Belföld

Két mondatban nem lehet kifejteni, hogy Horthy fasiszta volt vagy nemzetmentő

Száz évvel ezelőtt lett Magyarország kormányzója Horthy Miklós. Hatos Pál és Romsics Gergely történészekkel egyebek mellett arról beszélgettünk, vajon sejtette-e valaki 1920 márciusában, hogy egy közel negyedszázados rezsim veszi kezdetét, mérlegre tehető-e ez a korszak egyetlen személy tevékenységére fókuszálva, mit lehet tudni Horthy személyiségéről, illetve szabad-e állami szobrot állítani az egykori kormányzónak. Azt is megkérdeztük tőlük, hogy – függetlenül Horthytól – lehet-e nyíltan vállalt példaképe egy történésznek.

Amikor 1920 márciusában Horthy Miklós kormányzó lett, akadt-e bárki az országban, aki sejtette, netán előre jelezte, hogy egy közel negyedszázadig tartó rezsim veszi kezdetét?

Hatos Pál: 1918 és ’20 között viharos gyorsasággal változott a történelem. Sokan léptek elő ekkor a történelem színpadára az ismeretlenségből. 1919 májusában aligha sejtette bárki, hogy egy évvel később Horthy Miklós lesz Magyarország kormányzója, sőt igazából azt se tudjuk teljes bizonyossággal, ki vagy mi bírta rá, hogy „ne hallgassa tovább a fű növését” a birtokán, Kenderesen, s politikai szerepet vállaljon, de minden bizonnyal nagy szerepe volt ebben a véletleneknek. Horthy személye körül már 1919 nyarán Szegeden kialakult egyfajta kultusz: úgy tekintettek rá az itt gyülekező figurák – akár a régi elit tagjai, akár volt a Károlyi-párti ügyvédek, de legfőképp a katonatisztek –, mint egy kudarcot nem ismerő, rendíthetetlen katonára. Augusztusban érkezett meg a Nemzeti Hadsereg fővezéreként Siófokra, szeptemberben már teret neveztek el róla ugyanott. Az ekkor már száműzetésben lévő Károlyi Mihály az itthon maradt nővérétől kapott egy levelet, amelyben Károlyi Erzsébet azt írta, az arisztokraták Horthyt akarják királynak, ezért tudatosan építik a kultuszát. Az akkori magyar politikacsinálók jelentős része az arisztokráciához tartozott, amelynek tagjai közül sokan úgy számoltak: Ferenc József egykori szárnysegéde mi máson ügyködne, mint hogy a törvényes király, IV. Károly uralmát visszaállítsa.

Romsics Gergely: Mire eljutottunk 1920 márciusáig, már nem volt kérdés, hogy Horthy Miklós lesz a kormányzó, mégpedig azért, mert ő volt az a kompromisszumos jelölt, akit az ekkor Magyarországon létező összes számottevő hatalmi csoportosulás elfogadott. Persze nem egyforma mértékben, és más-más megfontolásból. A Habsburg-párti, vagy legalábbis Habsburg-szimpátiákkal bíró katolikus, konzervatív vagy akár szabadelvű főnemesi rétegek – a Keresztény Nemzeti Egyesülés pártjában tömörülők – inkább csak feltételesen támogatták Horthyt. Sokan közülük azért, hogy egy megfelelő pillanatban Horthy visszaléphessen IV. Károly javára. Ugyanakkor a rendkívül heterogén szabad királyválasztói táborban, amelynek tagjai ekkor a legnagyobb tömegbázissal rendelkező Kisgazdapártban gyülekeztek, részben az teremtette meg a törékeny egységet, hogy letették a voksukat Horthy mellett. Nagyatádi Szabó István pártvezér már 1919 októberében egy nyilvános beszédben kiállt Horthy mellett, amikor lehetséges és kívánatos kormányzóként jelölte meg.

Videók a témában:

1920 márciusában minden bizonnyal csak a szegedi katonatisztek gondolták úgy, hogy Horthy kormányzóságával egy hosszú ideig regnáló rezsim kezdheti meg a működését. Ők viszont a korszak európai radikális jobboldali gondolkodásában prominensen jelen lévő nemzetmentő diktátor szerepét osztották volna Horthyra. Úgy képzelték, hogy az egykori altengernagy lehetne egy olyan nemzeti kibontakozásnak a vezetője, amely egy katonai felügyelet alatt létrejövő tartós, autoriter-parancsuralmi rendszert építene föl. Mivel 1919–20-ban ezek a politikai erők komolyan mérlegelték, hogy milyen mértékben lenne egy katonai diktatúra felé eltolható a rendszer, számukra a kormányzóválasztás egyszerre volt győzelem és vereség. Jelöltjük elfoglalhatta az államfői pozíciót, de sokkal gyengébb jogkörökkel, mint kívánták volna. Nem véletlen, hogy Horthy nem volt hajlandó ünnepeltetni magát, nem mondott beszédet, letette az esküt a Parlamentben, majd gyorsan távozott. A kormányzóválasztás valójában egyetlen politikai erő számára sem volt diadal: az aktuális erőviszonyokat tükrözte, amelyet a szereplők akkor elfogadtak.

A Kádár-kori történetírás igyekezett Horthyt egy olyan katonaembernek beállítani, aki úgy mozgott a politika világában, mint elefánt a porcelánboltban. Valóban így volt?

Hatos Pál: A tények igencsak árnyalják ezt az állítást. Az biztos, hogy Horthy volt az egyértelmű politikai győztese annak a máig is kevéssé ismert időszaknak, ami Kun Béla bukásától a kormányzóválasztásig tartott.

Hatos Pál Fotó: Ivándi-Szabó Balázs/24.hu

Katonaként vált ismertté, de 1919 őszétől maga is elfogadta, sőt rá is játszott arra a kultuszra, amit a személye köré kezdtek építeni, és amelynek lényege, hogy ő lesz az „országmentő.” A kormányos. Horthy mindent megtett, hogy erősítse a róla kialakított hős katona képét, ez pedig már a politikai taktika része volt. Nem ellenkezett, amikor a közvéleményben az terjedt el róla: ő szabadította meg az országot Kun Bélától és a kommunistáktól, holott ez sajnos a román hadsereg műve volt, nem a későbbi kormányzóé.

Horthy saját kultuszának foglyává vált
Bár számos gesztusból úgy tűnik, a kormányzó nem sokat törődött a személye körül kialakult kultusszal, azok nagyon is formálták önképét és fontos döntéseit is.

1919 őszén kifejezetten ügyesen mozgott és helyezkedett a politikában, ennek több jele is volt. Egyrészt remekül beszélt angolul, emiatt sokszor tárgyalhatott bizalmas közvetlenséggel angol és amerikai diplomatákkal, ami a trianoni békeszerződés előkészítésének időszakában növelte a politikai súlyát. Másrészt egyszerre mutatta magát a restauráció hívének, illetve a szabad királyválasztók támogatójának. Vázsonyi Vilmos, Magyarország első zsidó vallású igazságügy-minisztere, amikor 1919 őszén hazatért az emigrációból, és egy széles körű politikai egyeztetésen, ahol kisgazdáktól a szocdemekig mindenki ott volt, azt mondta Horthynak: Ebben a teremben „csak mi ketten vagyunk elvtársak”. Mármint abban az értelemben, hogy valójában csupán ők ketten hűségesek a királyhoz. Ehhez képest Horthy egyáltalán nem sietett olyan politikai nyilatkozatot tenni, amelyben kinyilvánította volna a Habsburg-restauráció iránti szimpátiáját. Sőt, miután felmérte, hogy 1919–20 fordulóján a legnagyobb támogatottsággal a kisgazdák rendelkeznek – ezt vissza is igazolták a januári nemzetgyűlési választások –, jó érzékkel fogadta el a Habsburg-restaurációt elutasító Nagyatádi Szabó István támogatását is. Miközben Horthy kezdettől fogva nagyon erős kommunistaellenes retorikával lépett föl, és ezt következetesen végigvitte az elkövetkező negyedszázadban, egyúttal a saját korábbi királyhű korszakával is szakított: 1921 októberében, Budaörsön, IV. Károly második visszatérési kísérlete alkalmával akár kész lett volna lőni a koronás uralkodóra, de annak katonáira mindenképp.

Romsics Gergely: Mivel a magyar levéltári állomány sok szegmense igen szegényes az úgynevezett Horthy-korszak első éveiből, fontos kiegészítő információkkal szolgálnak az ebben az időszakban Magyarországon szolgálatot teljesítő külföldi diplomaták és katonatisztek jelentései. Ezekből viszonylag pontosan rekonstruálható, miképp gondolkodott a kormányzó a saját politikai szerepéről ebben az időszakban. Mindabból, amit a kötetlenebb találkozókon az angolszász diplomatáknak megszellőztetett, egy kettős portré vázolható fel. Már ’19 őszén úgy fogalmazott, hogy erős katonai kézre van szükség a rendcsináláshoz. Ez nem volt ellenére az antant hatalmaknak sem, ám több diplomata figyelmeztette Horthyt, hogy legfeljebb ideiglenes megoldásként működhetne katonai diktátorként. A húszas években aztán Horthy privát beszélgetésekben többször is előhozta, hogy erősebb központi hatalomra lenne szükség, mert szerinte a magyar nemzetgyűlés, de általában is a parlamentarizmus a széthúzás terepe, akadályozza a nemzeti egység megteremtését. Ekkor azonban már a vele kapcsolatban álló külföldi diplomaták óva intették a kormányzót ilyen irányú lépések megtételétől. Ugyanakkor a gazdasági világválság idején, amikor először megremegett a bethleni konszolidáció építménye, rögtön aktívabb politikai szerepet vállalt: a koronatanácsban konkrét javaslatokkal lépett fel, és gyakoribb beszámolókat kért a miniszterektől. Horthy politikai-taktikai érzékéről azt viszont elismerőleg kell megjegyezni, hogy bármi is volt az elképzelése az optimális politikai rendről és benne a saját szerepéről, amíg úgy érezte, hogy van egy agilis és eredményeket szállító miniszterelnöke, addig nem állt Bethlen útjába. A harmincas években, amikor az aktuális kormányfőkben kevesebb bizodalma volt, aktívabban is politizált.

Mérlegre tehető-e egyáltalán egy közel 25 évig regnáló állami vezető, adott esetben Horthy Miklós történelmi-politikai szerepe?

Romsics Gergely: Ez egy olyan eldönthetetlen komplexitású kérdés, amelyre – attól függetlenül, hogy nem tudunk rá egzakt választ adni – muszáj reflektálnunk. Az egyik probléma, hogy nehezen rekonstruálható a személyisége, a valódi gondolatai a körülötte a harmincas évektől egyre gyorsabban átalakuló világról.

De hiszen ott van az emlékirata.

Romsics Gergely: Az ebből a szempontból használhatatlan, néhány egyéb forrásból is kideríthető dologtól eltekintve – ilyen, hogy az erős kéz politikájában hitt, a fehérterrort utóbb sem ítélte el, a szociáldemokráciát sohasem fogadta el a politikai paletta legitim szereplőjének – nem tudjuk meg belőle, valójában mit gondolt a világról és benne a saját szerepéről. A II. világháború után keletkezett egy hermeneutikai szakadék: mindent átírt, hogy megbukott a hitleri kísérlet, hogy napvilágra került a holokauszt, hogy alapvetően átalakult az egész világ és Európa politikai szerkezete. Egy ilyen kontinentális és nemzeti katasztrófa után a visszatekintő ember természetesen mindenre más nézőpontból fog emlékezni.

Romsics Gergely Fotó: Ivándi-Szabó Balázs/24.hu

Hatos Pál: Horthy 1945 után a vesztes oldalt testesítette meg, tehát az emlékiratában óhatatlanul menti, mentegeti magát. Elég okos és taktikus volt hozzá, hogy olyan dolgokat nem írt le, amelyek az új, antifasiszta világrendben támadhatóvá tették volna. A források azt igazolják, hogy Horthy nem volt különösebben szenvedélyes németbarát, nem rajongott sem Adolf Hitlerért, sem a náci rezsimért, a történetírás viszont okkal és joggal tárja föl mindazokat a végzetesen bűnös mulasztásokat, amelyek miatt a magyarországi holokauszt 1944 tavaszán olyan gyorsan végbemehetett, és amihez nyilvánvalóan hozzájárult Horthy passzivitása, illetve a zsidóság megsemmisítését célzó rendelkezések elfogadásakor a helyén maradása is. Az ellentmondásos Horthy-kép kialakulásban és tovább élésében számos tényezőnek van fontos szerepe. Katonás egyénisége, megnyerő modorral párosulva bizonyosan hozzájárult, hogy szimbólumként tudott bevonulni az egymással versengő vagy egymásra vicsorgó történelmi kánonokba, ezáltal elkerülhetetlen feladat újra és újra rákérdezni a szerepére, feltárni a motivációit, s lehámozni róla a mítosz meséit. Már csak azért is, mert nagyon keveset tudunk például arról, hogy mennyire volt ő valójában népszerű a saját korában, illetve ez miként változott államfősége közel negyed évszázada alatt. Nem voltak közvélemény-kutatások, de ha lettek volna, azokat sem hozták volna nyilvánosságra. A Horthy-kultusznak a kínálati oldalát jól ismerjük. A keresleti részt kevésbé. Hogyan alakult a tisztelete regionálisan, az egyes társadalmi rétegekben, s miként változott időben? Hogyan történhetett meg, hogy 1944. október 15-én a vezető beosztású katonatisztek nem engedelmeskedtek a „legfőbb hadúrnak”? És hogyan őrződött meg a kultusza évtizedeken át? Gimnazista koromban én magam is találkoztam az erdélyi útjaimon még a nyolcvanas évek végén olyan egyszerű emberekkel, akik nosztalgiával, könnyező szemmel beszéltek az egykori kormányzóról, neki tulajdonítva Észak-Erdély 1940-es visszacsatolását. Kultusza tartós, mai is létezik, s holnap se lesz vége.

Romsics Gergely: Korabeli közvélemény-kutatási adatok híján rendkívül nehéz rekonstruálni egy adott politikus tényleges elfogadottságát. Ahhoz nem férhet kétség, hogy a revíziós sikerek komolyan megnövelték Horthy népszerűségét. De hogy mennyire árnyalt a kép: az első bécsi döntést követően suttogó propagandán alapuló kampányt kellett folytatni bebizonyítandó, hogy a Felvidék magyarlakta részeinek visszaszerzésénél aktuálisan többet nem lehetett elérni.

Hatos Pál: Ezen a téren Horthy reálpolitikus volt, a közvélemény 1919-ben és 1940-ben is azt követelte tőle, hogy menjünk neki a románoknak, és űzzük ki őket Erdélyből, de lehetetlen küldetésbe nem akart belevágni. Másrészt hiába róják fel sokan Horthynak a revízió módját, jaj lett volna annak a magyar politikusnak, aki 1938–40 között arra figyelmezteti a hazai társadalmat, hogy súlyos árat fizethetünk, ha elfogadjuk Hitler és Mussolini ajándékát. Ez nem volt valós politikusi opció.

Horthy Miklós Szatmárnémetiben. Fotó: Wikipedia

Romsics Gergely: Alapvető dilemma, hogy van egyrészt egy történelmi személy, Horthy Miklós kormányzó, akinek voltak ambíciói, döntései, felelőssége, valamint van egy Horthy-kép, amit róla építettek mások. A húszas években radikálisan megváltozott a korábbi, dualizmus-korabeli establishment. Az egyik oldalon állt a régi politikusi gárda a hozzá csatlakozó pénztőkével, a régi liberálisok kicsit konzervatívabbá lettek, egyes konzervatívok egy picit liberálisabbá. Ugyanakkor a társadalom középrétegeiben óriási befolyásra tett szert egy jóval radikálisabb, úgynevezett új jobboldali vagy konzervatív forradalmi ideológia, ami egyrészt társadalmi reformokat hirdetett, másfelől hajlamos volt az etnocentrikus gondolkodásra és az antiszemitizmusra. Ez a politikai kettősség végigvonult az egész korszakon, és bár az erőviszonyok folyton változtak, a két világháború között egyik sem volt képes végső diadalra jutni. Ebben a politikai térben a két oldal eltérő Horthy-képeket igyekezett építeni, amelyeket Turbucz Dávid igen alapos könyve nyomán részleteiben is ismerünk. Bethlen egy passzív kormányzót tartott kívánatosnak, s Horthy személyét a stabilitás és az egység szimbólumaként instrumentalizálta elsősorban. A radikálisok inkább egy aktívabb Horthyt favorizáltak, azt remélve persze, hogy ellenőrzésük alatt tarthatják őt. Kultuszában is erősebben megjelenítették a cselekvő – katonai háttérrel rendelkező – vezetőt.

Van-e dolga a történésznek az emlékezetpolitikai szélsőségekkel? Meg kell-e szólalnia, ha valaki Horthy Miklóst fasisztának, vagy épp ellenkezőleg, nemzetmentőnek aposztrofálja?

Hatos Pál: Egy történésznek a kutatási témájába vágó vitás kérdésekben, beleértve az emlékezetpolitikai állásfoglalásokat is, nyilvánvalóan meg kell fogalmaznia az álláspontját. Ezt persze nem teheti meg két mondatban. Egy tweetüzenetben nem lehet kifejteni, hogy Horthy fasiszta volt vagy nemzetmentő, mert 140 karakterben nem lehet árnyalt, harag és részrehajlás nélküli történetírói elemzést produkálni. A történész alapfeladata a kritika, erre szerződött, erre képesítették. Bizonyos értelemben szerencsés, hiszen az általa vizsgált korhoz képest ő a túlélő. Horthynál maradva: a kormányzó rég halott, a vele foglalkozó történész él, és olyan játszmát játszik le – kezdve a kutatási tervtől a monográfia megszületéséig –, amelyben ő már eleve tudja, miként végződik a krimi. A történetíró olykor szembekerül az emlékezettel, olykor maga is formálja azt. Az emlékezetnek fontos szerepe van: elsősorban identitást ad, kijelöli azt, merre tájékozódunk a múltban, és hogy ez alapján milyen állásfoglalásokat teszünk a jövőben. A történész az igazságot keresi, de ez az igazságkeresés pontosan olyan töredékes, mint a politikusi üdv. Egy-egy politika a maga korában lehet nagyon sikeres, de 10–20 évvel később ugyanazok a politikai módszerek akár kudarcot is vallhatnak, és utólagos megítélésük is megváltozhat. Remek példa erre Romsics Ignácnak a bethleni konszolidációról végzett kutatásai a nyolcvanas években, amikor is egy olyan emlékezetpolitikai „karanténból” hozta ki Bethlen Istvánt, amely az egykori miniszterelnök képét a „Horthy-fasizmus” rendszerével kapcsolta össze.

De ez nem egy emlékezetpolitikai reakció, hanem egy történészi válasz.

Hatos Pál: A történészi válaszok is részei az emlékezetpolitikának. Én már kaptam hideget és meleget azért, hogy a munkáimban igyekszem egyenlő távolságot tartani a történelmi szereplőktől. Ez nem könnyű, hiszen a történésznek is vannak főnökei, és azoknak is vannak példaképei, „szent tehenei”. Szakmailag is nagy kihívás a középre törekedni, hiszen egyetlen egy napnak a történetét sem tudjuk rekonstruálni, nemhogy egy negyedszázados politikai életművet átfogóan elemezni. Szükségképpen válogatunk a források közül, így döntés kérdése, hogy mit idézünk, és azt milyen összefüggésbe helyezzük. El kell fogadni, hogy egy következő történész akár ugyanabból a forrásanyagból másfajta következtetésre is juthat, mint amire mi jutottunk. Ezt valóban nehéz megértenie azoknak, akik azt várják el a történésztől, hogy egyértelműen kimondja: Horthy fasiszta volt, vagy épp a 20. század legnagyobb államférfija.

Romsics Gergely: Horthy emlékezetének utóélete remek lakmuszteszt, mert rámutat arra, hogy a történeti emlékezetben egyetlen figura is sokféle tartalom hordozójává válhat. Szimbólummá emelhető, és akár ellentétes tartalmak tömör jelképeként is működhet. Horthy személyét azért ítéli meg a közemlékezet ennyire szélsőségesen, mert a nemzeti emlékezet 1918–19-ben meghasadt. Erről a kettészakadásról épp Hatos Pál Az elátkozott köztársaság című munkája az egyik legtanulságosabb olvasmány, mert bemutatja, hogy a megtörtént események, és azok utólagos – ilyen vagy olyan – értelmezései között egyrészt milyen radikális felejtésnek kellett végbemennie, másrészt az 1918–20 között lezajlott és beforratlan sebeket, szakadásokat maga mögött hagyó „időeltolódásos polgárháború” megkettőzte az emlékezés kultúráját.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs/24.hu

Akadhat olyan helyzet, hogy a történésznek muszáj színt vallania. Például, ha nekiszegezik a kérdést: szabad-e állami kezdeményezésre szobrot állítani Horthy Miklósnak?

Hatos Pál: Lehet, hogy azért mondom, mert valaha szobrász szerettem volna lenni – csak, sajnos, semmi tehetségem nincs hozzá –, de azt gondolom, hogy Magyarországon azért állítunk köztéri szobrokat, hogy utóbb majd ledöntsük azokat. Vegyük csak példának Prohászka Ottokár, Gömbös Gyula, Károlyi Mihály vagy Tisza István szobrát: nincs olyan magyar forradalom vagy rendszerváltás, amely ne járna együtt szobrok állításával és eltávolításával. A történész nem tudja megakadályozni, hogy bármelyik emlékezeti közösség szobrot állítson a maga hősének. Az ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a magyar nemzeti emlékezet nem egységes Horthy Miklós személyéhez, a Horthy-korszakhoz való viszonyulásában, és naivitás lenne azt várni, hogy a közeljövőben ebben kialakuljon egy konszenzuális álláspont.

De föl kell emelnie a szavát, vagy maradjon csöndben?

Hatos Pál: Ha felemeli a szavát, az önmagában egy politikai aktus, a történésznek inkább arra kell felhívnia a figyelmet, hogy a közmegegyezés hiányában felállított szobrok sorsa általában a ledöntés. Az nyilvánvaló, hogy a kisebb-nagyobb közösségeknek, magának a nemzetnek is szüksége van hősökre. Viszont az is igaz, hogy nagyon kevés olyan hősünk van, akinek a szobra mindig, minden körülmények között „ledöntésbiztos”. A történésznek nem kell feltétlenül sem kiállnia, sem tiltakoznia egy szobor állítása vagy ledöntése miatt, hanem éppen a szoborállítás vagy -döntés mögötti társadalmi drámát kell megfigyelnie, értelmeznie, megrajzolnia.

Romsics Gergely: Alapvetően egyetértek az elhangzottakkal, mindazonáltal előállhat olyan helyzet, amikor egy történész úgy érzi, meg kell szólalnia a nyilvánosság előtt egy igen/nem típusú emlékezetpolitikai kérdésben. Ez nem is probléma, ha ilyenkor világossá teszi: az adott esetben egy politikai természetű konklúziót von le. A politikát nem lehet megkerülni egy közösség ügyeinek a rendezésében. Értem, hogy a túlpolitizált magyar társadalomban van egy vágyakozás, hogy valahogy száműzni kéne a politikát a társadalmi ügyeink intézéséből, és próbáljunk megoldani mindent szaktudományos alapon, ám ez egy neokantiánus illúzió. Egy heterogén politikai közösség számára sem a mestercukrász, sem a meteorológus, sem pedig a történész nem írhatja elő, hogy mikor süssön süteményt, mikor vigyen magával esernyőt, vagy kinek állítson szobrot. Ezeket vagy az egyén kompetenciájába utalja egy politikai közösség, vagy olyan közös felhatalmazás szükséges hozzá, amit előzőleg meg kell vitatni, és így vagy úgy, de el kell dönteni. Nem ígérhetem, hogy az ilyen döntésekből örökre kimaradok.

Hatos Pál: Én maradok annál, hogy egy Horthy-szobor felállításának ügyében az én dolgom a megfigyelés, a dokumentálás, az esemény kontextusba illesztése lenne. De elismerem: nincs királyi út.

Van bármelyikőjüknek történelmi példaképe?

Hatos Pál: A történész ugyanolyan esendő ember, mint a 24.hu bármelyik olvasója, persze, hogy lehet kedvenc politikusa, történelmi alakja. Az viszont már a történész speciális felelőssége, hogy nem rajonghat senkiért kritikátlanul, tisztában kell lennie a kedvencének gyarlóságaival, hibás döntéseivel, és ezeket nem is titkolhatja el a nyilvánosság elől. Ha valaki például Kossuthért rajong, ismernie kell a vidini levelet, amelyben igaztalan vádak tömegével tette tönkre Görgei Artúr renoméját. Ettől még Kossuth Lajos vitathatatlanul a legnagyobb magyar államférfiak egyike. De bárki mással kapcsolatban találhatnánk kínos mozzanatokat egy politikusi életműben.

Hatos Pál és Romsics Gergely Fotó: Ivándi-Szabó Balázs/24.hu

Egy történész nem lehet elfogult?

Hatos Pál: Kár lenne tagadnia, hogy érzelmileg az, függetlenül attól, hogy a tacitusi eszmény szerint harag és kedvezés nélkül kell foglalkoznia a múlt figuráival. Szekfű Gyula azt vallotta, hogy a történeti kutatás önmagában olyan örömet ad, amelyben a gyűlölet vagy a szeretet semmissé válik. Aztán persze ez neki sem sikerült.

Romsics Gergely: Nekem nincs példaképem, de ha az ember egyebek mellett a magyar politikatörténettel is foglalkozik, akkor nyilván talál olyan irányzatokat, amelyek az ő gondolkodásához közelebb állnak. Ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne a legnagyobb kéjjel bebizonyítani, mennyire irreálisak voltak az általuk vallott elképzelések. A társadalomtudományokban – amelyek jóval keményebb módszertannal működnek, mint a bölcsészettudományhoz tartozó történetírás – gyakran előfordul, hogy a kutatási hipotézisek valamilyen politikai filozófiából fakadnak, igaz, a kutató egy értéksemleges vizsgálatra törekedve, különböző empíriák révén teszteli az alaptételből származtatott oksági összefüggéseket. A történésznek, bármi legyen is az ideológiailag színezett kiindulópontja, az események, folyamatok, összefüggések feltárása során olyan szakmai eljárásokat kell alkalmaznia, amelyek a végeredményt összemérhetővé, összekapcsolhatóvá teszi a más ideológiai nézőpontból kezdeményezett kutatásokkal. Szerintem semmi szégyellnivaló nincs abban, ha egy történésznek vannak elfogultságai és beállítódásai, ugyanakkor fontos, hogy a szaktörténészek olyanfajta elbeszéléseket, rekonstrukciókat hozzanak létre, amelyek, ha nem is esnek egybe, de vitaképesek egymással.

Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs/24.hu

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.