Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu
Kultúra

Pokorny Lia: Ha az energiád abba fekteted, hogy adj a közösbe, valódi boldogságot fogsz érezni

Hogyan függ össze a főzés, a tudatosság és a közösségi gondolkodás azzal, hogy nyugodtan induljunk neki egy újabb veszélyhelyzetnek? Pokorny Liával beszélgettünk ezekről is, meg arról is, hogy merre lakik a valódi boldogság. Interjú.

Most, hogy újra bezártak a színházak, a színészek naptárja megint inkább kiürül, mint megtelik. Mi az, amit máshogy él meg ebben a helyzetben, mint tavasszal?

Rengeteg dolog változott, bár majdnem ismétli magát a tavaszi helyzet, mégis más élmény, mert én magam teljesen máshogy állok hozzá. Tavasszal iszonyúan féltem, tele voltam kétségekkel, kérdésekkel, most viszont – ami nem jelenti az, hogy nem viselkedem felelősségteljesen, mert minden szabályt betartok – azt a súlyos szorongást kioldotta belőlem valami, és törekszem is rá, hogy ne adjam át neki magam, mert ha ezzel a szorongással csinálom a mindennapjaimat, akkor minden pillanatomat meg fogom keseríteni. És közben nagyon sok mindenen változtattam is azóta az életemben, mert azt gondolom, hogy minden olyan esemény, ami fáj, frusztrál, csavar egyet rajtunk vagy megbénít, az nem véletlenül történik, hanem azért, hogy passzírozzon, préseljen valamibe, amibe nem nagyon szeretnénk belemenni, pedig dolgunk van vele. Ezért is kezdtük el azt az aláírásgyűjtést májusban, hogy Ne térjünk vissza a „normálishoz”!, mert fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy biztosan boldogok voltunk-e úgy, ahogy eddig éltünk. Olyan spirálban voltunk, olyan tempóban, amit nem lehet bírni, mindig rohanva valami után, amit soha nem fogunk tudni elérni, mert lehet, hogy nem is arra szaladtunk, amerre kellene.

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Mi okozta az említett oldódást? 

Elkezdtem rengeteg dolgot kipucolni, lerakni, átalakítani, elindítani, lezárni, kapcsolódni az életem nagyon sok területén. Az alapvető cél az volt, hogy még inkább felelősséget vállaljak, hogy még inkább felnőhessek, mert rájöttem, hogy nem bújhatunk ki az alól, hogy egy közösség része vagyunk, meg az alól, hogy az, ahogy létezem, hatással van minden másra. Az, hogy a világ most felfordult, végképp emlékeztet arra, hogy nem lehetek szólójátékos: önazonosnak kell lenni, és energiát tenni a nagy egészbe. És ez nemhogy nem fáraszt, hanem elképesztően tölt engem. Olyan érzésem is volt, hogy várható, hogy lesz ennek még egy hulláma, és hogy addigra mindent szépen tegyek rendbe, amit rendbe kell tenni. Most azt érzem, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Nem tudom ugyan, mi fog történni, ha én is elkapom, mert asztmás vagyok, de mégis, a lelkiismeretem most nyugodt.

Milyen új rutinokat tett bele az életébe, ami segít abban, hogy egy ilyen otthon töltött, sok egyedülléttel járó időszakban megőrizze a józan eszét?

Most még annyira nem érzem ennek szükségét, mert van dolgom, interjúkat adok most a szakácskönyv miatt, forgatok még A mi kis falunkban, segítem a Zöld Zugló kreatív, környezet- és klímabarátbarát pályázatát, és így tovább. Hétvégén mind a két nap elmegyek túrázni, most ezt gyakrabban megtehetem. A jövő héttől lesz egy kicsit több szabadidőm, de meg kell hogy mondjam, vágyom is most arra, hogy magammal lehessek, egyáltalán nincs bennem pánik, hogy jaj, most hogy lesz. Kimondottan jól esik majd csendben lenni itthon, vagy zenét hallgatni, vagy hallgatni, ahogy a gyerekem muzsikál. Itthon is annyi mindent rendbe akarok tenni, tanulnom kell, fogom szeretni, hogy tudok majd pihenni, olvasni. Azért imádkozom, hogy legyen elég időm arra, hogy mindezt meg tudjam csinálni.

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

A szakácskönyve, a Holnapra is marad a tavaszi karantén gyermeke?

Már jóval korábban jött ez az ötlet, és onnan ered, hogy bennem a klímaszorongás már évek óta nagyon erős volt. Tehetetlennek éreztem magam, mert csak jöttek-jöttek a hírek, hogy mennyi időnk van, ameddig feltétlenül változtatnunk kell, hogy meg tudjuk fékezni a klímakatasztrófát – de nem történt semmi. És az első olyan, amikor azt éreztem, hogy tudok valamit tenni végre, és termékeny energiába tudom fordítani ezt a feszültséget, akkor történt, amikor tavaly elolvastam Bojár Iván András felhívását arról, hogy ültessünk fákat, és elindult a 10 millió Fa. Végre azt éreztem, hogy atyaisten, végre lehet valami nagyszabású dolgot tenni. Aztán egyre több olyan dologhoz kezdtem kapcsolódni, ami a környezetvédelemről szól. Nagyon kevés olyan téma van, amiről eszmecserét-vitát folytatok a Facebookon, de a környezetvédelem ilyen, és nagyon igyekszem megérteni a másik álláspontját. Ezekből a beszélgetésekből rájöttem, hogy

azért van ez a mérhetetlen ellenállás az emberekben, amikor ezeket a szavakat hallják, hogy klímaválság meg fenntarthatóság, mert kevés olyan dolog van az életükben, ami örömet okoz, hogy egyszerűen azt érzik, hogy nem, ne vegyétek el tőlem a szokásaimat!

És a faültetés a 10 millió Fával azért csodálatos, mert ez nem elvesz, hanem adsz vele. Az életedhez is.

Ebbe a gondolatba a könyv is beleillik. 

Igen, a szakácskönyvvel ugyanígy voltam, hogy ez megint csak nem a nagy piros felkiáltójel, hogy mit nem szabad, hanem egy pozitív alternatíva. Nem elvettem tőled valamit, hanem kínálok valami újat: finom ételeket egyszerűen – egy picikét máshogy gondolkodva. Tehát azt szerettük volna, hogy az öröm oldaláról közelítsük meg a témát. És bár a könyv ötlete már megvolt egy évvel ezelőtt, az, hogy jött a karantén, csak megerősített a megérzéseimben, olaj volt a tűzre, hogy meg kell születnie. Elkezdtem figyelni, hogy ne kelljen kimenni, tömegben vásárolni, kistermelőktől rendeltem alapanyagokat, átgondoltam előre egy hétre, hogy mit akarok főzni, hogy ne vásároljak feleslegesen, mert azt sem lehetett tudni, hogy lesz-e munkám. És bár eddig is azt gondoltam, hogy odafigyelek, beosztó vagyok, de egyáltalán nem figyeltem oda annyira, amennyire lehetett volna, lehetett még húzni azon a nadrágszíjon – ezek fontos felismerések voltak. Ez a karantén nagyon sokakban hasonló kérdéseket vetett fel, mert megtapasztalták, hogy nem biztos, hogy holnap is lesz munkám, pénzem, egészségem. Megtaláltam, és elkezdtem figyelni azokat az embereket az interneten, akik színesen és izgalmasan közvetítik az egészséges és fenntartható főzést. Tudtam, hogy ezt a könyvet úgy érdemes megcsinálni, hogy a hasonlóan gondolkodó embereket próbáljuk meg csokorba gyűjteni.

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Szépen összeérnek a témák, a természetjárás, a környezetvédelem, és a reflektorfény – amivel most fenntarthatóságban utazó embereket világít meg.

Igen, mert ez a könyv nem rólam, hanem az ügyről szól. Mérföldkő, komoly felismerés volt számomra, hogy nem rólunk szólnak a dolgok, hanem helyzetekről, és arról, hogy én mit tudok abba beletenni. Az engem nem érdekel már, hogy én hogyan tündöklök egyedül valamiben. Az érdekel, hogyan tudom magam leginkább hasznossá tenni, és az, hogy amit beleteszek, az tündököljön, az erősödjön, az fejlődjön, az kapjon több energiát. Ha eljátszom egy szerepet, az sem önmagában azért érdekel, mert jaj, de szuper színész vagyok. Persze, nem akarom elvenni a nézőktől, hogy nekem örömet okoz az ő örömük, hát hogyne okozna. De alapvetően mégiscsak a társasjáték része érdekel, hogy itt energiák és gondolatok jönnek-mennek, a színpadon is, amikor játszom, minden arról szól, hogy együtt történik most velünk valami. És a legkevésbé sem úgy érdekel az elismerés ezekben a pillanatokban, hogy ugye, milyen klassz voltam, hanem úgy, hogy amit csináltam ma este, az valóban eljut úgy egy-egy emberig, hogy ő valóban kap általa valamit. Ez érdekel.

Ez egy tudati váltás az egyéntől a közösség felé. És miközben vannak sokan, akik erről a váltásról, meg a fenntarthatóságról beszélnek, ott van az a népes és hangos csoport, amely mást se csinál, csak arcoskodik meg rongyot ráz, vagy ezt nézi.

Az nyilván divatosabb, amikor valaki folyamatosan arról posztol, hogy mit vett, hogy van neki jakuzzija, táskája, van cipője: én-én-én-én. Azt hiszem, ezzel azért lehet könnyebben azonosulni, mert valahogy beteljesíti azokat az illúziókat, amiket az emberek elképzelnek a saját életükről, hogy de jó lenne úgy élni. És az emberek elhiszik, hogy az illető attól boldog, mert megadatik neki ez és ez. De ha valóban leülnének ezekkel az emberekkel beszélgetni, kiderülne, hogy ők is ugyanúgy szenvednek egy csomó mindentől, mert az, hogy megszerzünk valamit, ideig-óráig örömet okoz, de hosszú távon nem elégít ki. Nem arról beszélek, hogy nem lehet megvenni dolgokat, amire vágyunk, de azért ismerjük fel, hogy ez nem egyenlő a boldogsággal. Amikor viszont olyan dolgokat kezd el csinálni az ember, ami a lemondásról szól, azaz például beáldozza a szabadidejét, hogy elmenjen fát ültetni – vagy időseket ápolni, vagy bármit, amivel azonosulni tud –, és ezt rendszeresen műveli, és megérzi azt, hogy egy közösség része, és valódi örömet tud embereknek okozni, és még hasznos is az a tevékenység, az viszont tartós boldogságot tud okozni. Valódit.

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Aminek nyomán már talán a szokások fenntarthatóbbá tétele sem fog olyan nehezen menni…

Pontosan. Mert azt, amit keresünk, azt nem a termelés-fogyasztás fogja megadni, egyáltalán nem. Amikor felismered, hogy a csökkentésben van a titok, hogy ne arra fordítsd az energiádat, hogy dagassz valamit, hogy egyre dúsabb legyen, mert elveszel benne, és nem találod meg benne az örömet, hanem csökkents. Minél kevesebb dolgot akarsz megszerezni, és az energiádat abba fekteted, hogy adj a közösbe, valódi boldogságot fogsz érezni. De olyannyira, hogy – beszéltünk is erről pont a 10 millió Fa kapcsán – csomószor sírnunk kell tőle. Mint az a karácsony előtti csiklandós boldogság, amikor gyerekkoromban vártam, hogy jöjjön a Jézuska, ehhez tudom hasonlítani az érzést. Nekem azért kell folyamatosan ügyek mellé állnom, mert ez ilyen euforikus örömet okoz. Azért van kitüntetett helyen a környezetvédelem meg a fenntarthatóság, mert ezzel kapcsolatban azt érzem, hogy az élet mellett döntöttem, arra bólintottam rá. Ha nem ébrednek fel emberek, nem kezdenek el a világban egyének és kormányok, államok is máshogy működni, az akkor is biztos, hogy én már nem fogom fejem a falba verni, hogy nem tettem semmit.

De nyilván az is érthető, hogy történelmileg sok olyan tapasztalatunk van, ami nem épp pozitív az egyén versus közösség elv mentén, mert családok veszítették el, amiért generációkon át dolgoztak, így most az ellenkező irányba lengett ki az inga – míg ön, ha jól értem, az egyensúly felé törekszik.

Nekem nagy szerencsém van, hogy mindig nagyon kíváncsi voltam a saját működésemre, és huszon-akárhány éve nagyon figyelem magam olyan szempontból, hogy miként működöm, hogy megismerjem saját magam. És hogyha az ember úton van e felé, akkor rájön, hogy nem a világ tehet arról, hogy ő hogy van és hol tart. Persze, megkapjuk a feladatokat, van úgy, hogy becsapnak, megcsalnak, van úgy, hogy elveszik a pénzünket, sok minden van, nyilván, de az, hogy én ezt hogyan vészelem át, hogyan kezelem ezt a helyzetet, és hogyan megyek tovább, ez az út már egyéni. És ahogy megértek magamból működéseket, hogy miért úgy reagálok, miért szorulok sarokba, mi történik akkor velem, akkor el tudok kezdeni oldódni és változtatni a hozzáállásomon. Ha ezt sikerül feldolgozni, akkor már például nem ugyanolyan emberek fognak megtalálni, mert nincs ott a céltábla, megszüntettem, ami őket vonzotta. Ez nagyon érdekes út, és mindenkinek nagyon ajánlom, hogy ismerkedjen meg saját magával, mert őrületes meglepetések várják. És persze, sokszor elhangzik, hogy de hát én ismerem magam – oké, de akkor miért kerülsz mindig ugyanabba a helyzetbe? Mert ilyenek az emberek? Nem! Annyiféle ember van, én miért nem azokkal az emberekkel találkozom, akikkel te? Ez nem így van. És az, aki veled így viselkedik, az lehet, hogy velem máshogy, vagy ha mégsem, akkor sem szül bennem feszültséget, és ettől ő is elkezd valahogy kisimulni. Ez nem jelenti azt, hogy nem tudok felrobbanni, vannak olyan helyzetek is, de ez a ritka.

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Ez arról is szól – és ez is visszacsatol a közösség versus egyén témához –, hogy legyőzhetetlennek adom-e el magam, vagy igenis vállalom a saját emberi sérülékenységemet.

Igen, ez nagyon fontos. Ami nem azt jelenti, hogy ki kell adni minden dolgodat, de arról igenis kell beszélni, hogy én is tudok kicsi lenni, bajban lenni. Sokszor hallom azt a mondatot, hogy a gyerekem a barátom. Nem, a gyerekem nem lehet a barátom, ami nem azt jelenti, hogy nem jó vagy őszinte vele a viszonyom. A barátság arról szól, hogy megosztjuk egymással a problémáinkat, a terheinket, az örömeinket, a fájdalmainkat, és ha bármelyikünknek szüksége van rá, egymásnak dőlve tudunk segíteni egymásnak. Viszont a gyerekemmel ezt nem tehetem meg, nem is szabad, hiszen ő nem bírja el, miért kellene az én terheimet elbírnia? Ugyanakkor az sem cél, hogy atyaistennek lásson, aki soha nem dühös, soha nem sír, soha nincs kiakadva, hanem meg kell találni azt az utat, hogy igen, Misi, ne haragudj, ma felrobbanok, most egy kicsit pufogni fogok, most hadd bőgjem ki magam, visszavonulok a szobámba, aztán majd megoldom. Így látja, hogy emberből vagyok – de nem kezdem el rárakni, hogy képzeld, mit csináltak velem – és másnap azt is látja, hogy minden rendben van, az élet megy tovább. Amikor az őszinteségről beszélünk, nem hiszek abban, hogy az ember minden intim dolgát fel kell dolgoznia, meg kell mutatnia a nagy nyilvánosság előtt, de arról beszélni kell, hogy nekem is vannak rossz napjaim, tudok mélyen lenni. Gondolatokról meg érzésekről tudok beszélni konkrétumok nélkül is. És nem kell úgy csinálni sem, mintha én mindig tudnám a tökéletes megoldást, nincs a zsebemben a bölcsek köve, én is úton vagyok, tartok, ahol tartok, és abból tudok megosztani tapasztalatokat. És én is nyilván olyanokhoz szeretek csatlakozni, akik már egy kicsit előrébb járnak. A környezetvédelemmel ugyanez a helyzet: szakértők százai szóltak, hogy vagy felébredünk, vagy visszafordíthatatlan problémák lesznek. És ha vagyunk annyira felnőtt emberek, hogy belátjuk, most kell lépni és most én tudok lépni, nem az, aki utánam fog jönni, akkor lépni kell. A kérdés, hogy tudok-e annyira felnőtt emberként gondolkodni, hogy nem az enyém ez a Föld, hanem a gyerekeimnek szeretném továbbadni; és megpróbálni azzal a tisztelettel kezelni, mintha vendégségben lennék. Befogadott ez a világ, és nem hasíthatok ki belőle akármekkora szeletet. Mint ahogy a gyerekemet nevelem, hogy egyszer majd mindent átadhassak neki. Ezért nem úgy élem az életem, hogy mindent elherdálok, hanem hogy amit létrehozok, ami van, az az övé lehessen egyszer. De itt most az érzéseimről, a gondolataimról is beszélek: egyszer csak az ő hozománya lesz az, aki én vagyok, meg amivel őt feltöltöm – minden arról szól, hogy ami most vagyok, az hatással van a következő napokra, évekre, évtizedekre. Úgy kellene léteznünk ezen a Földön, hogy minél tisztábbak lehessünk, és minél inkább tisztában legyünk azzal, hogy kik vagyunk, és milyen felelősségünk van.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.