Kultúra trianon100

Horthy Miklós unokája bocsánatot kért nagyapja nevében a holokausztért

A Londonban élő Horthy Istvánnak meggyőződése, hogy kormányzó nagyapja a deportálások leállításáig nem tudott a haláltáborban zajló borzalmakról, de államfőként mégiscsak volt felelőssége a tragédiában. Amúgy derűs és nagyon kedves emberként emlékszik rá a száműzetésből, aki az 56-os forradalom leverése után vesztette el végleg az élni akarását. Az unoka most egy dokumentumfilmben idézte fel emlékeit, és telefonon is beszélt a 24.hu-nak arról, milyen érzés a Horthy-fasizmusról olvasni, illetve hogyan telt az utolsó találkozása a nagyapjával.
Korábban a témában:

Nem kérdés, hogy Horthy Miklós a 20. századi magyar történelem egyik legmegosztóbb alakja. Azok közé tartozik, akiknek a neve kiejtésétől egyenes út vezet az indulatos, asztalcsapkodó vitákig, hogy vajon a nemzet megmentőjéről vagy egy fasiszta diktátorról van-e szó. A történészek persze időről időre felhívják a figyelmet arra, hogy a valóság jóval árnyaltabb az ilyen leegyszerűsítő, szélsőséges véleményeknél, ám abban sokszor köztük sincs egyetértés, hogy vajon melyek is Horthy politikai érdemei és bűnei, mennyiben tehető felelőssé a kormányzó a magyar holokausztért, illetve a második világháború katasztrofális végjátékáért. Egészen biztos, hogy ezek a viták még jó ideig velünk maradnak, a Horthy-korszakot újra „felfedező” emlékezetpolitika például garantáltan gondoskodik a kellő hevület fenntartásáról.

Két mondatban nem lehet kifejteni, hogy Horthy fasiszta volt vagy nemzetmentő
Száz évvel ezelőtt lett Magyarország kormányzója Horthy Miklós. Hatos Pál és Romsics Gergely történészekkel egyebek mellett arról beszélgettünk, vajon mérlegre tehető-e egy korszak egyetlen személy tevékenységére fókuszálva. Páros interjú.

Elképzelni is nehéz, milyen lehet ilyen történelmi figura leszármazottjának lenni, és milyen érzés, amikor nagyapánk nemcsak a saját családunk privát emlékezetében él, de egyúttal egy teljes korszak, egy idealizált-gyűlölt rendszer névadója is. A Nagyapám: Horthy Miklós című dokumentumfilm ebbe a különös nézőpontba enged betekintést. A Trianon 100. évfordulóján online bemutatott filmben a kiskora óta külföldön élő unoka, ifj. Horthy István idézi fel emlékeit az emigrációban meghalt kormányzóról, akit ő egyfajta apafigurának is tekintett gyerekkorában.

Ugyanis saját apját, a repülőtisztként szolgáló Horthy Istvánt nem ismerhette igazán, hiszen mindössze másfél éves volt, amikor a hazatérni készülő kormányzó-helyettes 1942-ben utolsó bevetésén lezuhant és meghalt a keleti fronton. Ez persze azt is jelenti, hogy nagyapja két és fél évtizedes kormányzói időszakáról sincs nagyon sok saját emléke, bár az utolsó, háborús évek nyomasztó időszaka láthatóan mélyen beégett a kis Horthy István emlékezetébe. A bukás utáni száműzetés időszakában pedig kifejezetten közel került nagyapjához, akinek hatalma ekkor már csak odáig terjedt, hogy unokájának adja át bölcsességeit a társadalom ideális működéséről.

Megemlékezés Horthy Miklós kormányzóvá választásának 100. évfordulóján 2020.03.01-én. Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Az ötvenperces film tehát vállaltan egy szubjektív visszaemlékezést mutat be, amit csak rövid, narrációs betétek szakítanak meg helyenként. Sipos József, a korábban Márai-adaptációkon (A gyertyák csonkig égnek, Eszter hagyatéka) is dolgozó rendező elmondta a 24.hu-nak, hogy az eredeti koncepció szerint több megszólalót is felkeresett volna, és a háborús kiugrási kísérletet járta volna körbe a film. Ám az első interjú Horthy Istvánnal olyan tartalmasnak bizonyult, hogy inkább úgy döntött, az unoka válaszainak szenteli a teljes játékidőt. A Nagyapám: Horthy Miklós amúgy egy trilógia befejező darabja, amelynek első két része Raoul Wallenberg, illetve Bartók Béla sorsán keresztül mutatta be a viharos történelmi időszakot.

Balesetben kapta a burgonyaorrot

Egy ilyen film célja nyilvánvalóan nem lehet az, hogy komplex, tárgyilagos képet adjon a kormányzóról. Izgalmas vetületét inkább épp a családi kötelék és érzelmi közelség megléte adhatja, ami az objektivitást eleve lehetetlenné teszi.

Mindig hallottam, hogy a Horthy-mítosz mennyire kiterjedt, pláne Kenderesen. De bocsánat, Kenderesen őt ismerték, a nagypapa ott élt, ott dolgozott, ott lovagolt a földeken. Ott ez nem mítosz volt, hanem egy igazi érzés. Miért szerették annyira nagypapát? Mert ő is mindenkit szeretett. Ez teljesen eltér attól a katonaképtől, aki mindig egyenruhában van, nagyon komoly arccal

– mondja Horthy István, aki szerint sokan nem tudják például azt sem, hogy nagyapja szigorú arcán egy fiatalkori tengerészbaleset is rajta hagyta a nyomát, mikor egy elszabadult kötél miatt lezuhant a fedélzetre. „Akkor kapta a burgonyaorrot, mert a plasztikai műtét nem volt olyan finom annak idején.”

Arról is beszél, hogy az egész Horthy-családra nagy fokú közvetlenség és mélyen megélt szeretet volt a jellemző, ami az ő merevebb közegből érkező, arisztokrata származású édesanyjának egy új világot nyitott meg. Ezt a családi idillt persze egy háború és egy felfoghatatlan borzalmak felé sodródó világ övezte, amelynek az unoka emlékei szerint „derűs és kedves” nagyapa is egyik meghatározó szereplője volt. A felelősség és a politikai mulasztások kérdése többször is szóba kerül a filmben, akárcsak a nácikhoz és Hitlerhez való viszonya.

Az nekem világos, hogy nagypapa nem tudta, mit kell kezdeni egy ilyen emberrel, mint a Hitler. Mikor a helyzet romlik, az emberek remélik, hogy egy erélyes gazember valahogy helyrehozza a dolgokat

– mondja Horthy István, aki szerint nagyapja azért utálta eredendően a bolsevizmust, mert azt megélte Magyarországon, ám időbe telt neki, mire megértette, hogy a nácizmus majdnem ugyanaz. „Nem tőle hallottam, hanem édesanyámtól, hogy mikor nagyapám először találkozott Hitlerrel, Hitler még kérdezett, hallgatott másokra, és nagyon érdeklődött a dolgok iránt. Másodszor már nagyon rossz benyomása volt róla. Egész megváltozott, a tekintete homályos lett, semmit nem kérdezett, érezte, hogy ő Európa uralkodója, és nem kell másokra hallgatnia.”

Lelőni Hitlert

Azt a jelenetet viszont unokájának is elmesélte az egykori kormányzó, amit aztán a memoárjában is megírt: az 1944. márciusi találkozóra érkezve elgondolkodott rajta, hogy itt lenne a lehetőség lelőni Hitlert, mert őt nem fogják megmotozni, ám végül inkább egy „magasabb Lényre” bízta a bíráskodást, és a vonaton hagyta a fegyvert. A Magyarország német megszállása után elindult deportálásokról Horthy István úgy véli, hogy nagyapja hiába maradt kormányzó, ekkor már nem számított igazán tényezőnek, és inkább csak azt csodálja, hogy július elejétől októberig valahogy mégis csinált magának egy kis mozgásteret, és el tudott érni egy-két dolgot. Meggyőződése, hogy Horthy Miklós egészen addig nem sejtette, mi történik az elhurcolt zsidókkal, amíg kézhez nem kapta az auschwitzi jegyzőkönyvet 1944. július elején, ezt követően pedig le is állíttatta a deportálásokat.

Hogy Horthy pontosan mit tudott a deportálásokról, illetve mit tehetett volna a megakadályozásukra, az mai napig vita tárgya a történészek között, legutóbb például a Horthy felelősségéről friss könyvet publikáló Ungváry Krisztián és Szakály Sándor feszült egymásnak a kérdésben.

Horthy Miklós: Politikailag és emberileg is alkalmatlan vagy kényszerpályás hős?
Ungváry Krisztián könyvben tárgyalja Horthy Miklós felelősségét a magyar történelem sorsfordító eseményeiben, és le is ült róla vitázni legfőbb szakmai ellenlábasával, Szakály Sándorral. A könyv és a vita ismertetése.

Egy ilyen kérdésben történészi szempontból nem igazán releváns egy unokának a családi emlékezetre épülő véleménye, ami ebből a szempontból éppolyan megbízhatatlan forrásnak számít, mint a kormányzó háború után írt memoárja. Az viszont egyértelműen a film legerősebb momentuma, amikor Horthy István bocsánatot kér nagyapja nevében a holokausztért:

Meg vagyok győződve, hogy a nagypapám ezt nem akarta, sőt, azt hiszem, majdnem nem hitte el, hogy ilyen van. De ha valaki úgy érzi, hogy az ő felelőssége volt – és persze ő volt az államfő, úgyhogy talán jogi szempontból felelős is volt –, én legmélyebben a család nevében és a nagyapám nevében (…) bocsánatot szeretnék kérni azoktól, akik szenvedtek. Mert mind emberek vagyunk, mind hibázunk. Lehetetlen, hogy a nagyapám nem hibázott. Persze, hogy hibázott. Csak az Isten tud tökéletesen cselekedni. Úgyhogy nekem illik bocsánatot kérni

– mondja a magyarul meglepően folyékonyan, de olykor azért érezhető bizonytalansággal beszélő Horthy István.

Telefonos megkeresésünkre azt is megerősítette, hogy erről most beszélt először nyilvánosan, pedig már nagyon régóta dolgozik benne az érzés. Egyáltalán nem kiszámított gesztus volt ez a részéről, és nem is vár semmiféle reakciót.

Hogy valaki, aki elvesztette a családját, mit érez ezzel kapcsolatban, és elfogadja-e vagy sem, az mindenki saját döntése. Nem várok semmilyen visszhangot erre a bocsánatkérésre, csak fontosnak éreztem, hogy kifejezzem, amit érzek

– mondta a 24.hu-nak.

Az viszont elszomorítja, hogy harminc évvel a rendszerváltás után is sokszor Horthy-fasizmusról írnak, vagy amikor egy külföldi barátja felháborodva meséli neki, hogy részt vett egy budapesti idegenvezetésen, ahol elképesztő hazugságok hangzottak el a gyanútlan külföldi csoport előtt. Például az, hogy a magyar kormányzó annyira féktelen antiszemita volt, hogy valójában ő bujtogatta Hitlert a zsidók kiirtására, és végül még a német diktátornak is elege lett belőle, ezért száműzte őt Portugáliába.

Ezzel együtt Horthy István szerint külföldön még nehezebb reális, árnyalt képet kapni a nagyapjáról, mert ott kevesebben ismerik a magyar történelmet, és ha bármilyen pozitívum elhangzik róla, azonnal rázúdulnak a megszólalóra az indulatos támadások, hogy Horthy valójában egy szörnyeteg volt, és aki jót mond róla, azt nyilvánvalóan a szélsőjobboldalt támogathatja. „Fáj, hogy az ilyesmit a gyerekeimnek és unokáimnak is olvasnia kell. Persze ők tudják, hogy ez nem igaz, de akkor is nehéz” – mondta a telefonban.

Horthy Miklós és Adolf Hitler a kikötő felé utaznak 1938-ban. Fotó: Heinrich Hoffmann/ullstein bild /Getty Images

Teljesen magába zuhant

A háború végnapjairól nagyon pontos emlékei vannak Horthy Istvánnak, aki mindössze hároméves volt, amikor a németek elhurcolták őket a Várból, és Horthyt lemondatva Bajorországba vitték a családot. A háború vége után zűrzavaros éveket éltek át. A kormányzót elszakították a családjától, „ide vitték, oda vitték, amoda vitték. Néha börtönben volt, néha egy kastélyban. Látszott, hogy az amerikaiak sem tudták, mit csináljanak vele” 1949-ben kerültek végül a portugáliai Estorilba, ahol Horthy Miklós haláláig élt.

Mialatt száműzetésben voltunk, én sosem hallottam nagypapát panaszkodni arról, hogy mit vesztett el, a gyerekeit, a vagyonát, a becsületét, a pozícióját, a hazáját. Hogy szomorú volt, az biztos, de ezt nem fejezte ki, és a mindennapi életben egy derűs ember volt. Szeretett mulatozni, szeretett viccelni, szeretett bridzselni és szerette az embereket. Nagyon sokan jöttek hozzánk mindig

– mondja a filmben Horthy István, aki szerint ekkoriban inkább apa-fiú viszony alakult ki köztük, és sokat sétáltak együtt, akár politikáról is beszélgetve. Persze nem konkrét helyzetekről vagy politikusokról volt szó, inkább elméletben magyarázta unokájának, hogy működik a demokrácia, mi az a parlament, hogy szavaznak a törvényhozásban, és hogy áll össze egy kormány. Felnőtt fejjel, részben épp az indulatos fasisztázásokat látva, ő is tisztázni akarta a maga számára, mi volt nagyapja politikai világnézete, és arra jutott, hogy Horthy Miklós egy konzervatív liberális egyén volt. „Ebben a dologban nagyon mély meggyőződései és értékei voltak, amikről nem sokszor beszélt, mert mélyebben gyökerezett, mint az intellektuális beállítottsága. Ezt abból szedtem ki, amit előbb mondtam: mikor beszélt nekem a politikáról, próbálta megmagyarázni, hogy kellene a politikának funkcionálni.”

Horthy István. Fotó: Sipos József filmjéből

Hiába érezte magát jól Portugáliában, Horthy Miklós nagyon vágyott vissza Magyarországra, és sokáig reménykedett abban, hogy van is esélye a hazatérésre, mert az orosz megszállás átmenetinek bizonyul. Az 56-os forradalom leverése azonban végleg eloszlatta benne ezt a reményt, ezzel együtt pedig az élni akarást is. Az ekkoriban már Skóciában tanuló István épp ezután, egy karácsonyi szünetre visszatérve Estorilban látta utoljára nagyapját, és fel is tűnt neki, hogy mennyire magába zuhant.

Le volt sújtva, és valahogy nem úgy viselkedett, mint korábban. Tudomásul vettem, de nem nagyon rágódtam rajta, hisz ekkor már csaknem 90 éves volt, jogában állt megöregedni. Két hónapra rá hívtak, hogy nagypapa meghalt, és menjek a temetésre. Elszomorodtam. Ha éreztem volna, hogy ilyen közel van a végéhez, több időt szántam volna rá az utolsó szakaszban. De ezt sokszor utólag ismeri csak fel az ember

– idézte fel beszélgetésünk során az utolsó találkozást.

Horthy, a magánember

A Nagyapám: Horthy Miklós nyilvánvalóan nem visz közelebb a mai napig kultusszal és ellenkultusszal is bíró kormányzó történelmi szerepének és politikai felelősségének objektív megítéléséhez, ennek ellenére rendkívül érdekes, ha a helyén kezeli az ember. Az államfő katonás, hivatalos sziluettje helyett inkább Horthy, a meglepően jó kedélyű magánember rajzolódik ki egy privát és érthető okokból elfogult nézőpontból. A személyes részek sokkal izgalmasabbak is, mint azok, amelyekben a mérnök végzettségű unoka elemez vagy értékel egy olyan korszakot, amiben ő maga sem élt, és nem is kutatója. A bocsánatkérés pedig kifejezetten példamutató cselekedet egy olyan korban, amikor ennek hagyománya végleg kiveszni látszik a közbeszédből, amely az önvizsgálatot nem értéknek, inkább gyengeségnek tekinti.

Kiemelt kép: Fortepan /Lili Jacob

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.