A Magyar Nemzeti Múzeum ma az ország egyik legismertebb épülete, hiszen a Kiskörútra néző klasszicista óriás képét a legkülönbözőbb helyeken látjuk rendszeresen. Kevesen tudják azonban, hogy a gyűjteményt eredetileg nem ide szánták: az első, Hild József által szignózott, majd Pollack Mihállyal közösen átdolgozott tervek ugyanis még a mai Szép és Kossuth Lajos utcák sarkán lévő telken valósultak volna meg.
A földdarabról rövidesen persze mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy túl kicsi, így a terveket 1812-ben sutba vágták, felparcellázott területének egy részén pedig rövidesen megszületett a Szabad sajtó-udvarként emlegetett, az 1848–49-es forradalomban fontos szerepet játszó ház, amit korábban hosszú cikkben mutattunk be.
A Nemzeti Múzeum mai, kétudvaros otthonának építése végül negyedszázaddal később, 1837-ben indult el, átadására azonban csak tíz évvel később, 1847-ben került sor, a végeredménnyel azonban sokan nem voltak elégedettek: akadtak, akik
Sokan egyetértettek persze abban is, hogy egy ilyen fontos épületnek nem a város akkori szélén, méltatlan környezetben kellett volna helyet találni, az ellenvéleményekhez azonban már túl késő volt.
Az elégedetlenkedőknek egy dologban azonban mégis igazuk volt: a múzeumot az elkészültekor ugyanis homokbuckák, gaz, illetve szegényes épületek – köztük Pest legveszélyesebb fogadója, az egy főre jutó kések számában biztosan élen járó Két pisztoly – vették körbe. Vaskerítésre mindezek mellett csak a mai Múzeum körút felőli oldalon jutott pénz, így az építés során megmaradt deszkákból összeállított palánkok próbálták távol tartani a szomszédos vásártérről elkóborló marhákat – kevés sikerrel, így néhány szerencsés állat egészen az épület előcsarnokáig jutott.
A helyzettel feltétlenül kezdeni kellett valamit: 1852-ben megszületett a múzeum mögötti kerti ház, három évvel később pedig elültették a Pecz Ármin által tervezett, végleges formáját 1880-ra elnyerő díszkert első facsemetéjét.
Az idő múlásával egyre több szobrot, sőt, még a Forum Romanum egy antik templomának oszlopát is befogadó kert, illetve szoborpark létrejöttéhez ennél persze jóval rögösebb út vezetett – derül ki Fejős Imrének a Magyar Építőművészet című folyóiratban megjelent tanulmányából (1953/5–6.).
A földszinti tereiben akkor még lakásokat rejtő Nemzeti első igazgatója, Kubinyi Ágoston Magyarország utolsó nádorához, István Ferenc Viktor főherceghez írt felterjesztésében egy nyílt, a szoborgyűjteményt befogadni képes csarnok, illetve egy, az udvarszolgának otthont adó kis ház megépítését kérte, ám erre nem érkezett érdemi válasz.
Kubinyi 1848 őszén Pollack Mihálynak a múzeum hátsó homlokzata elé kerülő árkádsort, illetve két kis lakóházat is magában foglaló bővítési terveinek valóra váltását kérte a nádortól, illetve a Batthyány-kormánytól: utóbbi foglalkozott is az üggyel, a lemondásuk után egyre véresebbé váló szabadságharc fejleményei egy pillanat alatt félresöpörték azt, sőt, rövidesen maguk a tervlapok is eltűntek.
Az álmodozás ezzel persze nem ért véget: 1850-ben Marschan József mérnök igazán ambiciózus tervvel, egy kétemeletes, árkádos üzletház építésének szándékával kereste meg a múzeum vezetőit, azonban nem tudta őket meggyőzni az ötletről.
A főépület oldalhomlokzatait teljesen elzáró tervről a Rákosi-éra csúcsán született tanulmány így ír:
Szerencsére a merkantil-ízű terv, a pesti kapitalizmus hírhedt telekuzsorájának talán legelső jelentkezése, hiába kecsegtette a várható jövedelem egyharmadával az igazgatóságot. Nem került az egész dolog soha még csak a megvalósítás szándékának stádiumába sem.
Kubinyi a leendő kert első fájának elültetése után sem adta fel a szabadságharc óta dédelgetett álmát, és a helytartóság engedélyével a Duna-szabályozás mellett Buda és Pest városrendezésében is részt vevő, sőt, a Nagykörút helyére hajózható csatornát megálmodó Reitter Ferencet kérte fel egy árkádsor tervezésére.
A Pollack terveit továbbvivő rajzokon „középkori román stílben épülő” árkádok, illetve „görög modorban tartott kolonád”, azaz oszlopsor látszanak:
A költségeket egy országos méretű pénzgyűjtő kampánnyal próbálták volna meg összegyűjteni, amihez a felső tízezer segítségét is kérték – a leggazdagabbak azonban nem kívántak ehhez hozzájárulni, így a tervek sem ekkor, sem a következő években nem váltak valóra.
A tervek elfelejtődéséhez nagyban hozzájárult persze az is, hogy a környéken élő – a Vasárnapi Ujság tudósítása által csak „egyes érdeklettekként” említett –, saját palotát építő mágnások nem szerették volna, ha otthonuk ablakán kinézve nem egy szépülő kert fáit, hanem egy, a kilátást zavaró építményt látnak.
A Múzeumkert területéből egy darabot kiszakító bővítés gondolata 1906-ig nem bukkant fel újra. A főváros, illetve a Mérnök- és Építészegylet ugyanis megbuktatta az ötletet, Kauser József azonban mégis kidolgozta a Puskin utca felé néző kőemléktár terveit, amin
A tervfázison persze ez sem jutott túl, hasonlóan az azóta eltelt évszázadban feltűnt különböző álmokhoz. Nyugodt szívvel nevezhetjük ezt szerencsés helyzetnek, hiszen az 1973-ban a Főkert által átrendezett, majd 2019-re ismét megújult Múzeumkert ma is békés zöldterületként áll a város szívében.