A világ különböző részein – így Magyarországon – ma is egymást érik a nem heteroszexuálisokat érő atrocitások, jogaikat pedig korlátozzák. Nem volt ez másként az elmúlt évszázadokban sem, akkor azonban nemcsak a hazai közvélemény, illetve az ország vezetése, de a törvénykönyvek, illetve az orvostudomány is nyíltan a saját nemükhöz vonzódó emberek alacsonyabb rendűségét hirdették, sőt, betegségként vagy halálos bűnként tekintettek a homoszexualitásra.
Az 1566-os Kassai Jogkönyv, illetve a Mária Terézia által 1768-ban kibocsátott törvénykönyv, a Constitutio Criminalis Theresiana egyaránt halálbüntetéssel sújtotta a szodómiát, azaz az azonos neműek szexuális aktusát, illetve az orális és anális érintkezést. Ezt végül II. József 1787-es rendelete törölte el, a rajtakapott férfiaknak és nőknek azonban továbbra is súlyos büntetésekkel kellett szembenézniük, sőt, bármilyen ügyben folyó bírósági tárgyalások során súlyosbító tényezőnek számíthatott a vádlottak a normálistól eltérőnek tartott szexualitása. A közel száz évvel később, 1878-ban megszületett első magyar büntető törvénykönyv, a Csemegi-kódex még mindig egy évi fogházbüntetéssel sújtott le a bíróság elé hurcolt emberekre, a valódi változásra pedig egészen a 20. századig kellett várni.
Az azonnali felelősségrevonás helyett ekkor már a listázás volt a tipikus megoldás: a két világháború között Budapesten
mégpedig elég nagy sikerrel, hiszen Szántó Jenő A homosexualis férfiprostitutio kérdése című tanulmánya (Népegészségügy, 1933/20-21.) szerint a rendőrség 1933-ban 3435 homoszexuálist tartott nyilván.
A helyzet a Rákosi-, illetve a korai Kádár-korban sem változott igazán, hiszen 1958-ban az ORFK vezetőjének egy utasítása a bűncselekmények eredményes megelőzésére hivatkozva még mindig a nyilvántartást írta elő. Az első áttörést az 1962-ben életbe lépett új Büntető törvénykönyv hozta, hiszen aszerint az azonos neműek közti konszenzuális kapcsolat nem volt többé büntethető, a listákat egy ideig azonban továbbra is fenntartották.
Mindezek fényében talán meglepőnek tűnhet, hogy a századfordulón a közvélemény és a politika szerint is erkölcstelen, bűnös városként tekintett Budapestre, illetve az ország különböző részein számos olyan ember élt, akik saját eszközeikkel próbáltak rámutatni a lényegre, miszerint
Ilyen volt a korszak egyik legismertebb humoristája, a Tokaj-Hegyalja szívében fekvő Tállyáról indult Dr. Guthi (szül. Guttmann) Soma, akinek ma az életművét, illetve az utókor számára talán legfontosabb művét mutatjuk be.
A település iskolaigazgatójának fiaként, 1866-ban született férfi már tizenhat évesen, a miskolci református gimnázium – az iskola éves értesítője szerint „mózes vallású” – diákjaként a Felvidéki Közlöny humoros tárcákat jegyző munkatársaként dolgozott (1882-1884), a jogi egyetem miatt azonban két évvel később Budapestre költözött, egyetemi évei alatt pedig a Pesti Hírlap, a Pesti Napló, a Magyar Salon, illetve a Magyar Híradó munkatársává vált.
A generációja egyik legtehetségesebb fiatal ügyvédjeként induló, nevét húszévesen Guthira magyarosító férfi eleinte rövidebb történeteket írt, szakmájával kapcsolatos gondolatait pedig jogi szaklapokban közölte, életében azonban évről évre egyre fontosabb szerepet töltött be az irodalom.
Több mint százharminc évvel ezelőtt, 1891 elején a Hatvani (ma Kossuth Lajos) utca 15-ben így megnyitotta ugyan a saját ügyvédi irodáját, arra egyre kevesebb ideje jutott, hiszen a bíróságok tárgyalótermeit nem kevésbé nyüzsgő kávéházi terekre, illetve saját dolgozószobájára cserélte. Guthi előbb Gutius álnéven, hét kötetben tette közzé a törvényszéki humoros karcolatait, majd érdeklődése a bohózatok, színdarabok és regények felé fordult.
Színpadi munkáit előbb Rákosi Viktorral (Sipulusz, 1860-1923), majd egyedül jegyezte, de 1900-ban a magyar színészet csúcsa felé tartó Hegedűs Gyulával közösen is írt egy bohózatot – a Dr. Szeleburdit Kolozsváron, a Nyári Színházban mutatták be, rendezője pedig az erdélyi filmgyártás későbbi vezéralakja, Janovics Jenő (1872-1945) volt.
Nem ezek, vagy épp az Ady Endre által is emlegetett Smolen Tóni volt azonban az utókor számára legismertebb darabja, hiszen az országszerte óriási sikert aratott, a Vígszínházban Hegedűs Gyula főszereplésével játszott A kormánybiztos, illetve a Képviselő úr, amiből 1979-ben Dayka Margittal, Bánsági Ildikóval és Bodrogi Gyulával még egy tévéjáték is készült:
Guthi a magyar némafilmiparból is kivette a részét: röviddel az első világháború kitörése után, 1914 decemberében jelent meg például a Jönnek az oroszok című moziszkeccse, amit a Berky Lilit is felvonultató Vergődő szívek (1916), a Fogat fogért (1916), a Janovics Jenő által rendezett A megbélyegzett (1917), illetve a már említett A kormánybiztos adaptációja (1919) követett – a Tanácsköztársaság hónapjaiban forgatott, egy betörőből lett politikus történetét a világ talán legelső Drakula-filmjét is jegyző Lajthay Károly vitte vászonra.
A többi között a Vígszínházban, illetve a Nemzetiben is színpadra állított műveknek köszönhetően rövid idő alatt a pesti művészélet középpontjába került Guthi mindeközben az újság- és a regényírást sem engedte el: 1899-ben saját lapot alapított Törvényszéki és Rendőri Ujság címmel (ez 1905-ig működött), 1908-tól pedig már a Hétfői Lapok felelős szerkesztőjeként dolgozott, Fekete könyvek címmel 1907-1908-ban megjelent detektívtörténet-sorozatában (a kötetek itt ingyenesen elérhetők) pedig a korszak egyik legérdekesebb munkájára bukkanhatunk: ez az 1908-ban, a sorban negyedikként megszületett Homosexuális szerelem.
A sorozatban bűnügyi történeteinek középpontjában minden esetben egy huszonhat évnyi börtönbüntetése után, tolvajból tehetséges nyomozóvá vált Tuzár Mihály áll.
A hatvanas éveiben járó férfi karaktere egyértelmű rokonságot mutat Sir Arthur Conan Doyle Sherlock Holmes-karakterével, sőt, a nyomozás folyamatának bemutatása is hasonló. A főszereplőt az angol elődhöz hasonlóan itt is egy társ segíti, az azonban korántsem a hidegvérű, lovagias, józan és tapasztalt Dr. Watson magyar verziója, hanem egy komikus karakter, Kopek Dani.
A Homosexuális szerelem történetének legfontosabb ihletője azonban nem Holmes, hanem az 1907-ben kitört Harden-Eulenburg-ügy, amiben egy német újságíró, Maximilian Harden egy cikksorozatában homoszexualitással vádolta meg II. Vilmos császár egyik legfontosabb tanácsadóját, Eulenburg-Hertefeld herceget, köszönhetően a főrend egy korábbi szövetségesétől kapott információnak.
Az írás két éven át húzódó bírósági ügyet hozott magával, hiszen a Német Császárságban homoszexualitásért ekkor még akár öt évre is börtönbe lehetett zárni valakit (175. §), az uralkodó pedig néhány nappal a botrány kitörése után az ügy összes szereplőjét leváltotta – írja a Humen.
A tárgyalásoknak végül a herceg romló egészségi állapota vetett véget, és bár többször is vizsgálták azok újraindításának lehetőségét, mégsem került rájuk sor. Eulenberg a császár kegyeiből való kihullása után azonnal eltűnt a közéletből, 1921-ben bekövetkezett haláláig visszavonultan élt. Harden továbbra is a birodalom egyik legismertebb újságírója maradt, pályája pedig 1922-es súlyos sérülése indokolta visszavonulásáig töretlen maradt.
A pernek volt azonban egy még negatívabb hozadéka is: Németországban a következő években jóval több embert ítéltek el a 175. paragrafus miatt, a törvényt pedig nemcsak szigorítani akarták, de a nőkre való kiterjesztése is szóba került. A hatás az ügy minden apró részletéről beszámoló magyar sajtó miatt itthon sem maradt el: a Népszava a „degenerált” uralkodó osztály ellen harcolva a homofóbiát képviselte, a Pesti Napló zürichi levelezője pedig arról számolt be, hogy a világvárosokban a homoszexuálisok egyre erősebb propagandát űznek, amit egyszerűen ki kell irtani, hiszen a propagandisták legfőbb célja, hogy
a normális szerelmet nevetségesnek, gyalázatosnak, brutálisnak, állatiasnak, unesztétikusnak bélyegezzék.
Gúthi regénye jórészt Tuzár egyes szám első személyű narrációjában mutatja be a történetet, amit az Elöljáró beszéd, illetve a Záróbeszéd című, a Harden-Eulenburg-ügyre is kitekintő fejezetek kereteznek, még inkább egyértelműsítve a regény ihletadó forrását.
A Magyar Elektronikus Könyvtárban teljes hosszában olvasható, sőt, letölthető regény sztoriját – aminek középpontjában egy fiatal nő meggyilkolása áll – nem meséljük el, az Ismeretlen világ című fejezetet azonban érdemes külön kiemelni, hiszen az abban olvasható gondolatok hosszú évtizedekkel előzik meg a korukat, sőt, az olvasók véleményét is biztosan formálták.
A könyv ezen részének olvasásakor nyilvánvalóvá válik, hogy a szerző jól ismerte a kor legnevesebb szakembereinek elméleteit, sőt, határozott, a századfordulós Magyarországon tapasztalható közvélekedéssel is szembement, hiszen meg volt győződve arról, hogy
a köreikben tapasztalható magasabb öngyilkossági arány okait pedig a különböző államok indokolatlan törvényeiben kell keresni, amik miatt könnyebben zsarolhatók, vagy épp szenvednek el megaláztatásokat, így az egyetlen kiútnak sokan az öngyilkosságot látják – írja Kálai Sándor Fekete könyvek című tanulmányában.
A regényből – ami a melegeket egy senkinek sem ártó csoportra (urning), illetve kóros állapotú, elmebajosként kezelendő szadistákra, mazochistákra és fetisisztákra bontja – az is kiderül, hogy mivel ügyvédként is védett homoszexuálisokat, ezért képes őket mindenféle elfogultság nélkül bemutatni az olvasóknak. A mű középpontjában álló gyilkost ettől függetlenül nem menti fel, bár kijelenti: tettének mozgatórugója a társadalom elnyomása miatti kétségbeesettség volt.
Az urningokat emellett elég érzékletesen veszi a védelmébe, hiszen szerinte ez a csoport
épp oly kevéssé tehet róla, hogy nemi érzése rendellenes, mint ahogy a színvak ember sem hibáztatható amiatt, hogy a zöldet feketének látja.
Tuzár szájába pedig a következő mondatokat adja:
Ne tessék félni! Nem valami ijesztő, borzasztó képet tárok önök elé. Közönséges, mindennapi emberek közé megyünk. Az az ismeretlen világ semmivel sem jobb, de nem is rosszabb a mi világunknál.
Guthi számos gondolata ma persze már nem rúgna labdába, sőt, sokszor saját magával kerül ellentmondásba: a kötet egy pontján azt állítja például, hogy a homoszexualitás története ugyan évezredekre nyúlik vissza, a jövőben az önfenntartási ösztön hiánya miatt mégis nyom nélkül el fog tűnni a világból.
Perényi Roland „Beteg szerelem” – a queer szubkultúra a rendőri és sajtódiskurzusban című munkájában arra is rámutat, hogy a lezárásban a szerző konkrétan a Magyarországon hatályos törvény ellen foglal állást, arról beszél ugyanis, hogy a saját neméhez vonzódó, ezért betegnek tartott ember jelleme épp úgy tiszta, mint a testi hibákkal rendelkezőké, sőt, épp úgy lehetnek a társadalom nagy intelligenciájú, jószívű és becsületes, a közerkölcsök ellen nem vétő tagjai, akik csak abban különböznek az átlagembertől, hogy nemi ösztöneiket más módon elégítik ki.
A könyv megjelenését követő kritikák mindezek ellenére jórészt pozitívak voltak, a Mikszáth Kálmán szerkesztésében született Almanach az 1908-as szökőévre előszavában a jeles író viszont két mondatban ment szembe a lapokban olvasható értékelésekkel:
már az emberi természet és lélek megfigyelései sem vonzanak. Undok abnormitásokra leselkedik az elbeszélő irodalom. A Svengalik, Scherlok Holmesek után már csak a homosexuális szerelmek következhetnek a novellákban és regényekben.
A kávéházi kultúra fontos alakja
A liberális látásmód már a fiatal szerzőnél is megjelent: Varga Bálint Nyomozás az első magyar krimi után című írásában megjegyzi, hogy a halálbüntetést már egy évtizeddel korábban is értelmetlennek tartotta, sőt, siralomházakat is látogatott, ahol beszélgetett a bitófára váró elítéltekkel.
A szerteágazó érdeklődésű író mindezek ellenére leginkább a humor világában érezte magát otthon. A lapok Pest egyik legnagyobb, környezetét megállás nélkül ugrató tréfamestereként emlegette, sőt, sokszor a különböző csínyekről is beszámoltak.
Az ügyvédből lett író az Otthon Írók és Hírlapírók Köre egyik alapítójaként saját maga is részt vett a magyar művészek összefogásában, sőt, a hazai kártyajátékok világát is átrajzolták: Szomaházy Istvánnal közös ostendei nyaralásukból hozták ugyanis haza a francia kártyával játszott bakkarát (baccarat), ami az Otthon után lassan az ország számos klubját meghódította.
Guthi az első világháború éveiben az egyszemélyes színpadi fellépések – ma ezt már stand-up comedy-ként emlegetnénk – felé is tett egy rövid kitérőt: 1918-ban Egy férj, aki semmit se tud című műsorát például többek közt a Zeneakadémián adta elő, a tőle néhány lépésnyire álló Major Henrik pedig párhuzamosan illusztrálta is az épp elhangzó mondatokat.
Mindezek az óriási sikerek sosem jelentettek azonban anyagi biztonságot, így ha épp nem volt pénze, akkor gyakran mondogatta:
olyan peches ember vagyok, hogy ha valamelyik amerikai milliomos pályadíjat tűzne ki a világ legpechesebb emberének megjutalmazására, ezt a pályadíjat is okvetetlenül – valaki más nyerné meg.
Az elképesztő alkotótempó a húszas évek derekára lelassult, Guthi Soma pedig visszatért a büntetőpraxisához: 1924 tavaszán a Rákóczi tér 6-ban lévő lakásában nyitotta újra az irodáját, ami a hamarosan megjelenő súlyos betegsége miatt csak rövid ideig működött.
Az egyre gyengébbé váló, mindennapos megélhetési gondokkal küzdő író megsegítségére 1928-ban a Magyar Színpadi Szerzők Egyesülete rendezett a kor legnagyobb színészeit felvonultató jótékonysági előadást, ugyanebben az évben, Karinthy Frigyes és Szép Ernő jelenlétében pedig a negyvenéves alkotói jubileumát is megünnepelték.
Mindez azonban már nem segített: a következő évben a férfi egy kórház idegosztályára került, ahol egyre többször veszítette el az eszméletét. 1930 január 4-én végül tüdőgyulladást kapott, ami másnapra végzett vele. Hatvannégy éves volt.
Temetésére néhány nappal később, a Kozma utcai zsidó temetőben került sor, síremléket viszont csak hosszú évekkel később kapott: ennek költségeit egy 1936-os zeneakadémiai emlékesttel finanszírozták, amin többek közt Karinthy Frigyes és Beregi Oszkár is közreműködött.
Művészcsalád
Az író 1891 júliusában feleségül vette a Magyar Királyi Operaház tagját, a hosszú időn át a család otthonában is éneket tanító Füredi Esztert (1867-1942), akitől két gyermeke született.
Erzsébet (1892-1965) eleinte édesanyját követte a pályáján, hiszen budapesti tanulmányai után három éven át Berlinben képezte a hangját, majd egy 1914-es sajtóhír szerint koloratúrénekesnőként előbb Londonba, majd rövid időre New Yorkba szerződött. A hazatérése után a színpadról az irodalomra váltó, ekkor már csak Guthi Böskeként emlegetett nő Gogol, Csehov, Somerset Maugham, illetve Wodehouse fontos, a kor legfelkapottabb irodalmi kávéházaiban is gyakran feltűnt fordítójává vált.
A harmincas évek legtöbb nyarát Nógrádverőcén, Karinthy és Kosztolányi társaságában töltő, ekkor a Színházi Élet munkatársaként is dolgozó nő a második világháború alatt nemcsak második férjét, Síró György hírlapírót veszítette el, de a koncentrációs táborok borzalmait is át kellett élnie.
Erzsébet a kommunista hatalomátvétel után az emigráció mellett döntött: 1946. december 11-én érkezett meg az Egyesült Államokba, ahol kilenc nappal később a táborból való felszabadulásakor megismert amerikai orvos, Dr. William Anthony Davis felesége lett. Az írással ezután sem hagyott fel: a következő két évtizedben a Szabadságban és az Amerikai Népszavában közölt tudósításokat különböző társadalmi eseményekről, de a divatról is számos cikke jelent meg. Guthi Erzsébet végül hetvenkét évesen, 1965. szeptember 11-én, hosszú betegség után hunyt el. Sírja a Rhode Island-i Barringtonban található.
Neve ma, közel hatvan évvel később itthon alig ismert – ellentétben az első férjével, Devecseri Emil bankhivatalnokkal közös gyermekéről, Gáborral (1917-1971), akinek születése után néhány héttel a Színházi Élet (1917/11.) máris azzal viccelődött, hogy a fiú még éppen csak világra jött, de máris bohózatokat akar írni.
A jóslat végül kis híján telitalálatnak bizonyult: a csodagyerekként indult fiúnak tizenöt évesen jelent meg az első, Karinthy Gáborral közös kötete, amit négy évvel később követett az egyedül jegyzett A mulatságos tenger (1936).
A Nyugat harmadik generációjához tartozó, két Baumgarten- (1939, 1946), két József Attila- (1950, 1952), illetve egy Kossuth-díjjal (1953) is elismert író műfordítóként, húszas évei elején vált a 20. századi magyar irodalom egyik oszlopává, hiszen 1938-ban megjelent Catullus-fordításai után, a háború zajában Plautus, Platón, illetve Hérodotosz műveit ültette át magyarra.
Karrierje a kommunista hatalomátvétel után sem tört meg, hiszen előbb egyetemi tanárrá nevezték ki, majd a Magyar Kommunista Párt (MKP), illetve a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) kultúrpolitikájának egyik vezéralakja lett. Ebben az időszakban jelentette meg az Odüsszeia (1947) és az Iliász (1952) modern magyar fordítását is.
Az 1956-os forradalom aktív részesévé vált Devecseri Gábor a szovjet tankok érkezése után, élete utolsó másfél évtizedében költeményeket, műhelytanulmányokat, illetve további fordításokat jegyzett. Életének hosszú betegség vetett véget.
