Kultúra

Veiszer Alinda: Amikor állod a sarat a gerinctelenekkel szemben, akkor ők fognak hibázni

Ma már nem azon kell gondolkodni, hogy melyik mainstream tévécsatorna, rádióadó vagy egyéb platform ad teret az embernek, hanem megteremteni a saját platformot, és az sem árt, ha ki-kinézünk a véleménybuborékból, amelyben élünk. Erről és sok másról beszélgettünk Veiszer Alindával.

Kérted, hogy ne találkozzunk túl későn, mert menned kell haza aludni. A kora reggeli műsorsáv, feltételezem, elég komoly változásokat hozott. Hogy alakul most egy munkanapod?

Igazából csak havonta egy hetet vezetem az ATV Startot, így csak akkorra alakul át az időbeosztás, de tény, hogy ez a 4:40-es kelés elég durva. Azt hinné az ember, hogyha lefekszem időben, hét-nyolc órával korábban, akkor 4:40-kor kipattan a szemem, de elárulom a titkot, hogy egyáltalán nem így van, ma úgy kellett pálcikával kihajtogatnom a szemeimet, miközben nagyon is időben lefeküdtem. Szóval ez nehéz, meg hogy 6:30-ra, az adás kezdetére tényleg úgy ott lenni fejben is. De működik, addigra teljesen elememben vagyok, és délig egész jó. Akkor kicsit leeresztek, aludnom kell egy kicsit, délután meg jön a készülés a másnap reggelre. Nehéz műfaj, főleg, ha nem világéletedben politikai újságíró voltál.

Tehát ez most nemcsak új kihívás, hanem tanulási folyamat is.

Pedig még csak nem is úgy van, hogy nem követtem a politikát, mert nagyon is, de így is észreveszem magamon, hogy akadozik a kérdésfeltevésem, mert nem aktív az a politikai szókincsem, ami nyilván annak, aki tizenéve ezt csinálja, az aktív. A kulturális szereplőkkel én is egy gördülékeny utalásrendszerben működöm, viszont a politikai szereplőkkel keresem a szavakat, és néha azt hiszem, szinte várják, hogy mikor csaphatnak le egy szótévesztésre, de nem teszik. És összességében is nagyon jó ez, mert mindig érdekelt ez a fajta újságírás, még ha egy olyan világban is kezdett el érdekelni, amikor még nem volt olyan, hogy valaki bojkottál, nem áll szóba, ha kérdést teszek fel, lehet, hogy legközelebb nem jön be. Én Az Estén nőttem fel, ott kérdezni kellett mindig és mindenkit, és volt ellenzéki, kormánypárti, mindenki. Az érdeklődésem nem csökkent, a világ változott rossz irányba.

Most az ATV-nél is érezteti ez a trend a hatását?

Nem, itt ez kevésbé érezhető, mert azért jönnek-jövögetnek, lehet, csak én teszem magasra a lécet, többre lenne igényem. Szerintem kicsit jobban kéne a kormánypárti képviselőknek bírni azt, hogy valódi kérdéseket kapnak, mert azt látom, hogy tulajdonképpen az elől menekülnek sokan. Ha az ember elszokik attól, hogy valóban belekérdeznek a dolgaiba, és egyszer csak megtörténik, azért az tud zavart okozni. Nagyon sok a szólam. Én most azzal próbálkozom, hogy tegyük félre ezeket a szólamokat meg jelzőket, amiket naponta elmondanak, és koncentráljunk lényegi kérdésekre. Mert ugye, mi a politika? A közös életünk irányítása. Beruházások megszavazása, törvényalkotás, ilyesmi. Koncentráljunk ezekre a dolgokra, én ezzel a küldetéstudattal gondolok a politikai újságíró létemre – ami, mondjuk, öt napja létezik, de azért nagyon ki van találva. Aztán nem biztos, hogy igazam van, mert ha megnézem, mi az, ami virális, amit sokan megírnak meg hírértéke van, az mégis mindig a jelzőkről szól, a szólamokról és a gumicsontokról, és ez nem biztos, hogy jól van így. Próbálom most tényleg nagyon alaposan megérteni az álláspontokat, mindkét oldalét, önmagukban meg egymáshoz viszonyítva is, ez nagyon fontos nekem és izgalmas is. Főleg, hogy a politikával ugyan mindenki foglalkozik kicsit, de ahogy beültem a stúdióba, ahol tényleg komolyan, pontosan kell erről beszélni, rájöttem, hogy eddig azért csak hobbipolitizáltam.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Mit teszel azért, hogy mélyebbre tudj menni?

Folyamatosan tanulok. Kérdezek, mit csináljak máshogy, hogyan legyen. Pali (László Pál, Veiszer Alinda férje szintén újságíró, lapunk rendszeres szerzője – a szerk.) tök sokat segít, mert vele mindig átbeszélem, hogy mi lesz, ki jön, ő mit gondol. Ő egyrészt csinált már ilyet, másrészt mi nagyon jól tudunk együtt dolgozni, és nagyon sok gondolatot adunk egymásnak, elmondom neki, mit tervezek.

Mert én megtervezem azt a hét percet, és felépítem, hogy honnan hová szeretnék eljutni, mert nonszensz úgy beülni hét percre, hogy majd lesz valami. Ez nagyon kevés idő, nincs idő félrebeszélésre vagy rossz kérdésre, mert elviszi a műsoridő jelentős részét, míg egy hosszabb beszélgetésbe belefér kicsit elkalandozni. Itt nem fér bele.

Ezt nagyon komolyan veszem, ahogy azt is, hogy ha, mondjuk, Bereményi Géza Magyar Copperfieldjéről beszélgetünk, akkor elolvassam előtte – pedig hatszáz oldal –, mert fontosnak tartom, hogy ne onnan indítsunk egy ilyen beszélgetést, hogy miről szól a könyv. Ha ilyen kérdést felteszek, ha nem tudom elmondani, hogy ez a könyv arról szól, hogy azt vettem észre a regényben, és így tovább, akkor utána vissza is adom a diplomámat. Ha azt akarom, hogy az olvasó beavatottnak érezze magát, értse meg, amiről szó van, és közben a választ adó is élvezze, az nagyon sok készüléssel jár. Egy-egy adásra hat-hét órát is készülök, ami nyilván abból is ered, hogy nem vagyok tizenéve politikai újságíró, de abból is, hogy utánaolvasok, átrágom magam az adatokon, keresem, hogy hol tudok újat, mást beletenni.

Hiányzott a képernyő?

Esküszöm, hogy nincsen képernyőfüggésem. Meg az az igazság, a Covid rávilágított arra, hogy tulajdonképp otthonról is csinálhatsz magadnak képernyőt. Sőt, ha ügyes vagy, olyan képernyőt is csinálhatsz magadnak, ami egy kisebb tévécsatorna vagy egy online lap közönségét is verni tudja. Most csináltunk egy sorozatot (#karanténakanapén címmel Veiszer Alinda és László Pál Facebook-oldalukon videochaten beszélgetett kulturális, közéleti szereplőkkel – a szerk.), és az Alföldi Robival készült beszélgetéssel azért százhatvanezer embert értünk el, Mácsai Palival kilencvenezret. De Grecsó Krisztián vagy Nádasdy Ádám is elért húszezer feletti közönséget, ráadásul szinte mindegyik beszélgetésben van olyan mondat, ami új, aki veszi a fáradságot, hogy meghallgassa, újat tud meg a világról, és jó pár online lap is idézi, épp a hírértéke miatt. Ezt simán okézná egy kisebb tévécsatorna és egy híroldal is. Már nincs az, hogy a mainstream csatornák hiányoznak-e, hanem az a kérdés, hogy te meg tudod-e teremteni magadnak a platformod, ezen kell dolgozni. Meg az ember egy idő után a saját maga főnöke szeretne lenni. Főleg, hogy én tudom magamról, úgyis beleteszem az energiát, amit bele kell tenni, azaz nem főnökre van szükségem a munkához, hanem társra, tudásra, de felettesre már nincs.

Érdekes, hogy kicsit fordítva alakult a pályád, nem lassan, hosszú évek-évtizedek munkája után kaptál komoly lehetőséget, hanem már fiatalon, és aztán később, a karriered egy második szakaszában kellett megtanulnod alulról építkezni, megtalálni az új utakat.

Más világ is volt, a 2000-es évek közepén a kereskedelmi televíziókban csupa fiatal ember került képernyőre, és indította el a karrierjét, akik aztán elkezdtek saját lábra állni, producerkedni, csatornát indítani, és így tovább. Az egy trend volt akkoriban, hogy nem a befektetett munka arányában kapod a lehetőséget, hanem hirtelen. Nálunk sosem úgy volt, mint a BBC-nél, mondjuk, hogy küzdesz húsz évig, és utána egyszer csak te leszel a csatorna arca, hanem fordítva. Az már érdekesebb kérdés, hogy ki miként viszi át azt az ismertséget, amit megteremtett, a saját üzletébe. Erre rengeteg példa van, Máté Kriszta producer lett, a férje, Bárdos András könyvkiadót csinált, D. Tóth Kriszta megcsinált egy saját, karakteres női portált. Ők egy kicsit könnyebb helyzetből indulnak azzal, hogy kereskedelmi tévésként óriási ismertségük volt, mi, kizárólag közszolgálatban dolgozók messze nem ugyaninnen kezdtük, pláne én az éjszakai műsorsávommal, de azért látni, hogy van egy közönség, amelyik jön velem, a magaskultúrától a politikán át a kicsit bulvárig.

Magyarországon mindig plusz politikai jelentéssel terhelt, ha egy újságíró elmegy ehhez vagy ahhoz a csatornához, laphoz dolgozni, címkézik politikai oldalakhoz, és így tovább. Te is voltál már mindenütt – nem tartottál az újabb skatulyától, amikor az ATV-hez mentél?

Megpróbált már az élet többször is. Az eleje, persze, nem volt ilyen, hiszen huszonévesen, amikor odakerültem a köztévéhez egy ilyen nagy lehetőséget kapva, imádtam. Ez még a Szabadság téri köztévé volt. A vége már nyilvánvalóan egy erősen politikus történet, volt egy hatalomátvétel, megkezdődött egy jelentős tisztogatás, és ma már az is kijelenthető, hogy az egy erősen politikai alapú tisztogatás volt. Szenvedős elválás, hosszú-hosszú harc. De nagyon sokat tanultam belőle a kitartásról, hogy amikor nyugodtan állod a sarat igazi gerinctelenekkel szemben, akkor ők fognak hibázni. És ez így is történt. Aztán volt egy szünet, majd jött a Hír TV, és annak már a változása is egy politika által generált történet volt. A vége is. Van ebben valami végtelenül frusztráló, hogy a magyar média így működik. Az ATV nem egy politikai hatásnak a következménye. Hívtak, én meg szívesen jöttem ide dolgozni. Az viszont tény, hogy korábban a politika nagyon sokszor szólt bele, legalábbis az én karrierembe, de nem csak az enyémbe.

Újságírónak lenni Magyarországon ilyen: egyszer csak jön valaki, és beszántja a Népszabadságot. Szánalmas, hogy hagytuk, hogy ilyen legyen, hagyjuk magunkat így rángatni, nincsenek stabil befektetők, akik finanszírozzák az úgynevezett szabad médiát, vagy nagyon kevesen vannak. Azt hiszem, hogy kicsit a mi hibánk is, és társadalmilag hiba.

Azt viszont nem bántam meg, hogy ezeket vállaltam. Nem bántam meg az MTV-ben a harcomat sem, és nem bántam meg a Hír TV-t sem, nagyon sok buktatója volt, lehetett volna vele nagyon nagyot veszíteni, de mégsem az lett a vége, hanem kifejezetten fontos három év az életemből, és kifejezetten örömmel gondolok vissza rá.

Többféle tévécsatorna, kereskedelmi tévés kikacsintás, Best magazin – kicsit olyan így kívülről nézve, mintha ezekkel a döntésekkel a beskatulyázás ellen dolgoznál.

A felvetés jó, de máshonnan indul mégis a gondolat. Onnan, hogy nagyon hamar megtanultam, milyen a kultúráról egy nagyon szűk közegnek beszélni, ahol mindenki érti a másik félmondatait és utalásait, és látta az összes Pintér Bélát, és olvasta az összes Parti Nagy Lajost, ezt tudom. De egy ponton túl hasztalannak kezdi érezni az ember, hogy ugyanannak a húsz-harmincezer embernek beszéljen arról, ami őket egyébként is érdekli. Bennem innen indult el a gondolkodás, hogy valahogy tágítani kellene azoknak az embereknek a körét, akikhez eljut az, amit gondolok a kultúráról vagy a világról, sőt, nem is az, hogy én mit gondolok, hanem azok az emberek, akiket fontosnak tartok megszólítani. Innentől kezdve már logikusak a karrierlépéseim, a Hír TV-s műsor a komoly témák mellett már kikacsintott lazább témák felé, a Best magazin szintén teljesen más közönség, mint akikhez eddig szóltunk, de mégis kétszázhatvanezer ember olvassa az újságot, tehát egy nagyon fontos platform. És ha a főszerkesztő, Sabján Johanna azt mondja, hogy figyeljetek, kéne nekem mélyinterjú, hülyék lennénk nem belemenni, ameddig nem kell olyan kompromisszumot kötni, ami nem fér bele. Az RTL-es Nyerő páros ugyanez: rengetegen jönnek oda mai napig, hogy emlékeznek ránk, diákok mesélték, hogy ott láttak először, és akkor néztek utána, mivel foglalkoztam korábban, és tárult fel előttük az a világ, amiben a kultúrával kapcsolatosan mozogtam – tehát új közönséget nyertünk. Én azt látom, hogy ameddig nem magadat adod fel a platformért, hanem magadat viszed bele a platformba, addig van értelme ezzel foglalkozni, és tenni azért, hogy ne mindig ugyanazzal a húszezer emberrel találkozzak – akiket tisztelek, becsülök, de szinte már név szerint ismerjük egymást. Chatelünk, hozzászólnak, véleményük van,

egy nagyon értelmes, európai szintű vita zajlik, de ne verjük át magunkat: az nem az ország, amiben élünk, csak egy nagyon szűk buborék, és érdemes ebből kinézni.

Az ATV is egy új közönséget hozott, gondolom.

Abszolút, és néha meg is lepődök a kommunikációs stíluson, főleg a közönség azon részétől, akik nem tudják, hogy korábban mivel foglalkoztam, nem értenek, furcsának találnak, másmilyennek látnak, okoskodónak tartanak, illetve skatulyáznak, ha fideszes politikust kérdezek, és erőset, akkor ellenzéki vagyok, ha ellenzéki politikust erősen kérdezek, akkor meg fideszes. Kapom az ívet néha. Vagy például én nem szeretek magas sarkúban lenni, és ma is bakancsban voltam: akadt néző, aki rám írt, hogy végre visszavettem a bakancsot, más meg azért írt, micsoda tiszteletlenség, hogy bakancsban vagyok. De a kedvencem az, amikor megírják, hogy „ne csomózza úgy fel a haját”, „ne azt a ruhát vegye fel”, „rossz a sminkje”. Egy ponton elegem lett, és megírtam, hogy kedves mindenki, ugye megvan, hogy egy férfinél ezeket soha nem jegyeznék meg, és hogy ez nem egy szépségkirálynő-verseny, hanem esetleg arra is lehetne figyelni, amit mondok. Mi lenne, ha arról beszélgetnénk, hogy szakmailag mi történt a műsorban?

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Apropó szakmaiság. Az új utak egyikeként nemrég került képernyőre a Minden pénzt megér című műsor is. Az hogy jött?

Volt egy koncepciója a producernek, ahhoz keresett embereket: az volt az ötlet, hogy úgy beszéljünk a kultúráról, hogy miért ér annyit, amennyit, mondjuk, egy Csontváry-kép. Elkezdtünk agyalni, hogy mi mindenről lehetne ilyen kérdésfelvetéssel beszélni, kitaláltuk, elkezdtük csinálni, és gyönyörű lett. És nagyon jó munka is volt.

Azért annak van egy bája, hogy a minap egy milliárdossal beszélgettem, akinek a világ különböző pontjain van, isten tudja, hány lakása, és emellett egy hihetetlen kulturált ember, aki történetesen Zsolnaykat gyűjt. Vagy amikor Pákh Imrével, akinek van egy hatalmas Munkácsy-gyűjteménye, az Ásító inas fogsoráról beszélgetünk. Mindenkivel lehet normálisan, humorral és tisztelettel beszélni, és ezt nagyon élveztem, hogy közel kerültünk olyan emberekhez, akik általában nem is engednek be senkit.

Egyik alkalommal a mostanihoz hasonló vehemenciával a könyvritkaságokról szóló részről beszélgettünk egy kávézóban a stábbal, majd másnap csörgött a telefon, hogy az a helyzet, hogy a beszélgetésünket pont végighallgatta Kiss Ferenc, aki a legnagyobb magyarországi gyűjtő, és szívesen adna tanácsokat, amiből végül az lett, hogy megmutatta a gyűjteményét. Picasso a falon, Faludy üzenete Tóth Árpádnak, Petőfi Sándor tolla, Radnóti- meg Goethe-kéziratok… ilyenek történtek. Emiatt nagyon szerettem forgatni, jó volt bekerülni ezekbe a világokba, és aztán gyönyörű is lett, főleg Vargha Máténak és Kiss Marcinak köszönhetően, akik nagyon szép képi koncepcióval oldották meg, a szerkesztővel, Tolvaly Orsival hoztuk a tartalmat, és nagyon büszke vagyok a végeredményre, mert szerintem ez abszolút huszonegyedik századi közszolgálat.

Sokat elvisz a munka, a család, a gyerekek, mellette képben lenni kulturálisan, ez így elég sűrű program – mi az, amire nem pazarolsz időt, és ez lehetővé teszi, hogy több minden beleférjen?

Nem tévézek például egyáltalán, olyan értelemben, hogy leülök, aztán majd valamit nézek, sokkal tudatosabban, és eleve nagyon ritkán tévézek. Aztán igyekszem nem elveszni a közösségi médiában. Észrevettem, hogy kezembe veszem a telefonom, mert írni akarok valakinek, aztán eljutok odáig, hogy Facebook, Messenger, és onnantól baj van, mert találok valami érdekeset, és végül már nem is emlékszem, miért is nyúltam a telefonhoz. Sok mindenről le kell mondani néha, sok jóról is, hogy arra jusson idő, amit igazán szeretnék csinálni. Bár nem szoktam erről panaszkodni, de ez a karantén azért megedzi a kisgyerekes szülőket, az otthoni oktatás meg otthon levés egy nyolc- meg egy háromévessel tényleg nagyon nehéz, az állandó készenlét reggel héttől este nyolcig, amibe bele kéne sűríteni a saját szépirodalmadat, filmedet, felkészülésedet, és ez csak úgy megy, hogy ketten csináljuk, és valakinek mindig hátra kell lépni. És erre nem csak mi nem vagyunk felkészülve, hanem a munkaadói oldal sem. Eltűntél? El.

Miközben egy házaspárnál valakinek szükségszerűen meg kell hoznia azt a döntést, hogy hátralép, hogy segíthesse a másikat, és igazságtalan, hogy erre nem fektetünk elég energiát, és hogy nem mondjuk ki, hogy ez lehet férfi is, és lehet nő is.

Ez nagyon fontos tanulság, hogy ez nagyon nehéz időszak szabadúszó újságíróként, és ha ezt túléljük, akkor nagyon sok mindent túlélünk, lehet, hogy még a sajtó halálát is.

Rájöttél már arra, hogy ez a nagy kíváncsiságod honnan jön?

Nem tudom. De azt tudom, hogy mindig volt. Azt is tudom, hogy mindig feszegettem a határokat, mindig utáltam a hierarchiát. Lehet ez genetikus is, mert emlékszem, hogy amikor a csernobili robbanás történt, akkor engem az foglalkoztatott, öt-hat évesen, hogy a spenóttal most akkor mi történik? Aztán egy időben a csillagászat érdekelt meg a biológia, könnyen kaptam bele dolgokba, és képes voltam viszonylag hamar mélyre ásni, de sosem annyira, hogy tudós legyek. Ez a mai napig így van, hogy bármit képes vagyok megérteni, ha valaki érdekesen mondja el, atomreaktoroktól agykutatásig, ezért például biztosan nem is elég rendszerezett a tudásom.

Pedig épp erről akartalak kérdezni: ebben a sok időben, amit okos és érdekes emberekkel beszélgetve töltöttél, mi állt össze az élet és a világ működéséről?

Néhány dolog azért összeállt. Először is például az, hogy egy csomó ember nem véletlenül van ott, ahol, ehhez pedig a legelső dolog, hogy meg kell találni, ki miben tehetséges, mert abban majdnem biztos vagyok, hogy mindenki tehetséges valamiben.

Aztán rájöttem arra is, hogy mindent a kíváncsiság köt össze. Akit nem a kíváncsiság hajt, az már veszett fejsze.

Egy színész mit csinál? Kíváncsi egy karakterre, körbejárja, belebújik, rákészül, lefogy-meghízik érte. A tudós mit csinál? Kérdéseket tesz fel, mert nagyon kíváncsi. Egy újságíró mit csinál? Kíváncsi mindenre, ami szembejön. Nekem ez körvonalazódott, hogy egyrészt találd meg, mi az a terület, amiben tehetséges vagy, a másik pedig, hogy a legfontosabb dolog a kíváncsiság. Én a gyerekeimet is erre tanítom: kérdezni, kérdezni, kérdezni és nem elfogadni. Néha szívunk is az elveink miatt. De akkor is ezt tanítjuk, hogy ne fogadd el, kérdezz vissza, kérdőjelezd meg, kelljen megindokolni, de nekünk is indokolni kell, ha úgy alakul. És az „oké, igazad van” is nagyon fontos, a „bocs” is nagyon fontos, de az is, ha az érveiddel el tudod érni, hogy valami máshogy történjen. A lényeg mindennek a megkérdőjelezése, az újságírásban is. Nem szabad szem elől téveszteni, hogy az állításokat csak akkor érdemes elfogadni, ha alá is vannak támasztva. Az egész világ erre épül. Ez állt össze nekem, és az, hogy a politika milyen végtelenül torzítja ezeket a viszonyokat.

Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.