Kultúra

Horthy Miklós: Politikailag és emberileg is alkalmatlan vagy kényszerpályás hős?

Ungváry Krisztián könyvben tárgyalja Horthy Miklós felelősségét a magyar történelem sorsfordító eseményeiben, és le is ült róla vitázni legfőbb szakmai ellenlábasával, Szakály Sándorral. A könyv és a vita ismertetése.

Horthy Miklósról könyvet írni 2020-ban nyilvánvalóan több történészi munkánál:

aki a kormányzó történelmi szerepéről, pláne felelősségéről ír, az automatikusan a politikai térbe is belép egyúttal, függetlenül attól, szeretné ezt vagy sem.

Ezt pedig nem is lehet száz százalékig a Horthy-korszakot hivatkozási alapként szolgáló jelenlegi kurzus számlájára írni, hiszen a háború után évtizedekig szóba se jöhetett Horthyról érdemi vitát folytatni, azóta pedig kevesen lépik át a szerepe értékelésekor az országot megosztó politikai törésvonalakat. Ungváry Krisztián persze már többször is megnyilvánult aktuálpolitikai kérdésekben, illetve Horthyról sem most mondott véleményt először, mégis van hírértéke annak, ha könyvben tárgyalja nem is annyira a kormányzó életútját vagy a róla elnevezett korszakot, hanem a konkrét felelősségét a legfontosabb történelmi helyzetekben. A könyvben többször is hivatkozik a másik oldalt képviselő legnevesebb történészre, Szakály Sándorra, ezért külön jó volt, hogy a Jaffa kiadó le tudta ültetni a könyvbemutató alkalmával egy asztalhoz a két történészt, a járványra tekintettel csak online (itt nézhető meg a teljes vita).

A vitában nyilván nem lehetett minden vitatott kérdésre kitérni, de azért ad valami pluszt a könyvhöz, ráadásul egyre ritkább manapság, hogy két, ennyire különböző világnézetet és álláspontot képviselő ember le tud ülni egy asztalhoz, és ott tulajdonképpen kulturáltan kifejtik a véleményüket. Szakályt sokan csak a botrányt kavaró kijelentéseiről ismerik, illetve az Orbán-kormány által létrehozott Veritas Történetkutató Intézet vezetőjeként, de ebben a vitában egy-két odaszúró megjegyzéstől eltekintve abszolút szakmai alapon maradt a beszélgetés, noha egyik álláspont sem változott. A végén meg is egyeztek a felek abban, hogy nem lehet fekete vagy fehér a Horthy-kép, Szakály pedig még azt is mondta, ajánlja mindenkinek a könyvet, mert ez alapján mindenki eldöntheti, mit gondol Horthyról.

Ungváry igyekezett hangsúlyozni, hogy próbálta nem az utólag okos történész szemszögéből nézni a vitatott ügyeket, hanem számba venni, milyen konkrét választási lehetőségei voltak az adott helyzetben a kormányzónak, és ez izgalmas gondolatkísérletekre is lehetőséget ad (például a sikertelen kiugrási kísérlet idején meddig tudta volna tartani magát Horthy testőrsége a Budavári Palotában a németekkel szemben és így tovább), de azért viszonylag ritkán keveredünk a „ha” és a „volna” birodalmába. Maga a könyv – a teljes címe: Horthy Miklós – A kormányzó és felelőssége 1920-1944 – nem túl hosszú, Ungváry hangsúlyozottan csak a vitás ügyeket érinti, amelyeknél fel szokott merülni Horthy vélt vagy valós felelőssége. A vita és a könyv alapján lássuk, mit mondanak Horthy politikai és személyi felelősségéről a felek.

Horthy hatalomra kerülése és a konszolidáció

Orbán Viktor 2017-ben a Klebelsberg-kúria újraszentelése alkalmával Horthyt kivételes [sic!] államférfinak nevezte – Bethlen Istvánnal és Klebelsberg Kunóval egyetemben –, mert érdemének tekintette az ország 1919 utáni konszolidálását. Szerinte nekik köszönhető, hogy az elvesztett világháború, a vörösterror 133 napja és a trianoni diktátum roppant súlya alatt »mégsem temetett minket maga alá a történelem«” – mond példát a könyv Horthy legitimációs szerepére a kormányoldalon. Ungváry ezzel több pontban is vitába száll. Szerinte először is Horthy felbujtóként is felelős volt a hatalomra kerülését kísérő fehérterrorért, melynek elkövetői közül többeket később kegyelemben részesített. (Erről Szakály korábban azt mondta, a fehérterror válasz volt egy másik terrorra, Horthy pedig „hatástalanította a különítményeseket, amint erre lehetősége nyílt. Egyébiránt a rendteremtést alapvetően tartotta. S ez persze vérrel is járt.”)

Ami pedig a konszolidációt illeti, Ungváry amellett, hogy elismeri a politika sikereit (nem olyan mértékben, mint Szakály), megkérdőjelezi Horthy Miklós személyes szerepét ebben, mivel Bethlen kinevezésében például szerinte ugyanannyi mozgástere volt, mint most Áder Jánosnak: kinevezte a legtöbb parlamenti mandátumot nyert párt vezetőjét (bár ebben volt némi vita Ungváry és Szakály között). A könyv szerint Horthy javára írható, hogy Bethlen mellé állva támogatta, hogy Gömbös Gyula és radikális fajvédő követői kiszoruljanak a kormánypártból, de érdemi befolyása az ország ügyeire nem nagyon volt, sőt, kifejezetten passzív maradt, és csak a világgazdasági válság hatására folyt bele újra jobban az államügyekbe. Horthy befolyásolható ember volt – érvel Ungváry –, pláne egy arisztokrata által, és inkább történelmi szerencse, hogy Bethlen befolyása alá került, nem pedig egy bölcsen mérlegelő államférfi döntésének eredménye.

Németországi látogatása után hazaérkezett Gömbös Gyula Fotó: Fortepan / Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum / Archívum / Negatívtár / Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Képcsarnok gyűjteménye

Horthy és a revízió

Horthy kormányzósága alatt Magyarország külpolitikai céljait nyíltan a trianoni békeszerződés revíziója irányította, és ez a politika átmenetileg sikeresnek is bizonyult, hiszen a bécsi döntések révén a magyarlakta területek többsége visszakerült Magyarországhoz. Míg Szakály szerint ez csak a tengelyhatalmak segítségével valósulhatott meg, és emiatt gyakorlatilag kényszerpályán mozgott az ország, Ungváry a könyvben amellett érvel, hogy Horthy nem viselkedett felelős államférfiként, amikor Hitler és Mussolini sorsához kötötte a revízió ügyét. Hibázott szerinte, amiért partner volt abban, hogy a „mindent vissza” elv uralja a magyar politikát, és úgy viselkedett, mintha az ezeréves határok visszaállításának lett volna realitása, szemben egy korlátozottabb, etnikai revízióval, melynek jogosságát például a britek is elismerték. Ez Ungváry szerint abban nyilvánult meg, hogy

amikor Csehszlovákia maga ajánlotta fel Magyarország számára a magyarlakta felvidéki területeket, mely nyolcvan százalékban megegyezett a későbbi bécsi döntéssel visszakerült területtel, Horthyék elutasították az ajánlatot és inkább a német-olasz döntőbíróságra bízták a döntést.

„1945-ben az új Csehszlovákia könnyűszerrel söpörte le az első bécsi döntés eredményeit az asztalról. Nehezebben tudta volna ezt megtenni akkor, ha a magyar politika képes lett volna német–olasz segítség nélkül megállapodni északi szomszédjával” – írja Ungváry, aki szerint Horthyék mohósága miatt nem jött létre a megegyezés, mivel igényt formáltak olyan, szlovák többségű városokra is, mint Pozsony és Nyitra. A kormányzó egyéb megvalósíthatatlan vágyálmokat is kergetett: Fiume kikötőjére is igényt formált, amely addigra már olasz ellenőrzés alatt állt, azaz pont egy szövetséges országgal lett volna képes konfliktusba kerülni egy magyar lakossággal nem is nagyon rendelkező város miatt. Ez Ungváry szerint azt mutatta, Horthy politikusként nem volt tisztában a realitásokkal, mint ahogy a jugoszlávokkal folytatott politika is, mely végül Teleki Pál öngyilkosságába torkollott, és ebbe Ungvári szerint végső soron Horthy kergette bele a miniszterelnökét, amikor a mindössze harminc százalékban magyar lakosságú délvidéki területek miatt lettek Horthyék „hullarablók” – ahogy Teleki fogalmazott búcsúlevelében.

Horthy és a hadbalépés

A kormányzó igazi bűne Ungváry szerint a hadbalépés volt, mellyel végleg elkötelezte magát a németek mellett, még annak ellenére is, hogy Horthy világosabb pillanataiban tisztában volt vele, hogy Hitler hosszú távon nem nyerhet. Őt is elvakították azonban a Wehrmacht kezdeti sikerei, és amikor Németország megtámadta a Szovjetuniót, rövid hezitálás után Magyarország is csatlakozott. A hadbalépés megítélésében volt a legnagyobb vita Ungváry és Szakály között: előbbi szerint Horthy gyakorlatilag érzelmi alapon döntött a hadbalépés mellett a kassai bombázás után, melyet ki sem vizsgáltak megfelelően, hiszen ki kellett volna a történész szerint derülnie, hogy szó sincs a törvényben feltételként megállapított „közvetlen fenyegető veszély” fennállásáról, a szovjet hadsereg semmilyen egyéb jelét nem adta az ellenségességnek, és valószínűsíthetően tévedésből bombáztak magyar területeket, pláne, hogy érdekük sem fűződött Magyarország hadba lépéséhez.

Szakály szerint viszont nem Horthy döntött, a hadiállapot beálltát pedig a Bárdossy-kormány mondta ki, miután senki sem cáfolta, hogy szovjet gépek bombázták Kassát. Ráadásul akkor, 1941-ben olyan volt a közhangulat Magyarországon, hogy a közvélemény egyértelműen a hadbalépést támogatta volna, ha ezt szabják feltételként a revízióval visszakerült területek megőrzéséhez. Márpedig a románok és a szlovákok addigra már hadviselő felek voltak, ezért fennállt a veszély, hogy az akkor biztos győztesnek tűnő németek egy semleges Magyarországgal szemben az ő követeléseiket támogatták volna. Azaz újra csak a sokszor emlegetett kényszerpálya, miközben Ungváry szerint Horthy előtt más, visszafogottabb lehetőségek is álltak, nem volt szükségszerű a hadbalépés (lásd a finnek példáját, akik 1944-ig nem kötöttek formális szövetséget a németekkel, és Amerikával se kerültek hadiállapotba), melyre az sem mentség, hogy a kormányban és a hadseregben is akkor németbarát túlsúly uralkodott. Az pedig, hogy nem sokkal később Horthy menesztette Werth Henrik vezérkari főnököt, majd Bárdossyt és németbarát minisztereit is, azt mutatta Ungváry szerint, hogy a kormányzó utólag belátta, hibát követett el, amikor rájuk hallgatott.

Horthy és a kiugrás

Ebben a kérdésben van a legkevesebb vita a két történész között, ezért ez szóba se került a beszélgetésen. Ungváry és Szakály is úgy gondolja, Horthynak személyes felelőssége volt abban, hogy az 1944 októberében elbaltázott kiugrási kísérlet rosszul volt előkészítve, a kormányzó egymásnak ellentmondó utasításokat adott, és több olyan katonatisztje is cserbenhagyta, akit pedig ő nevezett ki korábban. Horthy hozzáállását jelzi Ungváry szerint az alábbi sztori is, amikor a testőrség parancsnoka, Lázár Károly azzal szembesíti a kormányzót, hogy több tábornoka is hazudott neki:

Horthy hirtelen szembefordult Lázárral, és megbotránkozva csak annyit felelt: »Tábornokok? A Legfelsőbb Hadúrnak? Az nem lehet!« – azzal két ujját sapkaellenzőjéhez érintve kurtán »Adieu«-t mondott, és távozott.

Horthy Miklós, a kép bal szélén Lázár Károly Fotó: Bojár Sándor /Fortepan

Ungváry szerint érthetetlen, Horthy miért engedélyezte, hogy fia, ifj. Horthy Miklós állítólagos jugoszláv küldöttekkel tárgyaljon, amikor nyilvánvaló volt, hogy a szovjetekkel kell megegyezni, nem Titóval, mellesleg az egész akció a németek trükkje volt. Onnantól kezdve pedig, hogy a kormányzó fia a németek kezére került, a kiugrás sorsa megpecsételődött. A könyvben Ungváry párhuzamot von a sikeres finn kiugrást vezető, Horthynál egy évvel idősebb Mannerheim marsall között, aki nyilván jóval kedvezőbb geopolitikai helyzetben volt, mégis, „Mannerheim nem adott ki kétértelmű parancsokat, és nem változtatta meg óránként a döntéseit, mint Horthy Miklós.” Ráadásul Ungváry szerint egy sikeres kiugrás még adott volna némi reményt, hogy a háború után a szovjetek nem kizárólag a románok szempontjait veszik figyelembe a határmódosítások során.

Horthy és a zsidóság

Ungváry szerint Horthy antiszemitizmusa kezdettől fogva egyértelmű volt, mégis észrevehető volt egy lassú fejlődés a kormányzóban, aki a húszas évek elején még szélsőjobboldali politikusokkal kokettált, és semmi kifogása nem volt a numerus clausus ellen, ám a harmincas évek második felére már eljutott oda, hogy jobban idegenkedett a nyilasoktól, mint a zsidóktól (igaz, ennek személyes okai is voltak). Később még az első zsidótörvényt is helyénvalónak érezte, és csak később, a második zsidótörvényről mondta, hogy embertelennek tartja, noha nyilvánosan nem szólalt fel ellene, mint ahogy a vétójogával sem élt, pedig akkor még nem is lehetett Ungváry szerint közvetlen német nyomásról beszélni.

Itt Szakály és Ungváry között Horthy megszállás alatt betöltött szerepéről bontakozott ki vita: Szakály ugyanis azt az álláspontot képviselte, miszerint a kormányzó egészen 1944 júniusáig nem tudott a Magyarországról deportált zsidók további sorsáról, akkor viszont lépett és leállította a további deportálásokat. Ungváry szerint viszont Horthynak már jóval korábban tudnia kellett, mik a nácik szándékai a zsidósággal, több esetet is leír, amikor informális vagy egyéb úton ez a tudomására kellett, hogy jusson. Abban is vita van a két történész között, hogy mekkora volt Horthy mozgástere, és hogy hogyan viszonyul a háborút túlélő zsidók aránya a többi megszállt európai országhoz képest: Szakály szerint Magyarországon maradt meg a legnagyobb számban a zsidóság, Ungváry viszont Franciaországot és Romániát mondta, itt mindenki más számokra hivatkozott. A könyv mindenesetre arra a következtetésre jut, hogy nem igaz, miszerint Horthynak ne lett volna még a megszállás után is mozgástere arra, hogy szembe menjen a németek igényeivel, amit az is bizonyít, hogy a deportálások júliusi leállítása sem vont maga után semmilyen retorziót. Ha Horthy korábban lép, nem csak a budapesti zsidóságot lehetett volna megmenteni:

A német megszállás után a kormányzó politikai és morális értelemben is csődöt mondott

– összegez Ungváry.

A könyvben a történész a legfontosabb feladatának Horthy döntéshelyzeteinek minél pontosabb rekonstruálását nevezi, mivel szerinte ezt a feladatot az eddigi feldolgozások nem végezték el azzal az alapossággal, amit ma már a rendelkezésre álló szakirodalom lehetővé tesz. Ezeket összegezve Ungváry Krisztián, aki a könyv végén arra jut, hogy Horthynak nemcsak az antiszemitizmusa és a deportálások idején tanúsított magatartása mutatják emberi és politikusi alkalmatlanságát, hanem kormányzói működésének más elemei is.

A Szakály Sándorral folytatott vitája is illusztrálta, hogy ezek a kérdések még sokáig megosztják majd az utókor Horthy-képét, de talán közelebb visz hozzá, hogy az olvasók végiggondolják, milyen döntéseket hozott Horthy, és hogy mennyire igaz a kényszerpálya elmélete. És nem utolsósorban az is jó kérdés, hősnek nevezhető-e valaki, ha tulajdonképpen folyamatosan csak azt tette, amit a környezete megengedett a számára.

Ungváry Krisztián: Horthy Miklós – A kormányzó és felelőssége 1920-1944, Jaffa kiadó. A könyv nyomtatott formában május 18-án jelenik meg.

Kiemelt kép: Ullstein Bild /Getty Images

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.