Mikor táncolt utoljára?
Minden egyes nap táncolok, mert terapeutaként párokkal dolgozom, ami azt jelenti, hogy rá kell éreznem a közös ritmusukra. Melyikük vezet, és melyikük követ? Ki az, aki mindezt figyelmen kívül hagyja, és csak a saját koreográfiáját követi? A tánc amúgy számomra a mindenséget jelenti,
Az egész életem a ritmusról szól, arról, hogyan lépjünk tovább és haladjunk előre, ahelyett, hogy mindig ugyanazt ismételjük.
Mi a kedvenc kísérőzenéje az élet nevű tánchoz?
A második világháború végén, amikor az amerikai hadsereg felszabadított minket a fogságból, a 71. gyalogezred tagjai megtanítottak boogie-woogiezni. A mai napig ez a zeném. Imádom a big bandet és a jazzt, a rock and roll és a mai popzenék már nem az én világom. Frank Sinatra, Tommy Dorsey, ha az ő dalaikat hallom, egyből mozogni kezd a lábam.
És boogie-woogiezás közben még manapság is előfordul, hogy önbe nyilall a veszteségérzet, amiért a történelem derékba törte az ígéretesen induló balett-táncos karrierjét?
Igen, általában éjszaka törnek rám ezek az érzések. A mai napig megesik, hogy arra eszmélek: ott állok a budapesti Operaház színpadán. Ilyenkor fejben tényleg máshol vagyok, ez a képességem segített életben maradni Auschwitzban is, mert éjszakánként ki tudtam szökni a rettenetes táborból az Operaházba, így legalább álmaimban szabad lehettem. Ez adott erőt a türelem megtartásához. Most, amikor a lezárások és a karantén időszakát éljük, szoktam is mondani a pácienseimnek, hogy vegyék hasznát ennek a képességüknek: fedezzék fel a belső erejüket, ahogy én is tettem Auschwitzban. Esélyem sem volt változtatni azon, ami körülvesz, azon viszont tudtam változtatni, hogy miként reagálok rá.
„Az élet – még az elkerülhetetlen traumájával, fájdalmával, gyászával és szenvedésével és a halállal együtt is – ajándék” – írja új könyvében. Tényleg lehet ajándékként tekinteni egy olyan életre, amiben ilyen borzalmak történhetnek?
Mint bármilyen más megpróbáltatás, Auschwitz is lehetőséget adott arra a felismerésre, hogy ha nem tudsz a külvilágon változtatni, belül még lehetsz szabad. Bármikor a gázkamrába küldhettek volna, és tudtam, hogy erre semmi ráhatásom nincs. Mégis képes voltam valahogy a gyűlöletet átfordítani szánakozásba.
A gyűlölettel ugyanis nem születünk, megtanítják nekünk, akárcsak a „mi” és az „ők” örökös szembeállítását. Ez nagyon fontos Magyarországon is, ahol az antiszemitizmusnak vannak hagyományai, akárcsak Amerikában, ahol újra erősödnek a fehér felsőbbrendűség hívei és a neonáci mozgalmak. Nem tagadom mindezek létét, de eszembe jut, hogy Gandhi képes volt változtatni a történelem folyásán, vagy Einstein, a kis zsidó, aki megérkezett Amerikába, és teljesen felforgatta a gondolkodásmódunkat.
Ön is ilyen „felforgatásra” törekszik?
Szeretném rádöbbenteni az embereket, hogy a döntés a saját kezükben van. Nem kell örökké várni, hogy a világ jöjjön hozzájuk, létezik egy út, amin haladhatnak előre: bármikor dönthetnek úgy, hogy felszólalnak az egymás felé fordulás és az erőszakmentesség mellett. Közelről láttam, hogyan működik ez, ott vonultam Martin Luther Kinggel 1963-ban Washingtonban – ön akkor még minden bizonnyal meg sem született. Tehát pontosan tudom, hogy az amerikai történelemnek is voltak sötét fejezetei, mikor feketéket lincseltek és a Ku-Klux-Klannak komoly befolyása volt. Realistának kell lennünk, nem tagadva, hogy az emberekben lévő sok-sok szeretet mellett mindig akadnak, akik más csoportok ellenében határozzák meg magukat. Én az élet és a változás mellett állok ki. A változás szükséges, mert csak így vagyunk képesek növekedni. Ha nem változunk, fejlődni sem tudunk. Visszafelé nem vezet út, mindig előttünk áll a döntés, hogy képesek vagyunk-e közösséget alkotni a többi emberrel. Én mindig arra törekszem, hogy felfedezzem a helyzetben rejlő ajándékot.
A kedvességet és a szeretetet hangsúlyozza, de bizonyos tekintetben mégis küzdelem zajlik a jövőért. Sosem érzi ezt harcnak?
Nagyon megválogatom, ki kaphatja meg a dühömet. Ne felejtsük el, hogy amikor dühös vagyok rád, nem te szenvedsz, hanem én. A dühre tehát úgy kell tekintenünk, mint a gyűlölettől való megszabadulás szükséges, de átmeneti fázisára. Aki örömteli és szenvedélyes életet akar élni, el kell engednie az énjének azt a részét, amit magával hurcol, és visszatartja őt. Különösen fontos, hogy megbékéljen a szüleivel, mert mindannyian félig az anyánk, félig az apánk vagyunk. Hiába szaladunk el tőlük, úgyis bennünk élnek. Jó esetben felismerjük, hogy tisztelhetjük úgy a szüleinket, hogy nem utánozzuk le őket. Csak amiért apánk iszik, nem kell nekünk is az alkoholba menekülnünk a szorongásaink elől. Óvatosnak kell lennünk, mit engedünk be a testünkbe, mert a testünk templom. Én is imádom a csabait és a gyulait, a libamájról már nem is beszélve, de hiába finomak ezek az ételek, csak mértékkel fogyasztom, különben megfekszik a hasam.
A magyar ételek mellett az is foglalkoztatja, mi történik a magyar közéletben?
Nem igazán olvasom a híreket, de nagyjából ismerem a helyzetet, és remélem, hogy a társadalom túl tud lépni az acsarkodáson. Martin Luther King nyomán nekem is van egy álmom, mégpedig az, hogy egyszer felismerjük: ahogy a Hitlerré válás lehetősége, úgy a jóság és a kedvesség is ott rejlik mindnyájunkban.
A szülőkkel való kapcsolatra visszatérve: gyakori, hogy fiatalon azt gondoljuk, a saját utunkat járjuk, aztán egyszer csak szembesülünk a mintázatokkal és a kényszerpályákkal, amiket a gének vagy a szocializáció jelöl ki számunkra…
A géneket nem tudjuk megváltoztatni, ahogy a családi közeget sem, amibe beleszületünk. Egy gyerek számára természetesen az a legideálisabb, ha a szülei boldog házasságban élnek, de ez nem mindig adatik meg. Egy ponton eldönthetjük, hogy olyanok akarunk-e lenni, mint ők. De ebben is van kockázat, mert a tagadás ugyanúgy meghatároz minket, mint a szolgai mintakövetés. Ha csak azért választok egy életutat, hogy bizonyítsam, mennyire különbözök apámtól, akkor még mindig fogoly vagyok.
A pozitív gondolkodás sem ér sokat, ha nem követik tettek.
Akkor mégsem az számít igazán, ami a fejünkben van?
Azért fontos, ami a fejünkben van, mert azt általában elkezdjük átültetni a valóságba. Más, ha azt mondjuk „én mindig ilyen voltam, nem tudok megváltozni”, vagy ha ezt úgy fogalmazzuk meg: „eddig ilyen voltam”. Tudunk változni az önazonosság elvesztése nélkül, ahogy egy autó is ugyanaz marad attól, ha sebességet váltunk. De ehhez fel kell adnunk bizonyos dolgokat. Például azt, hogy mindenki szeressen minket, és elismeréssel adózzon azelőtt, amit éppen teszünk. Erre hiába várunk, magunknak kell engedélyt adnunk a lelkiismeretünkkel összhangban. Ezért nagyon fontos szerintem, hogy senkit ne próbáljunk kívülről megváltoztatni. Annyit tudunk tenni, hogy a viselkedésére adott reakcióinkat változtatjuk meg, ezzel utat nyitunk számára a belátás felé: joga van önmagának lenni, és mi úgyis elfogadjuk. „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” – mondta Jézus, aki egy zsidó fiú volt. Ezt a mondatot már gyerekként is ismertem, viszont amikor Kassán a zsidó iskolába jártam, a keresztény gyerekek leköpködtek és Jézus-gyilkosnak hívtak. Akkor még fogalmam sem volt, hogy Jézuska zsidó volt, egyszerűen csak nem akartam, hogy gyilkosnak tartsanak. Szeretni akartam a világot.
Egy olyan súlyos traumával, mint a holokauszt, ami a családját is elvette öntől, hogyan lehet szembenézni?
Évtizedekkel később, mikor már egy katonai egészségügyi központ pszichológusa voltam, vietnámi veteránokkal kezdtem dolgozni, akik poszttraumás stresszben szenvedtek. Rájöttem, hogy nekem is van egy titkom: még mindig egy 16 éves lány él bennem. Ekkor döntöttem úgy, hogy minden ódzkodásom ellenére visszatérek Auschwitzba. Nagyon hálás vagyok azoknak a katonáknak, mert segítettek felismerni, hogy nekem is szembe kell néznem a saját múltammal. A pácienseimet azóta is arra ösztönzöm, hogy látogassanak vissza a traumáik helyszínére, de ne azért, hogy ott rekedjenek. Fontos, hogy ne dühben éljenek, hanem keljenek át a dühön. Életem legnagyobb előrelépése volt, hogy a hosszas tagadás után visszalátogattam fogságom helyszínére, azóta másokat is igyekszem kísérni ezen az úton. Gyász, érzés, gyógyulás – ez a sorrend. Nem gyógyulhatunk ki abból, amit nem is érzünk.
Első könyvem, A döntés, tulajdonképpen Victor Frankl női hangja volt. Az ajándék már sokkal praktikusabb, mert sokan kérdezték tőlem, hogy ők mit kezdjenek a saját traumáikkal. Ez tehát egy önsegítő könyv. A fejezetek után röviden összefoglalom, mit tehet az olvasó azért, hogy megváltoztassa az életét, és ne áldozatként, hanem túlélőként tekintsen magára.
Az önsegítő könyveknek hatalmas divatja van, ami egyfelől pozitív, mert azt mutatja, sokan akarnak dolgozni magukon. Másfelől táplálhatja azt az illúziót, hogy elolvasunk egy könyvet, és máris megoldottuk a problémát.
Lusták vagyunk. Fogadkozunk, hogy mostantól új módon csináljuk a dolgokat, aztán észrevétlenül visszatérünk a megszokotthoz. A szeretet nem az, amit érzel, hanem, amit teszel. És senkinek nem leszünk képesek szeretetet adni, ha önmagunkat nem szeretjük. Az önszeretet nem egyenlő a nárcizmussal, hatalmas a különbség. Ott kell találkozni mindenkivel, ahol épp tart az úton. Ne próbáljunk felvidítani egy szomorú embert, és ne bombázzuk tanácsokkal, hogy ezt vagy azt kéne tennie. A férfiak különösen hajlamosak arra, hogy racionálisan közelítsenek meg minden helyzetet. Pedig időnként elég érezni az életet, és megélni az érzéseinket. Utána eldönthetjük, mihez ragaszkodunk és mit engedünk el – mondjuk elengedjük-e az igényünket mások állandó jóváhagyására. Az én meghatározásom szerint a szeretet az elengedés képessége.
Tehát az intellektuális megértés nem elég önmagában?
Erich Fromm Menekülés a szabadság elől című könyve nagyon fontossá vált számomra, mert magam is megtapasztaltam, amiről ír. Mikor felszabadítottak minket, a fogolytársaim közül többen kiléptek a tábor kapuján, ám gyorsan vissza is jöttek. Szabadok voltunk, de nem tudtuk, mihez kezdjünk ezzel a szabadsággal. Mert minden nap azt hallottuk, hogy nem fogunk onnan élve kijutni. Hasonló jelenség figyelhető meg azoknál a nőknél, akikkel elhitetik, hogy a férjük nélkül nem is tudnának élni. Sajnos sokan elhiszik, majd egy ponton rájönnek, hogy ez nem igaz. Próbálom rávezetni őket, hogyan legyenek magabiztosak, közben mégse agresszívek, miközben szembesítik a másikat a cselekedetei rájuk gyakorolt hatásával.
Ilyenkor jön az, hogy a másik megsértődik, mert ítélkezésnek veszi, amit mondunk.
Megkérdezhetjük magunktól: valóbban ez a legtöbb, amire képesek vagyunk? Jó eséllyel nem. Talán megpróbálhatunk egy új módot. Ki kell tágítani a komfortzónánkat. Az élet része a szenvedés, de ez nem jelenti azt, hogy függővé kell válnunk tőle, és foglyul ejtenünk magunkat az áldozat-mentalitásban.
A felnőtté válás nagyrészt azt jelenti, hogy abbahagyjuk az állandó hibáztatást, és megvizsgáljuk, mit tehetünk a szabadságunk visszaszerzéséért. Ahogy mondtam: felelősség nélkül nincs szabadság, csak anarchia.
Biztos előfordul, hogy hiába szeretne segíteni valakin, nem sikerül. Ez mennyire frusztrálja?
Ahogy öregszem, egyre egyszerűbben gondolkodom. Szerintem az embereknek vagy van valamijük, amit nem akarnak, vagy akarnak valamit, amijük nincs. A hiány feloldását sokszor magunkban találhatjuk meg. Nők gyakran mesélik nekem, hogy várnak a megfelelő férfira. Ilyenkor leíratom velük egy lapra, hogy mit akarnak attól a férfitől, majd azt mondom nekik, hogy váljanak ők azzá a személlyé, akire vágynak. Valakivé, aki kedves, nagylelkű, érzéki. Írd le és gyakorold a mindennapokban, mert amit gyakorolsz, azt erősíted magadban, amire koncentrálsz, az meghatároz téged. Ezt nevezem nyílvesszőnek. Találnunk kell egy nyílvesszőt, amit követhetünk az életben. Hogy tisztán lássuk, mi a cél. És ne azt mondjuk, hogy boldogok akarunk lenni, mert a boldogság egy semmitmondóan általános szó. Inkább próbáljunk meg jelen lenni az életünkben, megszabadulva a bűntudattól és az aggódástól. A bűntudat a múlthoz láncol az önmarcangolással, hogy mit kellett vagy lehetett volna tenni. Ha a múltban élsz, sosem leszel szabad, mert a múltat nem tudod megváltoztatni. Amikor történik velünk valami rossz, a helyes kérdés sosem a „Miért én?”, hanem az „És most?”. A túléléshez fontos eszköz a humor is, ami még Auschwitzban is jelen volt.
Nehéz ezt elképzelni. Milyen humor lehet jelen egy haláltáborban?
Például az, amit akasztófahumornak nevezünk. Sokszor vettek vért tőlünk, és mikor megkérdeztük, miért, annyit feleltek: a német katonáknak van szükségük rá, hogy megnyerhessék a háborút. A karomat nyilván nem tudtam elrántani, de magamban gondolhattam azt, hogy milyen hülye idióta vagy te, mert az én véremmel ugyan soha nem nyeritek meg a háborút. Náluk volt a fegyver, gázkamrába vethettek, bármit megtehettek velem, de egy dologra csak nekem volt ráhatásom: én döntöttem el, hogy úgy viszonyulok-e a helyzethez, hogy ők a foglyok, én pedig ártatlan vagyok. Végül még imádkozni is képes voltam az őrökért.
Egyénileg sem egyszerű szembenézni a múlttal, akár túlélő, akár elkövető az ember. Mennyivel látja mindezt nehezebbnek társadalmi szinten?
Példa értékűnek tartom, hogy a legnagyobb zsidó kisebbség ma Németországban él. Ők szembenéztek a múltjukkal, világosan demonstrálva, hogy a hitleri évtizedek nem tesznek nácivá egy teljes népet. Akkor is voltak olyanok, akik az életüket kockáztatva bujtattak zsidókat. Erről sem szabad megfeledkezni, mert mindig azt találjuk, amit keresünk. Nekem a táborban minden nap ismételgették, hogy métely vagyok a társadalom testén, de nem voltam hajlandó ezt magamra venni. Ez az egyetlen működő stratégia. Ha valaki tagadja a holokausztot vagy ostoba libának hív, méltatlanul sérteget minket, ne szálljunk vitába vele. Nem szabad védekezni egy olyan bűn miatt, amit soha nem követtünk el, mert eleve vesztes helyzetből indulunk.
Érzelmileg viszont nem könnyű felülemelkedni az ilyen sértéseken.
Ki mondta, hogy az élet könnyű? Olvassuk csak el a születési anyakönyvi kivonatunkat, nem szerepel benne efféle ígéret. Nincs garancia és bizonyosság, csak valószínűségek és véletlenek. Mi csak annyit szabhatunk meg, hogy reagálunk mindarra, ami történik velünk.
Nagy hangsúlyt fektet a változás képességének megőrzésére. Az ön személyisége még ma is alakul?
Még nem értem el az út végére. Mászom a hegyet, haladok tovább. Ez az alapkérdés: haladsz vagy csak körbe-körbe járkálsz? Szeretem a pillangó metaforáját: csodálatos metamorfózison mehetünk át, de ahhoz el kell engednünk a korábbi külsőt, hogy pillangóként a magasba szállhassunk. Hagyjunk fel az ítélkezéssel, az öngyűlölettel és a perfekcionizmussal.
Van egy gyönyörű francia film, egy fickóról szól, aki minden reggel biciklivel jár a munkába, és elhajt egy gyönyörű fürdőépület mellett. Azt mondogatja magának, hogy egy nap majd meglátogatja ezt a helyet, de a film épp arról szól, hogy ez a nap soha nem jön el. A döntést csak a jelenben tudjuk meghozni.
