Belföld

Horthy készült rá, hogy lelövi Hitlert

A magyarok történetét elég csak felütni szinte bárhol, hogy gyászos dátumokat találjunk – főleg, ha a XX. századról van szó. Néhány még ezek közül is kiemelkedik, mint például a mai, Magyarország német megszállásának napja: 1944. március 19.

A magyar kormány “hintapolitikája” okán nem volt váratlan fordulat, hiszen hosszú távon nem lehetett következmények nélkül egyszerre a németek barátjának mutatkozni, és békekötésről tárgyalni a szövetségesekkel. Az 1943-as év nyara sorsfordító volt a keleti fronton, a nyugat felé hátráló németeknek egyre fontosabbá vált Magyarország “megbízhatóságának” kérdése.

Nem voltunk ellenfél

A náci vezetőknek tűpontos információi voltak a magyarok kiugrási terveiről, béketárgyalásairól, Hitler bizalma Horthyban végleg megingott, még 1943 szeptemberében utasítást adott Margarethe-terv, azaz Magyarország megszállásának kidolgozására.

Itt szokták idézni Weichs vezértábornagy szavait, miszerint Magyarország megszállására harc nélkül 24 órára lesz szükség, harc esetén viszont csak 12 órát fog igénybe venni, mert akkor elmaradnak az üdvözlő beszédek.

A nácik első perctől fogva katonai akcióban gondolkodtak de ennek zökkenőmentessé tétele és a későbbi nyugalom érdekében Horthyt a helyén akarták tartani úgy, hogy a Kállay-kormány helyett egy németbarát kabinetet nevez ki. Amikor pedig a megszállás ténye Berlinben eldőlt, 1944 márciusának közepén a kormányzót az ausztriai Klessheimbe hívták egy személyes találkozóra Hitlerrel.

Végül a vonatban hagyta a pisztolyt

Horthy hosszasan tépelődött, emlékirataiban azt állítja tudta, miért kell a Führerhez mennie, hiszen itthon is érzékelték a német csapatmozgásokat. Azzal is tisztában volt, hogy a katonai ellenállás értelmetlen, és erre a tisztikar többsége nem is lett volna hajlandó. Azért bízott benne, hogy újabb gazdasági elköteleződésekkel megóvhatja az ország függetlenségét, és személyének súlya talán előmozdítja a magyar csapatok hazavezénylésének ügyét.

Ha hihetünk vallomásának, komolyan elgondolkodhatott a náci vezér meggyilkolásán:

Így hát Ghyczy külügy- és Csatay honvédelmi miniszter, valamint Szombathelyi vezérkari főnök kíséretében 1944. március 17-én útra keltem. […] Sok mindenféle részlet elhomályosodott emlékezetemben, arra azonban egészen pontosan emlékszem, hogy kiszállásom előtt kétszer is magamhoz vettem pisztolyomat és megint kétszer vissza is tettem. Tudtam, hogy – eltérően Hitler tábornokaitól – nem motoznak meg fegyver után, azonban a bíráskodás joga magasabb Lényt illetett meg. Pisztolyom a vonatban maradt.

Hitler már március 18-án, az első tárgyaláson tényként közölte Magyarország megszállását. Horthy mérhetetlenül felháborodott:

Ha mindenben végleges elhatározott dologgal állok szemben, akkor semmi célja sincs további megbeszélésünknek. Elutazom.

Kiviharzott a helyiségből egyenesen lakosztályába, és parancsot adott az utazás előkészítésére. Ki tudja, ha a76 éves kormányzó zsebében ott a pisztoly, dühében talán tényleg megteszi?

Beadta a derekát

A magyar delegáció nem tudta elhagyni a klessheimi kastélyt, sőt még a külvilágtól is hermetikusan el volt zárva – a németek folyamatos légiriadóra és a kommunikációs rendszerek meghibásodására hivatkoztak. Szombathelyi ösztönzésére Horthy visszaült a tárgyalóasztalhoz, és látva reménytelen helyzetét, végül beadta a derekát.

Sokat nyomott a latba Hitler végső érve is, miszerint eldöntött tényekről van szó, és ha Horthy makacskodik, bevonja a megszállásba Romániát, Szlovákiát és Horvátországot is. Ez pedig nyilvánvalóan az addigi revíziós eredmények elvesztésével járt volna.

A kormányzó tehát elfogadta a megszállást, a Kállay-kormány menesztését, de nem volt hajlandó aláírni a proklamációt, miszerint a német csapatok az ő hozzájárulásával vonulnak be. Vállalta azt is, hogy a helyén marad. Eközben pedig – a tárgyalások menetétől teljesen függetlenül – német csapatok megkezdték a felvonulást, és 1944. március 19-én megszállták Magyarországot.

A következmények

Magyarországon új korszak kezdődött, a Sztójay-kormány minden olyan német kérésnek eleget tett, amit addig a magyar elit megakadályozott. Feloszlatták a baloldali és ellenzéki pártokat, többezer embert letartóztattak, még Bethlen István és Kállay Miklós is menekülni kényszerült. Tisztogatás kezdődött az államapparátusban és a honvédségnél, betiltottak több száz egyesületet, folyóiratot és lapot, megtiltották a külföldi rádióadók hallgatását. Megkezdődött a magyar erőforrások kizsákmányolása, újabb katonákat küldtek a frontra és beindultak a szövetséges bombázások.

Azonnal életbe léptek a zsidók jogait korlátozó intézkedések, valamint az összegyűjtésükre és deportálásukra irányuló első lépések.

Azt gondolta, így mentheti a menthetőt

Hogy a kormányzó a helyén maradt, azzal gyakorlatilag legalizálta a megszállást és mindazt, ami ezzel járt, és jelentősen rontotta az ország megítélését a későbbi győztesek szemében. Még akkor is, ha 1944. március 19-étől tudatosan távol tartotta magát a közügyektől, államfőként megtagadta a törvények ellenjegyzését, a kormány rendeletekkel kormányzott.

Miért maradt akkor a helyén? Ennek objektív megítélése a történészek feladata, de talán valóban azt hitte, ha a helyén marad, szükség esetén beavatkozhat az eseményekbe. Talán ezzel a struccpolitikával akart feddhetetlen tárgyalópartner maradni a nyugat, és tiszta kezű vezető a magyar nép szemében.

Ő maga így írt:

Tisztában voltam vele, hogy lemondásom nemcsak Magyarország megszállását nem akadályozza meg, hanem még jó alkalmat is ad Hitlernek arra, hogy százszázalékosan náci-nyilaskeresztes irányú kormányt ültessen nyeregbe. […] Úgy gondoltam, hogy amíg helyemen maradok […] nem vonhatják el parancsnokságom alól a honvédhadsereget és nem olvaszthatják be egyszerűen a német véderőbe. […] a nyilaskeresztesek hatalomra segítését is aligha kockáztathatják, akiknek uralma hazánkban nemcsak számtalan magyar hazafi, hanem 800 000 zsidó és több tízezer menekültpusztulását is jelentené.

Tény, hogy – bár nem pusztán emberbaráti szeretetből -, de megakadályozta a budapesti zsidóság deportálását, és akármilyen szerencsétlenül sült is el, csak belevágott a háborúból való kiugrásba. Mi lett volna, ha a megszállás napján lemond? Vagy ha marad, de sokkal hamarabb és határozottabban lép? Soha nem fogjuk megtudni.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik