A budapesti elektromos hálózatnak az elmúlt száz évben – az elektromos áramot használó lakások, illetve a különböző gépek számának meredek növekedése miatt – egyre nagyobb igényeket kellett kielégítenie, így újabb és újabb transzformátor-állomásokra volt szükség.
A folyamatosan fejlődő, minden építészeti korszak lenyomatát őrző fővárosban a Kádár-kor hajnalán bukkant fel legutóbb a kérdés, ami jókora fejtörést okozott:
A tervezők folytathatták volna a Román testvéreknek a Markó utcában sikerre vitt ötletét, miszerint az ipari épületnek illeszkednie kell a szomszédaihoz, a modern építészet azonban egyáltalán nem ezt diktálta.
A kérdés megoldására 1962-ben az Építésügyi Minisztérium és a Nehézipari Minisztérium közösen írt ki tervpályázatot, az azonban nem hozott egyértelmű sikert:
A pályázat célja volt olyan megoldásokat keresni, amelyek figyelemmel a világszínvonalra és a hazai műszaki adottságokra, korszerű, gazdaságos, esztétikai szempontból is megfelelő transzformátor-állomások létesítését teszik lehetővé a lakóterületeken. A bírálóbizottság az első díjat nem adta ki, de a rendelkezésre álló 70 ezer forintot teljes összegében díjazásra és megvételekre fordította. Egyenként 16 ezer forinttal díjazták rangsorolás nélkül Mentler Gyula, Rimanóczy Gyula, Iszak Lajos, illetve Bach Ivánné, Tófalusi Tamás, Léstyán Ernő pályaműveit. Egyenként 11 ezer forintért megvásárolták Bach Ivánné, Tófalusi Tamás, Tiry György, illetve Zsingor Ádám, Kövesdi Endre, Czigler Mihály, Somos László terveit
– olvasható a Magyar Nemzet 1963. június 11-i számában.
A hosszú névsorból végül Léstyán Ernő nyerte el a megbízást, munkája nyomán pedig megszületett a nemrég a Meininger Hotellel csúnyán zárójelbe tett Csarnok téri (1965), a Dob utcai (1968), illetve Katona József utcai (1970) állomás.
Az egyszerű tömegekből létrejött, az utcavonalaktól visszahúzott épületeken csak a legszükségesebb nyílások látszanak, az előregyártott elemek köré helyezett vörös téglaburkolatukkal pedig az elmúlt öt évtizedben Budapest városképének fontos részeivé váltak.
Az óriási téglatestek elfogadása azonban azóta sem történt meg, pedig azok a hazai modern építészet funkcionális, felesleges feltűnést egyáltalán nem kereső tagjai, monotonitásukat pedig csak az eredetileg egybefüggő szalagablakok, szellőzők, illetve néhány kiemelkedő ablak és szervízerkély törik meg.
Az építéskor még nehéz és nagy gépekkel teli állomások épületeiben az idő múlásával – a gépek méretének zsugorodása következtében – egyre több hely szabadult fel, ezek kihasználása azonban hosszú ideje várat magára.
Ezt a problémát kívánta feloldani Fröhlich Nóra 2006-ban, a Soproni Egyetem Alkalmazott Művészeti Intézetében született diplomamunkája, ami
A fiatal tervező stúdiószínpadként és kísérleti műhelyként gondolt az épületre (amiről belső fotók itt láthatók), nyomatékosítva a kísérleti jelzőt, hiszen olyan működő teret kívánt létrehozni, amiben a díszlet maga a tér és az ember.
A projekt kidolgozása során Fröhlich a földszintre, a színpad alá helyezte volna a kiszolgáló funkciókat, amiket összekapcsolt volna a homlokzati üvegsáv előtt végig futó, attól néha távolabbra rugaszkodó közlekedővel.
Ezek a funkciók zongoraszerű felbontást követtek volna: a déli részbe (a „bal regiszter”) került volna a ruhatár, a pénztár, a mosdó, illetve a közönség számára elérhető helyek, míg az északi oldalon (a „jobb regiszterben”) a színpadot kiszolgáló helyiségeknek szorított volna helyet.
Az előadásoknak otthont adó emeleti tér alakját természetesen az épület nyújtott téglatest alakja határozta volna meg, így az építész a tribünszínpadot vélte ideális megoldásnak. A kamaraszínház-jelleget hordozó 8×5,3 méteres színpad fölé meredek – a Várszínház térszituációja által inspirált – lépcsőn, két oldalról elérhető közösségtér tornyosult volna, érdekes helyzetet generálva, hiszen a nézőtéren ülők így nem csak a darabot, de egymást is jól látták volna.
A kültéri színpadról is álmodó diplomamunka szerint
a színpadi jelenetektől függően számtalan módon használható terem tér- és helyzetszituációra kíván ösztönözni, melynek segítségével a díszletet akár a kialakuló furcsa és egyben érdekes térszituációk válthatnák fel.
A legfelső szinten – fokozatosan összekapcsolódva a lenti terekkel – kapott helyet a Fröhlich által parazitaként emlegetett tér, melyben nem az ember és az általa alkotott, illetve változtatott térszituációk, hanem a geometria, a távolságok, a torz helyzetek, illetve az eltúlzott kint-bent szituációk dominálhattak volna.
Az építész a transzformátorházban lévő idegen formát a külsőben is érzékeltetni akarta – így született meg a közlekedő ötlete, amit a tervezés során a közlekedési irányok feltérképezése formált.
A PARASITE névre keresztelt projekt terve a harmadik emeleten két szolgálati lakást is rejtett, hatszintes eredeti épület
groteszkségét az épület eredeti célját szolgáló épülettömeg kontrasztja jelentette az elektromos áram súlytalanságával. Ezen kontrasztból kiindulva jött létre az épület új színházi funkciója, melynek formavilága – irányelvként – az épülethomlokzaton és belsejében végig futó »parazita« forma képez, melyet bejárva, az adott térszituációkból az ember-társadalom viszonyára asszociálhatunk.
Fröhlichet a munkájában a témavezetője, Mátrai Péter segítette. Az akkor huszonnégy éves tervező munkáját a diplomabizottság az Archiprix-díjra is jelölte. A 2001 óta kétévente megrendezett, Hollandiában életre hívott versenyen a világ legjobb építészeti, város- és tájépítészeti diplomaterveit keresik.
Fröhlich Nóra diplomája megszerzése után Goldfinger-ösztöndíjat kapott, majd a University of Edinburgh College of Arton tanult tovább, disszertációját pedig 2008-ban a kelet-európai posztszocialista iparvárosok, illetve iparnegyedek revitalizációs lehetőségeiről írta. 2015 óta a Technischen Universität Wien tanáraként működik, párhuzamosan pedig saját építészirodáját, az ATELIER FRÖHLICH-et is vezeti, ami St. Pöltenben gyönyörű minimalista villát (2014) tervezett, Bécsben pedig többek közt egy magánrendelő (2017–2018), egy fodrászszalon (2017) és egy fitneszstúdió (2014), illetve számos lakás belsőépítészeti munkáiért felelt. Utóbbi munkákat a helyi örökségvédelmi szervekkel szoros együttműködésben tervezte, épp úgy, mint a jelenleg futó két nagy projektjét: a bécsi Operaház volt próbatermeinek, illetve a Tiroli Nemzeti Bank Bécs I. kerületében álló fiókjának átépítését.
