A Markó utca mentén ma egymást érik a fővárosi, országos szinten is fontos épületek: az Alkotmányvédelmi Hivatal, a Székesfőváros Elektromos Műveinek egykori alállomása és bérháza, a Magyar Pénzjegynyomda, a Magyar Királyi Igazságügy-minisztérium otthonaként született három óriás (ma a Pesti Központi Kerületi Bíróság, a Legfelsőbb Bíróság, illetve a Kúria otthona), továbbá az Országos Mentőszolgálat (eredetileg a Budapesti Önkéntes Mentőegyesület) központja.
De természetesen alakulhatott volna minden másként is: a Pesti Izraelita Hitközség 1889 tavaszán egy belvárosi telek átengedését kérte a Székesfővárostól, azért, hogy azon iskolát építhessen. Az októberre a belügyminiszter asztaláig jutott kérés végül célt ért, így a Pesti Központi Kerületi Bíróság mai telkének egy részét ingyenesen felajánlották a közösségnek, ami egyáltalán nem sietett ennek elfogadásával, hiszen a szükséges iratokat csak két évvel később, 1891-ben juttatta el a hatóságokhoz.
Tervpályázatot végül nem írtak ki a területre, mivel rövidesen minden gyökeresen megváltozott: 1893 áprilisában a zsidó közösség már úgy gondolta, hogy az átadott két szomszédos földdarabon inkább zsinagógát kellene építeni, hiszen a város két nagy imaháza, a Dohány, illetve a Rumbach Sebestyén utcai egyszerűen nem képes arra, hogy a nagy ünnepeken befogadja az érkező tömeget, sokan tehát az apró, szegényesebb, sőt, sokszor közegészségügyi kérdéseket is felvető „pótimaházakba” szorultak.
Ehhez azonban nem csak a két, már birtokukban lévő telekre, hanem az egész tömbre szükségük volt, hiszen a magukat zsidónak vallók száma gyorsan nőtt, a meglévő két nagy zsinagóga pedig nem volt elég monumentális ahhoz, hogy a hitközség úgy érezze: egyenjogúak a többi vallással, amelyek a templomaikat nem lakóházak közé szorítják, hanem szabad tereken építhetik meg.
A főváros ennek a kérésnek is zöld utat engedett: 1894 végén már a Pesti Izraelita Hitközség rendelkezett a hat telek felett, cserébe vállalnia kellett, hogy azok átadása után három éven belül megépíti a már említett iskoláját (ez 1896 nyarára el is készült a Wesselényi és Kertész utca sarkán), a szerződések aláírásától számított nyolc éven belül pedig az óriási templomot is átadja. A hitközség malmai azonban lassan őröltek: a tervpályázat leírása végül csak 1898 februárjában jelent meg az Egyenlőség című lapban: az elvárt stílust, illetve a pontos méreteket nem rögzítették, azt azonban kikötötték, hogy 3600 embernek kell benne ülőhelyhez jutnia, építési költsége pedig nem haladhatja meg az egymillió forintot. Ezzel a mérettel a zsinagóga akkor a világ legnagyobb imaháza lehetett volna.
A beérkezett huszonhárom tervcsomag egy része ennél csak drágábban lett volna kivitelezhető – köztük az első díjjal kitüntetett Foerk Ernő (1868-1934) és Schömer Ferenc (1859-1925) háromezernyolcszáz ülőhelynek teret adó munkája is, aminek
A főhomlokzat felől mindössze 15-15, az oldalhomlokzatok felől pedig 25-25 méteres oldalszárnnyal keretezett díszes kupoláról az első pillanatban nyilvánvalóvá vált, hogy sosem készülhet el, a tervzsűri azonban el volt ragadtatva az épület megoldásaitól, illetve a gazdag díszítéstől, így a győzelemre a többi tervnek nem is volt esélye.
A néhány száz méterre ekkor lassan már megszülető Országház (Steindl Imre, 1885-1904) néhány megoldását átemelő – a harmincéves Foerk ekkor Steindl tanársegédje, illetve munkatársa is volt –, Alef jeligéjű terve mellett a zsűri Bálint Zoltán (1871-1939) és Jámbor Lajos (1869-1955) Mózes (II. díj), illetve az akkor még Leitersdorfer néven működő Lajta Béla (1873-1920) Rajzolt hexagramm 5659 címet viselő tervét (III. díj) emelte ki, további hat munka, köztük Márkus Géza (1871-1912), illetve a Szépművészeti Múzeumot is megálmodó Schickedanz Albert (1846-1915) és Herzog Fülöp Ferenc (1860-1925) műve pedig dicséretben részesült.
A Pesti Zsidó Hitközség a három győztes, illetve a díjazottak részvételével egy második pályázatot is kiírt, aminek eredménye 1899 telére már ismertté vált: a hat építész nyolc terve versengett egymással, de a bírálóbizottság szerint ezek egyike sem volt megvalósítható, főként azért, mert túllépték a költséghatárokat.
Győztest végül nem hirdettek, az Egyenlőség című lap újságírója azonban úgy értesült, hogy a Bálint-Jámbor páros munkája némi módosítással akár megépíthető is lett volna, így az immár Schömer nélkül, egyedül dolgozó – a magas kupoláról is lemondó – Foerk helyett ők jutottak volna a megrendeléshez.
A pályázat eredményét látva ugyanakkor nyilvánvalóvá vált, hogy a főváros által kitűzött határidő tarthatatlan, így a hitközség annak 1906 márciusáig való meghosszabbítását kérte. Ezt meg is kapta, az ügyet azonban még ez az óriási könnyítés sem lökte előre.
Gábor Eszter A lipótvárosi zsinagóga pályázata című tanulmánya szerint a fennmaradt hitközségi jegyzőkönyvek végül két, a kijelölt határokon belül maradó terv is született: a Bálint-Jámbor páros 950 ezer, az akkorra befutott zsinagógaépítő, többek közt a szegedi, a Páva utcai, illetve a Dózsa György úti zsinagógát is jegyző Baumhorn Lipót (1860-1932) 750 ezer forintos kereten belül maradt, kérdés azonban, hogy végül melyikük győzött.
A hitközség nyolc évvel az első pályázat kiírása után végül dönteni tudott, a főváros által kijelölt határidő azonban újra vészes közelségbe került, így újabb haladékot kértek. Ennek azonban nem igazán volt értelme, hiszen a vezetők lassan felismerték:
Az első tervpályázat kiírása óta a pesti oldalon számos kisebb-nagyobb imaház jött létre, sőt, rövidesen újabb épületek emelkednek majd ki a földből, így az álom lassan szertefoszlott, az óriástelket pedig elcserélték a Dohány utcai zsinagóga melletti szomszédos földdarabra, ahol 1929-1931 között megszületett a Hősök Temploma. Ennek tervpályázati eredményeit korábban hosszú cikkben mutattuk be.
Az újra a főváros tulajdonába jutott telek nem maradt sokáig üres: 1912-1913-ban, Jablonszky Ferenc (1864-1945) tervei szerint megszületett az eredetileg a Budapesti Központi Királyi Járásbíróság otthonának szánt, oromzatán ma is az angyalos címert viselő épület, ami ma az intézmény utódjának, a Pesti Központi Kerületi Bíróságnak ad otthont:
Óriászsinagóga pedig azóta sem épült a fővárosban, a lipótvárosi tervek feladása után azonban rövid időre felmerült egy hasonló, bár méretét tekintve jóval kisebb terv: a Széll Kálmán tér feletti, ma az éppen megújuló Postapalota által elfoglalt területen 1914-ben a Kazinczy utcai imaházat is tervező Löffler-testvérek, Samu Sándor (1877-1962) és Béla (1880-1935 után) rajzai nyomán egy ezernégyszáz főt befogadó zsinagóga építését kezdték volna meg. Az elkpézelést végül az első világháború söpörte el.
