Szereti a focit?
Szeretem, de nem tudok focizni. Három edzésem volt, túl későn, 11 évesen a Vidiben, és nem az én területem lett. Nincsen olyan csapat, aminek a szurkolóihoz tartoznék, utoljára az 1998-as vébét követtem intenzíven. Néha belenézek meccsekbe, de ami különleges élmény volt, az a 2010-es világbajnokság, amikor Kleist Homburg hercegét játszottuk Spanyolországban. Három ember ült összesen a nézőtéren, mert világbajnokság is volt, ráadásul magyarul, spanyol felirattal játszottuk a darabot. Spanyol-portugál meccs volt aznap este, és a madridi stadion előtt mi is zászlókkal ugráltunk, mintha spanyolok lennénk.
Van olyan játék vagy akár hobbi, amit olyan szenvedélyesen szeret, mint a Becsúszó szerelem főhőse a focit?
Nincs.
A film fontos társadalmi problémákat feszeget, mint a cigányság, a meddőség vagy az örökbefogadás kérdése. Ön szerint ez jobban bevonzza majd a nézőket, vagy elképzelhető, hogy van, aki éppen emiatt nem nézi majd meg?
Azt gondolom, a Becsúszó szerelem témája elég vonzó, már csak a könnyed stílusa miatt is, ami most nagyon kell mindenkinek, annyira sötét minden. A színházban is azt tapasztalom, hogy a nézők szomjazzák a felhőtlenséget, addig sem a járványra gondolnak. Ebben a filmben könnyed stílusban nagyon sok társadalmi réteg megjelenik, elég csak azokra a jelenetekre gondolni, amikben a gazdagabb réteg tagjai babaváró úszásra járnak. Az, hogy ezek a társadalmi rétegek össze vannak itt keverve, már önmagában nagyon vicces. A filmhez nyilván kell önirónia mindenki részéről. Hamvas Béla mondja azt, hogy a humorisztika az, amikor az ember saját hülyesége reflektorként világít a szemében, és azzal kezd mindent, hogy elkezd röhögni saját magán. Már jobb kicsit, ha tudunk magunkon röhögni, az életünkön, ami eleve nagyon sok abszurditással szolgál.
Sok mindenki érintett lehet a film kapcsán, akár a vígjátéki stílus, akár a foci témája vonzó lehet a néző számára. Magyarországon fontos a foci, vagyis jó lenne, ha a játék minősége feljavulna, és sok örömöt adna az embereknek. Az Eb alatt észrevehetően más volt az egész ország hangulata.
Önnek volt hasonló ráébredése magával kapcsolatban, vagy nagy szemléletváltása, mint Gyulának a filmben?
Én ezt mindennaposnak érzem, folyamatos rádöbbenések vagy apró, kis fordulatok vannak az életemben. De ilyen hatalmas pálfordulás nem történt. Mindig csak egy picit visznek arrébb a történések, és aztán látod, hogy ahhoz képest, hogy honnan indultál, esetleg mennyire eltávolodtál. Én például egy székesfehérvári gyár melletti lakótelepről származom, és néha elgondolkodom, hogyhogy most a filmemről adok épp interjút. Hozzáteszem, nem mintha azt gondolnám, hogy a filmezéssel változik az ember élete. Ez nincs így, nem változik meg az életed itthon attól, hogy filmvászonra kerülsz.
A 2013-as Isteni műszak volt az első nagyjátékfilmje, azóta szerepelt néhány filmben, sorozatban, de ez a második nagyjátékfilmes főszerepe. Változott azóta valami, magabiztosabban állt kamera elé most?
Igen, ugyanúgy, mint a színházi munkákban is. Az Isteni műszak nemcsak nekem, de Bodzsár Márk rendezőnek is az első nagyjátékfilmje volt, ezért számunkra nagy szó volt. Nem mintha a mostani kevésbé lenne az, csak akkor még a forgatás maga is teljesen új élményt jelentett. A filmezést nagyon technikai sportnak tartom a színházzal ellentétben, már csak az energiabeosztás miatt is. Ez egy tanulható rész, amit idővel és nyilván rutinnal elsajátítasz.
Tűzoltó, pilóta és pap is akart lenni, nemrég egy interjúban pedig azt nyilatkozta, elgondolkodott a tűzszerészeten is. Gyakran ébrednek önben új vágyak valamivel kapcsolatosan, például egy-egy szakma iránt?
Igen, nagyon szerettem volna tűzoltó lenni, még a Színmű ideje alatt is. Az élet úgy hozta, hogy az interjú előtt épp egy negyven méter magas, kosaras mentőszeren voltam a Tűzoltóságon, mert Tiszeker Dániel Nagykarácsony című filmjében tűzoltót játszom, ha a járvány lehetővé teszi a forgatást. Úgyhogy ha a sors is engedi, nagyon örülnék, ha leforogna ez a film.
Sok minden akartam lenni amúgy, gimnáziumban mindig annak öltöztem, aki éppen lenni akartam. Ha éppen irodalomtanár, akkor zakót vettem fel, amikor a testnevelés fakultációt választottam, melegítőben jártam. Éppen ezért nem akartam színész lenni, mert mindig valami nagyon lefoglalta a figyelmem. Nem tudom, honnan jött ez a pszichikai adottság, a vágy és kíváncsiság sok minden iránt.
De pont azzal, hogy valaki színész lesz, tulajdonképpen rengeteg szakmát kipróbálhat, és kielégítheti ezt a fajta vágyát.
Miközben valójában nem ért semmihez, igazi tudása nincs egyben sem, mindenből egy kicsit és egy kicsiből mindent. Tény, hogy ez a szakma ajándék ebből a szempontból, hogy nagyon sok mindent kipróbálhatsz és megélhetsz a szerepeken keresztül.
El tudja képzelni, hogy valóban szakmát váltson?
Abszolút. Nincsen sehol megírva, hogy ezt kell csinálnom. Ha a családomat nem tudom például eltartani a színészetből, akkor minden további nélkül váltanék, nem okozna szívfájdalmat. Nekem ez a szakmám, nyilván már a hivatásom is, és van egy képesség, amit kaptam, amiért ezt tudom csinálni, de ezek a képességek szerintem máshol is alkalmazhatók.
Mit csinálna?
Nem tudom, mert közben meg öregszem és azok a vágyak, amik korábban erősen bennem voltak, például a tűzoltó szakma, távolodni kezd realitását tekintve. A körülmények szabnák ezt meg, nem a vágyak. A lényeg, hogy el tudjam tartani a családomat, onnantól pedig mindegy, mit csinálok. Egyszer csak nem kell hogy találkozzanak, vagy legalábbis ritkán találkoznak ezek a vágyak a realitással. Nem válik attól boldogtalanná az ember, hogy nem lesz mondjuk vadászpilóta.
Becsúszó szerelem, a Jurányiban futó A csemegepultos naplója, és a Hatszín Teátrumban játszott Second life. Ezek első gondolat alapján nagyon más típusú alkotások. A Becsúszó szerelem egy komoly, nagy stábbal rendelkező filmes produkció, ahol valószínűleg nincs lehetőség akkora improvizációra, és van egy előre megszabott diszpozíció. A csemegepultos monodráma, nem tud elbújni más szereplő mögé, csak önre figyel a közönség. A Second life sem sokszereplős, ott viszont személyes történetekből, improvizatív jelleggel játszanak. Van, amelyik közelebb áll önhöz a többinél?
Mind a három munka közel állt hozzám vagy közel kellett legyen, mire elkészült. Nagy Viktor Oszkárral, a Becsúszó szerelem rendezőjével úgy lehetett dolgozni, hogy ha a forgatáson egy jobb mondat vagy szituáció jött hirtelen, azonnal elengedte a forgatókönyvben leírtakat és engedte a színészeknek az improvizációt. A Second Life-nál épp fordítva, improvizációk alapján született, de maga az előadás már teljesen kötött volt, már csak a technikai beállások miatt is. Ott inkább az a feladat, hogy visszahozzuk azt a stílust, ahogy készült a darab. A csemegepultosban nagyon szeretem, ha valami váratlan dolog történik, például leszakad egy kellék, mert az új helyzeteket teremt. Már az, hogy egyedül vagy a színpadon, mindig más hangulatot teremt a közönséggel.
Halász Péter mondta, hogyha nincs az adott tárgyhoz közöd, akkor teremts. Nem lehet addig eljátszani egy figurát, amíg az ember nem ismeri, vagy nem szereti. A Becsúszó szerelemnél éppen ezért nagyon érdekes kaland volt a szurkolói létben felfedezni azokat a pozitív patronokat, amik aztán beindítják az embert. A film előtt távolt voltam ettől a szurkolói világtól, de a rendezővel jártunk meccsekre, szurkolókkal találkoztunk és a stábban is voltak igazi drukkerek.
A Second Life-ban saját sztorikat is beemel az életéből, miközben nem szeret interjúkat adni és a szakmáján kívül másról beszélni. Más a színpadon felvállalni bizonyos személyes dolgokat, mert ott ráfoghatja a szerepére a személyességet?
Igen. Interjúkban többször is rákérdeztek a Second Life végén lévő prédikáció-jelenetre, amiben egy betegségről van szó. Mindig elmondtam, hogy erről semmiképp nem fogok beszélni, mert az már bulvár, önmagában nem érdekes. Csak a színházban érdekes úgy, ha lehet belőle valamit csinálni. Önmagában elzárkózóm tőle, mert magánügynek gondolom. A színésznek ugyanakkor az a kötelessége szerintem, hogy a saját nyomorát és vágyait használja a szerepeiben. Az interjú más, mert ott nagyon hamar bele lehet csúszni a magánszférádba, ami nekem nagyon erős határ. Ha fel lehet használni a munkámban, és tudom, hogy sokat adhat az embereknek, annak van értelme, mert lehetett építeni belőle valamit. Esterházy Péter mondta azt, hogy elvileg magát írja mindig a könyveibe, de gyakorlatilag nem, miközben mégis.
Többször is elmondta, hogy az ön számára nagyon fontos az improvizáció, kifejezetten szereti, ha például valami nem várt dolog, hiba történik egy-egy előadás közben, mert lehetőséget ad, hogy reagáljon rá, és megújuljon a darab. Az improvizáció egyfajta szabadságot ad ilyen helyzetekben, vagy van önben egy bizonyítási vágy és kíváncsiság, meg tudja-e oldani a feladatot? Önt is tanította Halász Péter a SZFE-n, vele nagyon azonosítani tudom ezt az improvizatív, kísérletező jelleget.
Az osztályunkból páran valahogy nagyon rezonáltunk Halász Péterrel. A halála előtt az utolsó kurzusában velünk volt, Bertolt Brecth Baal-ját csináltuk. Halász kiröhögte a halált, jött a kemóról és a darabbal foglalkozott, segített instruálni. Ez nagyon nagy hatással volt ránk. A másik ilyen tanárunk Kovalik Balázs volt, nagyon sok gyakorlatot csináltunk vele, ami az improvizációra épült. Nagyon felszabadító dolog az improvizáció. Lehet, hogy van benne egy bizonyítási vágy is, hogy meg tudom csinálni, miközben nagyon jó, bizsergető érzés, tüzeli az ember játékkedvét.
Kiemelt kép: Vertigo Média
