdés ezek után viszont az, milyen jövő áll az Arctic Monkeys előtt, amely fiatalon mindent elért, amit ma egy rockzenekar elérhet, de most már lassan egy évtizede egy helyben topog. A Sziget Fesztivál esetében ugyanakkor nincs kérdés, mert teljesen nyilvánvaló a járvány, háború és gazdasági visszaesés sújtotta iparág ismeretében, hogy nem most fogják feladni a populáris, de jövedelmező fesztiválkoncepciót. Viszont az is biztos, hogy ha évek múlva is lesz Sziget, az Arctic Monkeysnak akkor is helye lesz a Nagyszínpadon.
