Az V. kerületben megjelenő, magát függetlenként aposztrofáló, de valójában erősen kormánypárti Mai Belváros legfrissebb száma rövid írásban közölte, hogy megindultak a Váci utca és a Régiposta utca sarkán álló épület részleges visszabontásával és teljes átépítésével járó munkálatok – adta hírül a PestBuda.
A 2–2,5 év alatt végigfutó projektben eltűnik a nyolcvanas évek magyarországi modern építészetének egyik fontos darabja, a Fontana Divatházként ismertté vált üzlet- és irodaház, helyét pedig a tulajdonos Müller Drogéria Magyarország Bt.
Ez első hallásra természetesen előrelépésnek tűnik, főleg, hogy a Müller 2018-ban egy önkormányzati képviselő-testületi ülés jegyzőkönyve szerint a Régiposta utca teljes felújítását is vállalta, amennyiben a projekt valóra válik, az öröm azonban nem lehet felhőtlen, hiszen a már meg is kezdett munkálatokkal
Az 1945–1989 közti korszakban született épületekre a legtöbben egyáltalán nem tekintenek értékként, mivel a második világháborút, illetve a két világháború közti modernizmus képviselőit megelőző épületekhez képest ezek a lakóházak és középületek nem viselnek díszeket, építési minőségük vagy épp a karbantartás hiánya miatt már sokszor évtizedekkel ezelőtt megindultak a széthullás felé.
Igaz ez a Fontanára is, hiszen az 1993-ban az Immo-Müller Kft. résztulajdonába, 1996-ban pedig teljes egészében az addigra már a Gerbeaud-házat is megszerző cégcsoport kezébe jutott épület nem csak stílusában, de állapotával is egyre inkább kilóg a környezetéből, ez a helyzet azonban az átépítés helyett, ráadásul az elmúlt két és fél évtized bármely pontján javítható lehetett volna.
Az átalakulás tökéletesen beleillik az elmúlt években nem csak a fővárosban, de az ország más városaiban is érzékelhető hullámba, hiszen 2019-ben a kecskeméti Kodály Intézet könyvtárépületének bontásáról döntöttek (az utód látványterveit mi is bemutattuk), idén áprilisban a Győri Nemzeti Színház (az ötletet azóta elvetették) került sorra, azóta pedig a Műegyetem két épületéről is kimondták a végső szót.
Nem csak álmok születtek, de számos esetben a kivitelezések is elindultak – júniusban láthatóvá váltak például a kormány által veszélyeztetett Országos Teherelosztó eltűnésének első jelei, a lista ezzel azonban még korántsem ért véget, így Magyarország továbbra is fényévekre áll a világ más részein érzékelhető trendektől, amelyek nemcsak az elmúlt bő fél évszázad épületeinek megőrzési vágyát, de egyenesen műemléki védelemmel való ellátását is mutatják.
Pedig ez lenne az egészségesebb irány, hiszen egy teljes építészeti korszak példáinak a városképből való kitörlése egyben azt is mutatja, hogy magának a korszaknak a létezését is megpróbáljuk elfelejteni, tudomást sem véve arról, hogy
Ilyen volt a cikkünkben bemutatott Fontanát megálmodó Vedres György (1934–1987) is, aki a forradalom eseményei után alig másfél évvel, 1958-ban lépett ki építészként a műegyetem kapuján, és 1985-ös nyugdíjazásáig teljes életművét a Budapesti Városépítési Tervező Iroda (BUVÁTI) berkein belül alkotta meg. Az 1959-ben szakosztályvezetővé, majd műterem- (1975) és osztályvezetővé (1979), végül pedig főmunkatárssá (1984) vált Vedres 1960-tól a műegyetem lakóépület-tervezési tanszékének oktatójaként és docenseként is működött, sőt, Nyugat-Európában is alkalma nyílt szerencsét próbálni: 1966–1967-ben Londonban, a főváros saját tervezőirodájában dolgozott, ahonnan hazatérve újult erővel folytatta a várostervezőként megkezdett munkáját.
Számos épülete áll ma is a városban – a Várkert rakpart 11. (1959–1962) és a Csalogány utca 1. (1967–1969) a budai oldal két Dunára néző óriása –, legfontosabb munkája azonban Budapest belvárosának részletes rendezési terve volt (1970–76). Vedres és társai ennek keretében nem csak a Ferenciek tere teljes átformálását, de a Vörösmarty tér felé induló, 15 ezer négyzetméter üzletterületet adó passzázsrendszer kialakítását is célul tűzték ki, ami folytatta volna a Párisi udvar (Schmahl Henrik, 1909–1912), illetve a Párisi és Petőfi Sándor utca sarkán álló modernista óriás (Gerlóczy Gedeon, 1940–1943) által megkezdett hagyományt:
Ennek az ötletnek a részeként született meg 1968-ban a Belváros megfiatalítási programja, amiben nem csak el akarták tüntetni a visszabontott épületeket és a Budapest ostroma óta is álló romos maradványokat, de valami hasznosat is akartak tenni a helyükre.
Így került a csoport látómezejébe a többek közt a Vajdahunyad várát, az Anker-házat, a Szabadság téri Tőzsdepalotát, illetve a város számtalan fontos épületét jegyző Alpár Ignác (1855–1928) tervei szerint özv. gróf Bethlen Andrásné Mocsonyi Lívia számára megálmodott Váci utca 16., ami 1945 után ilyen formában állt a város szívében:
A ház függőfolyosójának korlátrészei ekkor már két évtizede a Hadtörténeti Múzeum Kapisztrán térre néző erkélyén, illetve a pesti megyeháza Semmelweis utca felől nyíló udvarában álltak, a maradványok 1971-es lebontása tehát már nem járt valódi értékek elvesztésével. A telekhatáron feltűnt ugyan egy tíz méter hosszú, később lebontott újkori falrész, a régészek számára érdekes leletek jó részét azonban a Bethlen-özvegy számára emelt ház Hild József által tervezett elődje (1833) már elpusztította, így a feltárás során mindössze néhány, XII–XV. századból származó edény, illetve két Árpád-kori kemenceegyüttes részletei tűntek fel.
A Váci utca 18. udvarának egy részét is kiradírozó átépítés eddig a pontig még élhető tempóban folyt, a bontás után azonban a végtelennek tűnő töprengés időszaka következett: az első tervek szerint 1973-ban indult volna meg a három éven át tartó, a telek előkészítését és a lényegi építést is magában foglaló folyamat, aminek eredményeként 1976-ban
A Magyar Hírlap 1973 novemberében már egyéves csúszást emlegetett, ez azonban még messze járt a valóságtól – olyannyira, hogy három évvel később, a Magyar Nemzet a témában írt cikkének megszületésekor (1976. május 14.) még egyetlen munkás sem dolgozott az épületen.
A tervek azonban közben jócskán megváltoztak: a lakások számát
A véglegesnek hitt tervdokumentáció végül 1976 végére készült el, ennek megszületésében azonban már nem csak Vedres és a BUVÁTI-ban dolgozó munkatársai, de a Budapesti Műszaki Egyetem két tanára, Schall József és Kapsza Miklós is aktívan részt vett.
A következő évben a 2. számú Fővárosi Építőipari Vállalat munkásai végre belevethették magukat a munkába, és elkezdett formát ölteni a jelenleg is látható épület, a homlokzat mögött azonban végül semmi sem úgy alakult, ahogyan azt a tervasztalon megálmodták. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának lapjai szerint
Ez többé-kevésbé így is történt, de az Aranypók, illetve a nyugati termékeket importáló Konsumex végül csak a Váci utca felé néző oldalon, míg a Képcsarnok Vállalat Dürer Terem nevű, a kezdetekben egy sor neves művész (Gross Arnold, Csikszentmihályi Róbert) kiállításait is fogadó helye a passzázsban kapott helyet, a cégek – köztük a Közép-Európai Nemzetközi Bank – pedig az eredetileg lakásokként megálmodott, de a Fővárosi Tanács nyomására „reprezentatív belvárosi irodahelyiséggé” vált szobákba költözhettek.
A vörösréz lapokkal burkolt, 355 millióból (ennek jó részét a Fővárosi Tanács és a Belkereskedelmi Minisztérium adta, előbbi ugyanis 109, míg utóbbi 120 millióval járult hozzá a sikerhez) megszületett, kétszáz építőmunkás kirúgását látó Aranypók-Konsumex Divatház végül 1983. július 4-én, látványos ünnepséggel nyitotta meg a kapuit, a Kereskedelmi Tervező Vállalat által megálmodott, légkondicionálóval is felszerelt üzletterek, illetve a tetőterasz azonban nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.
Hiába volt tehát
és hiába szomjazott mindenki a sikerre, az alapvető problémák már két hónap után jól látszottak – a Népszabadság (1983. szeptember 11.) riportja legalábbis végeláthatatlanul sorolta a hibákat:
És ha mindez még nem lett volna elég:
A félemeleten 1984-ben egy utazási iroda központi irodája jelent meg, körülöttük pedig a főleg vastag pénztárcájúakat és turistákat megcélzó két olasz butik, az osztrák Hämmerle, valamint egy indiai, egy jugoszláv, egy keletnémet, egy osztrák, illetve egy NSZK-butik is nyílt, sőt, 1988 októberében egy kínai áruház is csatlakozott az üzletsorhoz, akkorra azonban már komoly változások történtek.
A két gazda, az Aranypók és a Konsumex ugyanis 1985 nyarán közös vállalatot alapított, hogy a bevétel jókora hányadát adó Konsumex nem csak 10, hanem 50 százalékban részesülhessen az önállósodó, és ezáltal saját igazgatótanácsot felállító, a tervezettnél a második évben is kisebb bevételt elérő áruház profitjából. Az ötlet végül megmentette az üzletházat, hiszen a kis szériás luxuscikkek, illetve nyugat-európai termékek hoztak sokkal inkább pénzt a konyhára, mint a súlyos gazdasági nehézségekkel küzdő Aranypók ruhaneműi.
A közös vállalat születése új nevet is kívánt, így 1985 őszén a háromezer beérkezett ötlet közül az egy nyelvészt, egy írót, illetve több reklámszakembert is felvonultató zsűri választása a Fontana névre esett, ami a következő évben az épület falán is megjelent, és szuperül kapcsolódott a ház átadásával egyidőben a Váci és Régiposta utcák találkozásánál megjelent Hermész-kúthoz, aminek klasszicizáló medencéjét és kúttestét a számtalan történelmi belváros rendezésében fontos szerepet vállaló, díszburkolatokat, utcabútorokat és kandelábereket is tervező Wild László (1944-) álmodta meg.
A Giovanni da Bologna (1529–1608) híres Merkúr-szobrát másoló alak az első Erzsébet híd pesti hídfőjének rendezésekor, 1898-ban lebontott Duna utca 6. homlokzatáról származik, a XX. század jó részét pedig a Magyar Rádió Pollack téri épületcsoportjának egyik udvarán várta a sorsát, mielőtt az istenek hírnökét mintázó munka újra a város szívébe került volna.
De térjünk vissza a Fontanává vált épületre, ahol 1986 őszén, egy tízmillió forintot felemésztő átalakítás után a fehérneműket és a konfekcióárut hozó NDK-beli Exquisit termékei (ezekért cserébe cipőt, bőrárut és nejlontasakot küldtünk a hanyatló Nyugatnak), a Triumph és a Módi Kereskedelmi Vállalat magyar-NSZK kooperációban készülő fehérneműi és fürdőruhái, az osztrák La Strada kötött árut tartó butikja, illetve a Habselyem Kötöttárugyár gyártmányai jelentek meg.
A közös vállalat ezektől várta a magas bérleti díjak ellenére a harmadik évben is alig nyereségesnek tűnő áruház pénzügyi mérlegének javulását, ahhoz azonban a magát luxusáruházként aposztrofáló Fontanának talán többet kellett volna adni – derül ki a Népszabadságból (1986. nov. 22.).
Az áruválaszték sem ütötte meg azt a mércét, amely elvárható lett volna egy luxusüzlettől. A csőmodul pultokon a méregdrága importáru — a fehérneműtől a pulóverig — kosáráruként gyűrődve nemigen kellette magát. Nemcsak az áruház vezetésének erejét haladta meg egy ilyen üzlet vitele, hanem az Aranypókét is, amely nem tudott mit kezdeni egy ilyen nagy áruházzal
– olvasható a Luxusáruház luxus nélkül címet viselő cikkben, ami sorról sorra egyre szörnyűbb képet fest, hiszen a veszprémi Vár Skálát állítja párhuzamba a főváros legelőkelőbb bevásárlóutcájának tekintett Váci utca modern csodájával. Előbbiben ugyanis a díjtalan konfekcióigazítás, a szaktanácsadás, a vevőszolgálat, a ruhatár, a csomagmegőrző, az OTP-ügyintézés, a hitellevél, a taxirendelés és a valutabeváltás mellett a házhoz szállítás is rendelkezésre állt, míg a Fontana mindössze a légkondicionálóval és az eldugott mozgólépcsővel próbált domborítani, de a helyzet a nyelvtudás terén sem volt rózsásabb:
A távlati tervek szerint az üzletházat magas passzázzsal akarták összekötni a Ferenciek terével – adta hírül a Magyarország (1986. jún. 22.), de a vezetőségnek négy éven át még a kétszáz négyzetméteres tetőteraszt sem sikerült használhatóvá tennie.
1987 nyarán egy felújítást követően a Taverna Belvárosi Vendéglátó Vállalat ugyan egy presszóval végül életet lehelt a jó adottságokkal rendelkező területbe, a vállalkozás azonban kérészéletűnek bizonyult, hiszen 1989 tavaszán már újra bérlőt kerestek rá.
Hasonlóan kérészéletű volt az egész Fontana is, hiszen hosszú évek gyengélkedése és küzdelme után az Aranypók és Konsumex közti kapcsolatokat egy csapásra felrúgták a rendszerváltás okozta változások.
Az Aranypókot ugyanis privatizálták, a Fontana pedig a hirtelen tömegével nyíló konkurencia mellett egyre kevesebb vásárlót érdekelt. 1992 februárjában már csak két szinten árusítottak benne, az áruk utánpótlása egyre inkább akadozott, a dolgozók felét pedig szélnek eresztették.
Az előző évben az üzletház négyezer négyzetméteres részére már kiírtak egy pályázatot, de végül az érdeklődők egyike sem tudott érvényes ajánlatot tenni. Ezzel párhuzamosan felmerült, hogy az időközben az épület egyik tulajdonosává vált Közép-európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (CIB) bankfiókot költöztet a térbe, de végül erre sem került sor. Az irodafunkciók megmaradtak, 2004-ben pedig végül a C&A vette át a teljes üzletteret, hogy ott alakítsa ki a legnagyobb magyarországi üzletét.
Ez persze nem jelentett biztosítékot arra vonatkozóan, hogy a Fontana a 2010-es éveket is túléli, hiszen az 1996 óta kizárólagos tulajdonosnak számító Immo-Müller a számos üzletházat tervező Michelgroup nevű német építészirodával terveztetett ide a mainál nagyobb, tetőteraszos áruházépületet, amit
Ez a terv mára sajnos eltűnt a cég honlapjáról, sőt, az internet tekintélyes részéről rendszeresen pillanatfelvételeket készítő Internet Archive sem őrizte meg a képeket, nem kizárt azonban, hogy a mai látványterveket is ez a cég készítette, és talán a 2013-as álom továbbfejlesztett verziójáról van szó.
A lényegen mindez persze nem változtat, hiszen a főváros hamarosan elveszíti a késői szocializmus egy jobb sorsra érdemes egyedi épületét, amit az eredeti céloktól (lakások és üzletek) már az építés során eltérő irány, illetve az átadás óta eltelt három és fél évtized helyreállításának hiánya juttatott el a mai helyzetig. Kár érte.
