Rongybabák tánca
Hárman
A vörös, a barna, a szőke. Szépek voltak, szépek ma is. Leltároznak, összegeznek, örülnek, sírnak, szentségelnek. Az öreg balatonfüredi ház, amely teret ad a barátnők közös hétvégéjének meg a nagy leltározásnak, eleinte megbotránkozik a nyíltságuktól, majd felvidámodva dörmögi az orra (az erkélye) alatt, hogy tudomásul kell venni, ez egy más kor, más világ, másképp járják a táncukat a mai rongybabák. Pedig pontosan olyan szélfútta babák ők is, mint azok a nők, akik a férjeikkel karöltve felépítették őt a 20. század elején, közben rengeteg energiát fordítottak arra, hogy szabályos boldogságként adják el szabálytalan boldogtalanságaikat. Ezek, a mostaniak legalább kevesebbet hazudnak önmaguknak és a világnak, de éppolyan sérülékeny a lelkük, a karjuk, a lábuk, a rongyból készült, romló testük, mint a régi babáknak, hiszen valamennyien attól függnek, hogy tudnak-e igazodni ahhoz a szélirányhoz, amelyiket követendőnek kiált ki a többség. Az építtetőim a szabályosságra, az erkölcsösség látszatára hajtottak, ezek a nőszemélyek pedig az egyedi út felmutatására és a függetlenségre. Mégis, milyen egyformák, nahát…!
Sára
Jobbra nagy halom bugyi, melltartó és fürdőruha, balra mini strandruhácskák, pólók, sortok, rövid és hosszú nadrágok, középen kalaperdő. – Ha ezt Melinda látná, halálosan megbotránkozna – nevet fel Sára, közben bolondos szalmakalapot emel ki a fejfedők közül, majd elégedetten néz körül a felfordult nappaliban, amely még így, rendetlenül is kellemes látvány a hatalmas ablakokon beömlő fényben. – Nincs olyan férfi, aki elviselné az életmódomat – állapítja meg tárgyilagosan –, de most már igyekeznem kell, mert megint én érek utolsóként Füredre, abba az öreg, nem túl jó szagú házba, pedig Bori már reggel hétkor megírta, hogy feltette az ikreit a budapesti vonatra, hogy a Déliben találkozzanak az apjukkal, akinél tíz teljes napot fognak eltölteni.
Melinda
– Nem tudom, szükségem van-e erre a csajos hétvégére – töpreng magában a hófehér ruhában pompázó, nádszálkarcsú Melinda a szépen gondozott, kicsi lakása előszobájában, akiről még a rosszakarói sem mondhatják, hogy nem tagadhat le minimum tíz évet a korából, miközben megigazítja az ebédlőasztal terítőjét. – Biztosan sokat fogunk nevetni, ha Sára formában lesz, csakhogy Róbert is ráért volna ezen a hétvégén, mert a felesége váratlanul úgy döntött, elege van a városi forróságból, és leutazott az anyjához a nagylányukkal, s bizony láttam rajta, nem esik jól neki, hogy két teljes napra eltűnök Balatonfüreden – gondolja rosszkedvűen. – De néha-néha nekem is jár egy kis szabadság, hiszen Róbert nemcsak a tanszéki főnököm, de már kilenc éve a szerelmem is – lázad fel magában, miközben a tükörben ellenőrzi a tökéletes külsejét, és nagy gonddal feltűz egy fegyelmezetlen hajtincset, amelyik kiszabadult a szoros lófarokba kötött, szőke hajából.
De még nem indul, mert váratlanul eszébe jut, hogy talán unni fogja a barátnőit, tehát beszalad a parányi dolgozószobájába, ahol szintén hibátlan a rend, és gyakorlott mozdulatokkal helyezi a laptopját a tokjába, majd némi hezitálás után egy plusz klaviatúrát is begyömöszöl a bőrből készült tartóba, közben Róbertre gondol, aki otthonosan dolgozik a laptop billentyűzetén, és nincs szüksége kiegészítőkre, mint neki.
– Ha a lányok összevissza beszélnek, vagy túl sokat isznak, akkor otthagyom őket, beosonok a szobámba, és szépen végigellenőrzöm Róbert kéziratának lábjegyzeteit, irodalomjegyzékét meg az alcímeket, nehogy hibásan adja le. Már egy hete megkért erre, de hozzá se nyúltam – gondolja idegesen, miközben gondosan bezárja a lakásajtót. A kocsija a ház előtt áll. Frissen lemosva, csurig tankolva várja a gazdáját, aki olyan elegáns a hófehér királylány ruhájában, hogy egy kocsimosással foglalatoskodó, nagy hasú szomszéd kezéből kiesik a slag.
Bori
Mint egy múltról regélő elvarázsolt kastély – légkondival és sarokkáddal. Pompásan fest a hálószobaként szolgáló galéria a nappaliban vaskos tölgyfalábakon, mutatós a plafonig érő polc a rengeteg könyvvel meg a szüleitől, nagyszüleitől örökölt értékes és gagyi limlomokkal. Ütött-kopott porcelán táncosnő kicsorbult rózsaszínes szoknyában, orr nélkül a Shakespeare-összes előtt, márkás tálak, törött bögrék a Móricz-sorozat mellett. Értékes bronz Síva Indiából, a nagybátyja hozta Delhiből, aranyozott váza a nagymama hozományából és rengeteg fából, agyagból, kőből és ezüstből készült teknősbéka, amelyeket az édesanyja gyűjtött össze a rövid élete során. A kopott bőr ülőgarnitúra előtt terpeszkedő alacsony, de hatalmas és megmozdíthatatlan tölgyfa asztal a nappali éke, amelyet már sokan akartak megvenni egyedi, megmunkálatlan szépsége miatt, de Bori nem adta el. Hiszen csak ez a bútorzat illik a tornyos, magas, vastag falú ház stílusához, amely valaha a nagyszüleié volt, és csodával határos, hogy ezt az emeleti impozáns, de nem túl nagy lakást meg egy kicsi teraszt meg tudták menteni az ötvenes években, és csak a földszintet népesítette be a hatalom idegenekkel. – Hiába kell sokat költeni a masszív, de elavult épületre, én imádok itt élni – szokta mondogatni Bori, és a három évvel ezelőtti válásakor csóró középiskolai tanárként is képes volt lemondani a közösen épített, hipermodern nyaralóról annak érdekében, hogy a gyerekeivel itt maradhasson az öreg füredi házban.
Amikor Melinda déli tizenkettőkor csönget, csinos fehér pólóban és a feje tetejére tekert balerina-frizurával nyit ajtót. Senki sem gondolná róla, hogy hajnali öt óta meg nem állt. Persze a közös ebédre csak kettőkor kerül sor, ugyanis a sárga ruhájában belibegő Sára alaposan elkésik, mert megállt egy bevásárlóközpontnál, és sokféle italt vett, hogy különleges koktélokkal lepje meg a barátnőit.
Kilenc órával később
Bori lakása romos. Vagy inkább tájkép csata vagy hurrikán után. Hegyekben állnak a mosatlan tányérok, evőeszközök meg az ételmaradékok a konyhában, a nappali tölgyfa asztalán annyi a pohár, amennyit egy legalább tízfős vendégség után találnak a háziak. A barátnők külseje is jelentős változást mutat. Sára hajkoronája a nagy balatoni úszástól még inkább begöndörödött és hatalmassá nőtt, mint az afrikai énekeseké, Bori két copfba fonta a haját, akár egy Suli Juli, de a legnagyobb változást Melinda mutatja. A decens konttyal érkező Hófehérke szőke haja csapzottam csüng a vállára, mert a barátnővel ellentétben, még kísérletet sem tesz arra, hogy az esti úszás nyomait eltüntesse. Ő ledobja a fürdőruháját, felkap egy hosszú fürdőköpenyt, és a hazaérkezésük óta folyamatosan és kitartóan szidja a barátnőit.
– Csajok, hülyék vagytok, leitattatok! Ilyesmi már hosszú évek óta nem történt velem, borzasztó lenne, ha Róbert most látna – kiáltozza, miközben a sokadik pohár koktélját keresi a nappaliban. – Itt a piád – nyújtja felé a poharat Bori, majd némi sértettséggel a hangjában megjegyzi, hogy bő tizenkét éve, az ikrek születése óta antialkoholista, és csak a barátnők tiszteletére ivott meg az érkezésük óta két pohár fehérbort.
– Egy bősz anya antialkoholizmusát elfogadom valahogy – replikázik Sára hevesen, miközben majd’ a torkán akad Bori remek pogácsája, de a következő percben nagyot szúr Melindába.
– És mondd, te okos és hibátlan adjunktus asszony, miért lenne baj, ha a te csodálatos Róberted látná, hogy egy kicsit berúgtál? Kilenc éve nyüstölitek egymást, kilenc éve vársz arra, hogy betartja az ígéretét, és elválik a lelketlen, anyagias, halálra unt feleségétől! Most már nem takaródzhat azzal, hogy a kicsi lánya miatt nem lép, hiszen a megismerkedésetek óta a tizenegy éves gyerekből húszesztendős egyetemista lett! És egy húszéves lány már nem a szülei magánéletével foglalkozik, hanem a sajátjával. Tudod, mit gondolok? A nagyságos úrnak nagyon kényelmes, hogy te lelkes, szorgos, nyolc évvel fiatalabb naiva vagy, hiszen úgy szolgáltad és szolgálod, mint egy istent. A keze alá dolgoztál és szerintem dolgozol ma is, amikor könyvet ír, tárt karokkal fogadod, eteted, itatod, ajnározod, ha éppen ráér, s ha néha-néha megszervezi, hogy nagy titokban külföldre utazzatok, hálás vagy, mint egy kiskutya. Közben benyeled a magányosan töltött karácsonyokat és minden egyedül töltött ünnepet… No, ez a pasi nem láthat téged piásan? – szónokol indulatosan, de arra nem számít, hogy a mindig fegyelmezett Melinda ezúttal nem legyint fölényesen, hanem maga is ringbe száll. Ordítva emlegeti fel azokat a pasikat, akikkel Sára együtt élt – voltak számosan…–, és gúnyosan teszi szóvá, hogy az idegenforgalom- és szállodaszakos diplomával rendelkező kritikusa már megint Ausztriába készül, hogy egy kávézóban dolgozzon pincérként.
– Te nem mersz élni! Negyvenöt évesen is a parton állsz, és kritizálod az úszókat – üvölti Melinda, mire Sára hasonló stílusban, de még durvábban válaszol. Amikor már hosszú percek óta tart egymás pocskondiázása, Bori, a házigazda feláll, váratlanul a veszekedő-vitatkozó barátnői közé lép, és halkan, de nagyon határozottan közbeszól.
– Csajok, két verziót ajánlok! Vagy összekapjátok magatokat percek alatt, és eltűntök a lakásomból most, az éjszaka kellős közepén, és esküszöm, nem érdekel, hogy juttok haza piásan Budapestre, vagy mindketten befogjátok a szátokat, alaposan lezuhanyoztok, majd megeszitek a vacsorát, amit azonnal összeütök magunknak, ha a kérésemnek megfelelően zuhany alá álltok. Nem azért tervezgetjük hetek óta, hogy eltöltünk együtt két napot, hogy ti parttalanul üvöltözzetek egymással! Érthető?
A csöndes utasításnak meglepően erős a hatása. A dühödten egymásra rontó „lánykakasok” elnémulnak, Sára a konyhai csapnál mossa le az arcát jéghideg vízzel, Melinda felpattan, berohan a fürdőszobába, és néhány perc múlva már kihallatszik a nappaliba a zuhany békés zubogása.
Éjjel kettő
Üres a hatalmas salátatál, elfogyott a fasírt, nincs már pogácsa, a nagy tölgyfa asztalon ásványvíz, kávé és keksz, a lányok szeme karikás, de a tekintetük nyugodt. A CD-lejátszóból Leonard Cohen legnépszerűbb dalai hangzanak fel sorra, most épp a Halleluja nyugtatja az idegeket. Valószínűleg e csodálatos zene és a zseniális szerző-előadó különös, mély hangja váltja ki, hogy a már csont józannak tűnő Sára teljes őszinteséggel forduljon a barátnőihez:
– Nem bánom, hogy balhéztunk, azt sem, hogy kiabáltunk részben a piától, részben a lefojtott indulatainktól, mert végre kihúztuk a dugót a palackból. Mi bő harminc éve vagyunk barátok, mégis mennyit színészkedünk egymás előtt! Hányszor játszottuk el, hogy minden rendben, pedig az életünk egy szétdobált kazalhoz volt hasonló, és ezzel nemcsak egymást, de önmagunkat is becsaptuk.
– Igazad van – veszi át a szót Bori töprengve –, én akkor is elcipeltem magammal a férjemet a te szilveszteri bulidra, amikor már tudtam, hogy képes volt becsajozni a munkahelyén, miközben én egyedül kínlódtam az ikrekkel, tanultam velük, reguláztam őket, próbáltam anyjuk és apjuk lenni egyszerre, azaz két ember helyett szerettem őket. Akkoriban Iván már csak vendég volt a családban, és én hülye mégis rávettem a közös szilveszterezésre! Életem legszörnyűbb bulija volt. Emlékeztek? Egyikőtök sem értette, miért bőgök sokáig éjfél után. Nem a meghatottság könnyei voltak azok, hanem a kétségbeesésé. Hogy fogok boldogulni két gyerekkel egyedül? De még ekkor sem mondtam el nektek, hogy nagy a baj. Féltem megfogalmazni? Talán azt gondoltam, amiről nem beszélek, az nincs? Fene tudja…! Aztán márciusban beadtam a válókeresetet.
– Lányok, akkor ideje elmondanom, hogy én nemcsak azért váltogatom a partnereimet sűrűn, mert számomra fontos a szex, és a jó alakom meg a vidám alaptermészetem miatt ragadnak rám a pasik, hanem azért is, mert rájöttem valamire, ami nem fog nektek tetszeni – vesz nagy levegőt Sára, majd nagyon komolyan, humorizálás és bohóckodás nélkül sorol drámai példákat arra, hogy a legdominánsabb emberi tulajdonság az önzés. – Nem arról van szó, hogy nincsenek villanásaink, amikor készségesen segítünk másokon, és persze mindig voltak, vannak, lesznek Teréz anyák és más szentek, csakhogy az együttélés során óhatatlanul kialakul valamiféle énközpontú kényelem – magyarázza. – Az első évben még felpattan a párod, ha kérsz tőle valamit, a harmadikban már sokat morog, és egyetlen hibádat, tévedésedet sem hagyja megjegyzés nélkül. Eszébe sem jut, hogy önként a segítségedre siessen, ha megbotlasz a küszöbben, vagy nem tudsz beüzemelni egy műszaki kütyüt, mert zavarod a pihenésben, a meccsnézésben, bármiben. Remélem, ezt nem kell tovább részleteznem, hiszen értitek!
Tehát én arra a meggyőződésre jutottam a saját lelki békém megőrzése érdekében, hogy egyetlen pasit sem kívánok megtartani, és nem várok tőlük semmit! Mert nem akarok szenvedni, sírni, esendő áldozattá válni. Jobb egyedül! Mert halálbiztos, hogy nem jön királyfi a fehér lován, hogy nincs önzetlen szeretet, és nemigen akad a földön olyan férfi, aki egy életen át képes szeretni a társát. Rómeó és Júlia, Hamlet és Ophelia elvált volna a házasságuk ikszedik évében…
Akkor minek ez a sok cirkusz? Csajok, most is van párom, akivel amolyan sétáló kapcsolatban vagyok! Külön lakásban élünk, szerencsére nem túl messze egymástól, és ez pont jó nekem. Persze ő össze akar költözni, mert érzi, így nem birtokol teljesen, de higgyétek el, ha együtt laknánk, fél év múlva már az agyára mennék. Később igyekezne betörni, hogy úgy táncoltasson, mint bábos a rongybabáit. Ha ez nem sikerülne – és nem sikerülne! –, akkor egyre többet kukucskálna ki a kapcsolatunkból, és másutt vigasztalódna. Erre vágyunk mi, nők évezredek óta? Erre terelgetnek anyáink?
A szerelem jön, feldob, letör, megtör, elillan. Ne hazudjunk egymásnak!
– Iszonyatosan keserű vagy – szól közbe sajnálkozva Melinda.
– Csak realista – feleli józanul Sára, majd leszögezi, hogy erről soha többé nem akar beszélni, mire Bori csöndesen teszi hozzá, hogy sok igazság van a szavaiban, de megfeledkezik a gyerekekről. Mert a jó szülő-gyerek kapcsolat tényleg az anyák és apák önfeláldozásán alapul.
– Kiváló példa erre a volt férjed, ugye? – kérdez vissza Sára élesen, de amikor látja, Bori nem reagál, gyorsan bocsánatot kér a gonosz megjegyzésért, majd őszintén kijelenti, ő túl önző az anyasághoz, ráadásul hétéves korában elvesztette az édesanyját, és az apja sűrűn váltakozó barátnői nemigen szolgáltak vonzó mintával. – Emlékeztek, hogy gimis korunkban az állandóan pipiskedő, arcpakolásokban rohangáló, engem utáló Edittel élt?
– Hogyne! – nevet nagyot Melinda, aki eddig csöndben figyelte a barátnői beszélgetését, de Edit emlegetésétől felélénkült. – Arra is emlékszem, hogy velem is rondán üvöltött, amikor nem pakoltuk el magunk után a tányérokat, és cserébe kicsit megdolgoztuk egy tűsarkú cipője sarkát, hogy essen hasra, amikor majd apád mellett libeg – mondja nevetve. – Mi is megértük a pénzünket – teszi hozzá, majd örül, hogy a barátnői is feloldódnak az emléktől, aztán a trió egy nagy és őszinte ölelés után végre nyugovóra tér. Hajnali négy óra.
Másnap, tizenkét óra
– Kávézzunk! – Éhen döglök! – Reggelizzünk! – Ebédeljünk! – Főzzünk valami finomat! – Menjünk étterembe!
Röpködnek az ötletek, közben a lányok szakadtan, kócosan ácsorognak a nappaliban, de nem a temperamentumos Sára kezd intézkedni, nem is Bori, a háziasszony, hanem a szőke Melinda veszi át az irányítást, aki az előző éjszaka sokat hallgatott. Kirohan a konyhába, néhány perc múlva három csésze erős kávéval tér vissza. Bori kezébe nyomja a telefonját, hogy helyismerettel rendelkező balatonfürediként foglaljon asztalt fél kettőre egy jó étterembe, bezavarja Sárát a fürdőszobába, hogy sürgősen szedje magát rendbe, és gratulál Borinak, hogy az éjszakázás után is szépnek tűnik, mert volt annyi esze, hogy ne nyelje számlálatlanul a koktélokat.
– Az ebédtől erőre kapunk, aztán visszajövünk, és együtt kitakarítunk, majd elmegyünk egy búcsúúszásra, utána indulunk Sárával Budapestre – rendelkezik energikusan, mire a barátnői ámulva néznek rá.
– Ilyen kedves, de határozott vagy a tanítványaiddal az egyetemen? – kérdezi Bori. – Nemcsak a szerelmetes főnököm kedvel, de az ifjúság is – feleli röviden Melinda. Aztán negyed kettőkor három feltűnően csinos nő libben ki az öreg házból, akiket „Üdvözlöm önöket, szép hölgyek” köszöntéssel fogad a hangulatos étterem fiatal pincére.
– Lányok, nagyon figyeltem rátok éjjel, sok tanulságot vontam le a szavaitokból a saját életemre vonatkozóan. És ha te, Sára elmondod, miért pincérkedsz az osztrákoknál, és miért nem egy jó cégnél dolgozol a diplomáddal meg a tökéletes németeddel, elmesélem cserébe, mire jutottam magamban a kilenc éve válni készülő főnökömmel, az én Róbertemmel – jelenti ki Melinda az előétel kóstolgatása közben.
– Egyszerű – feleli Sára, miközben nevetve konstatálja, hogy az egyik pincér magáról megfeledkezve legelteti a szemét rajta –, mert a túlfejlett szabadságigényemmel alkalmatlan vagyok a hivatali hierarchia elviselésére. Gombnyomásra lelkesedni, beilleszkedni, smúzolni, meetingek, prezentációk, csapatépítő tréningek… Próbáltam, nem megy. De csajok, ti nem tudjátok, hogy én hosszú évek óta a fogamhoz verem a garast, gyűjtöm a pénzt! Csak jó helyeken dolgozom Ausztriában, megvannak a kiépített csatornáim, valóban nagy előny a hibátlan németem, és a sok melómnak konkrét célja van: jövőre nyitok egy saját kávézót Budán! Hangulatosat, kellemeset, olyan lesz, mint én. Bolondos, laza, vidám, remek zenékkel. A helyiség már megvan. Nemcsak apám segít, de a volt pasijaim is. Mert én szidom a férfiakat, de azért szeretem őket! Ha a haverjuk vagyok, és nem a kedvesük, végtelenül rendesek. Szóval nincs itt titok, csak egy nagy álom. Ha befuccsolok, akkor elköszönök tőletek, és eltűnök külföldön. Tetszik?
– Nagyon! – vágja rá Bori és Melinda egyszerre, majd a szőke „adjunktus asszony” veszi át a szót. – Lányok, tegnap éjjel jöttem rá végleg, hogy én kilencévi várakozás után is szerelmes vagyok a nős Róbertembe! Örökre. Tudom, a végsőkig kihasznál, mégis. Ő kezdett ki velem, ő mondogatja rendületlenül, hogy el akar válni, az én szerepem a várakozás. Olyan vagyok, mint a régi asszonyok, „egyférfis”. Imádom a munkámat, de az életem róla szól. A ti hatásotok arra jó, hogy tisztábban lássam a helyzetemet: a saját döntésem alapján vagyok kiszolgáltatott. Ne kínozzatok, ne neveljetek, hagyjátok, hogy bejárjam az utamat. Rendben? Egy év múlva beszámolok nektek, hol tartok. Most úgy képzelem, ha nem bírom már Odüsszeusz feleségének várakozó szerepét, megpróbálkozom majd örökbefogadással, ugyanis imádom a gyerekeket.
– Ahogy én az ikreimet, hiszen nekem az a házi feladatom a következő nyolc-tíz évre, hogy szeretetben neveljem őket – teszi hozzá Bori csöndesen, majd a három barátnő pontosan végrehajtja Melinda tervét: ebéd után takarítás, aztán rövid strandolás, estefelé pedig érzékeny búcsú az öreg ház előtt.
– Vigyázni fogok rád, te helyes, okos rongybaba – dörmögi az öreg ház, amikor Bori bezárja a kapuját a barátnői után, de ő nem hallja az öreg falak recsegését, csak a telefon éles csörgése mozdítja ki a gondolataiból.
– Már százszor hívtalak, drágám – hadarja Ákos, az ikrek úszóedzője, aki már fél éve udvarol kitartóan Borinak. – Meséltél rólam a barátnőidnek?
– Hallgattam, mert még nem tudom, mi lesz velünk, és én óvatos vagyok – feleli Bori őszintén. – De szívből örülök, hogy fiaim vannak, mert átkozottul nehéz nőnek lenni.
– Nem értelek, kedvesem, mi van a nőkkel? Kikészítettek a barátnőid? – kérdezi Ákos, majd gyorsan túlteszi magát Bori furcsa válaszán, s javasolja, találkozzanak. – Most nem szeretnék – mondja Bori, és kinyomja a telefont, majd a lakásába lépve nagyot nevet, mert Ákos ismét keresi, csak most a városi telefonon.
– Milyen fura ez a tánc! Ha én közeledem és a kedvét keresem, ő távolodik, ha megérzi, hogy egyedül is jól vagyok, piócaként tapad rám – gondolja Bori, de azért leül az öreg tölgyfa asztal mellé, felveszi a telefont és kedvesen szól bele. – Itt vagyok, drágám, mit szeretnél?
V. Kulcsár Ildikó: Ecet és méz
Novellák, embermesék, 21, századi abszurdkák
Centrál Könyvek, 2021
