Kerekes József is egyike annak a tizenöt Vígszínháztól elszerződött társulati tagnak, akik hétfő este közös nyilatkozatot adtak ki az Eszenyi Enikő által gyakorolt verbális erőszakról és agresszív vezetői kommunikációról. A petíciót eddig több mint ötvenen írták alá, a főváros vizsgálatot is indított az ügyben. Kerekes azt mondta, gondolkodás nélkül aláírta a szöveget, mert úgy érezte, muszáj kiállniuk Fenyvesi Lili és Néder Panni mellett, akik a Vígszínházban uralkodó toxikus légkörről és hatalmi visszaélésekről számoltak be a 24.hu cikkében.
Kerekes 2011 és 2017 között volt a Víg színésze, és ő is azért jött el, mert elviselhetetlennek tartotta a kialakult – szorongással, elfojtással és megalázó helyzetekkel teli – hangulatot.
Nehéz erről beszélni, mert én tulajdonképpen hálás is lehetek Enikőnek. Ő hívott oda a Vígbe, épp akkoriban, mikor gyerekeim születtek. Ráadásul engem személyemben nem is bántott igazán. De nap mint nap találkoztam azokkal az atrocitásokkal, amiket nyugodtan lehet lelki és verbális abúzusnak nevezni. Amikor a kellékest, az öltöztetőt, a sminkest, a színészt, a súgót, vagy bármelyik asszisztensét alázta személyeskedő hangnemben, ami a legkevésbé sem az előadást szolgálta
– mondja a színész, aki egyetért a korábbi megszólalókkal abban, hogy ha az ember szeme láttára „végeznek ki” valakit, azt ő is megszenvedi. Kerekes szerint Eszenyi ezeket nem feltétlenül bántási céllal tette, sokszor egyszerűen nem érzékelte, hogy gázol bele mások lelkébe, személyiségébe vagy legalapvetőbb érzékenységébe. Úgy véli, hogy mikor kisgyermekes anyák sírnak, mert nem tudják a gyereket hova tenni a megváltozott próbarend miatt, és ezért lehordják őket, az jelzi, hogy baj van.
Mindenre ráhúzzák a politikát
Kerekes felháborítónak tartja, amikor nyilatkozatukat politikai kiállásnak tekintik. A kormánymédia például teljesen beleállt ebbe a narratívába, de Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója is azt nyilatkozta a köztévének: „Ha Enikő elment volna a tüntetésre, akárhogy is bánik a társulatával, nem lett volna így büntetve. Ez egy borzalmasan gyilkos rendszer, ami képes bárkit bedarálni.”
Kerekes szerint már a történet kronológiája is mutatja, hogy a legkevésbé sem a politika motiválta őket, hiszen az egész Eszenyi Enikő február végi interjújával kezdődött, amelyben arról beszélt, hogy igazgatóként soha nem élt vissza semmilyen formában a hatalmával.
Ezt cáfolta aztán Fenyvesi Lili és Néder Panni kiállása március 9-i cikkünkben, amelyben Eszenyi szintén tagadással reagált a konkrét vádakra is. A petíciót indító egykori tagok ezt követően úgy érezték, nem hallgathatnak tovább, muszáj szolidaritást vállalniuk a volt kollégákkal, nehogy úgy tűnjön, mintha csak két „sértődött ember hőzöngéséről” lenne szó.
A gesztus átpolitizálása mellett az is zavarja, amikor pár művész túlérzékenységeként próbálják beállítani a történteket. „Kikérem magamnak, ez nem hiszti és nem pártpolitika, hanem kiállás a hatalmi visszaélés ellen.” Szerinte azért is lehetnek gyakoriak a bagatellizáló reakciók, mert nehéz az ilyen élményeket úgy átadni, ha valaki azt nem tapasztalta meg a saját bőrén.
Amíg valakit nem fújnak telibe könnygázzal, addig könnyen mondhatja, hogy »jaj, barátom, kicsit túlspilázod. Tegyél zsebkendőt az orrod elé, vegyél fel síszemüveget, és akkor nem para!« De csak addig mondja ezt az ember, amíg nem fújják őt is telibe, és nem folyik taknya-nyála egybe, nem hányja össze magát. Addig ugyanis nem tudja, hogy az mit jelent
– mondja Kerekes, aki reméli, hogy az már csak elgondolkodtatja az embereket, ha több mint ötvenen állítanak valamit a nyilvánosság előtt. Óriási dolognak tartja, hogy a Víg jelenlegi társulati tagjai közül is többen felszólaltak a fojtogató légkör, vagy a színházban történt igazságtalanságok ellen, mint Börcsök Enikő és Halász Judit az ATV-n, vagy Majsai-Nyilas Tünde a Facebookon. „Ez hatalmas bátorság, különösen koronavírus idején, amikor az alkalmazotti státusz még egyfajta egzisztenciális biztonságot jelent a szabadúszó léthez képest.”
Hangsúlyozza, hogy ő is csak a maga élményeit tudja elmondani, és senki fölött nem célja pálcát törni. Azok fölött sem, akik ezt az egészet máshogy élték vagy élik meg, mint ők. A jelenlegi társulati tagok közül először Ifj. Vidnyánszky Attila, Hirtling István, Karácsonyi Zoltán nyilatkoztak az M5 híradójában, majd Bach Kata, Szilágyi Csenge és Wunderlich József beszéltek lapunknak pénteken arról, hogy nem tapasztaltak ilyen visszaéléséket. Wunderlich és Bach másnap a Facebookon kért nyilvánosan bocsánatot mindenkitől, aki úgy érzi, hogy előző napi mondataikkal megbántották.
Kedves kollégák, volt kollégák!
Sokkoltak az elmúlt nap történései,
mert velem, úgy érzem, nem történtek ilyen borzalmas dolgok a Vígszínházban. (…)Most viszont eljött az idő, amikor ki kell jelentenem nyilvánosan, hogy mindenki mellett kiállok, akit bármiféle abúzus ért a színházban.
Továbbá eljött az idő, hogy mindenki kiálljon a sértettek mellett, mert ha nem történik meg, olyan szakadék keletkezhet közöttünk, amit soha nem fogunk áthidalni, betemetni.
– írta Wunderlich szombat délelőtt a Facebookon.
Dánia börtön?
Az eltérő tapasztalatokról amúgy Kerekesnek az a Vígben is színre vitt Shakespeare-jelenet jut az eszébe, amelyben Hamlet kijelenti, hogy „Dánia börtön”, mire Rosencrantz és Guildenstern értetlenkednek, hogy mondhat ilyet régi barátjuk. „Akkor hát nektek nem az” – feleli Hamlet.
„Mindenki saját ügye, minek éli meg azt, ami a Vígben folyik” – összegzi Kerekes, aki szerint a kép már csak az elért sikerek miatt sem fekete-fehér. Úgy látja, tényleg komoly kihívás estéről-estére 1600 embert Budapesten leültetni színházba, tehát nagy dolog, hogy egy teátrum telt házzal fut két ekkora játszóhellyel. „Senki nem vonja kétségbe Enikő színházvezetői teljesítményét, csak közben a négy fal között elviselhetetlen.”
Azt is fontosnak látja hangsúlyozni, hogy ez az ügy túlmutat a Vígszínházon, sőt, az egész művészeti közegen is. Hatalmi visszaélés ugyanis megtörténhet kórházban, iskolában, a parlamentben vagy bárhol, és szerinte sokkal nyíltabb párbeszédre lenne szükség erről a magyar társadalomban. Viszont szerinte az a gyakran hangoztatott érv nem nyújthat mentséget a lelki abúzusra, hogy egy művészeti alkotófolyamat részeként normális az ilyesmi.
Nincs ilyen! 2020 van, ne legyen természetes, hogy egy miniszter, egy államtitkár, egy cégvezető, vagy egy színházigazgató úgy beszél az emberrel, mint a kapcaronggyal, csak azért, mert az függő helyzetben van
– mondja Kerekes, aki szerint egy társulatnak ráadásul végképp nem a főnök-beosztott viszonyról kellene szólnia, hanem épp arról, hogy „alkotótársak vagyunk”. Kovács Patríciához hasonlóan ő is úgy látja, hogy a színház alapvetően szenvedélyes közeg, így ő sem rendül meg egy indulatos instrukciótól vagy kiabálástól, de fontos meghúzni a határokat.
„Én is dolgoztam olyan rendezőkkel, akik minősíthetetlen hangnemben szólalnak meg időnként, de röhögök rajta aztán, mert tudom, hogy azért mondja, mert azt akarja, hogy én jó legyek. Itt viszont nagyon gyakran nem ez történt. A próbák közben olyan rossz hangulat tudott uralkodni, hogy az embernek teljesen elment a kedve. Én például nagyon helytelen és teljesen művészietlen módon azt mondtam egy ponton, hogy jó, ezen túl nem fogok vele vitatkozni, és úgy voltam vele, hogy »akkor mondd meg, Enikő, hova álljak.« De akkor innentől egyszerű bábbá válok. És ezért van az, hogy akkor is meg utólag is szemen köpöm magam, mert olyan dolgot csináltam, amivel nem tudok azonosulni.”
Nem művészeti kérdés
Kerekes 2017-ben hagyta el a Vígszínházat, és úgy emlékszik, egyfajta jólneveltségből fakadt az, hogy a most felszólalók többségéhez hasonlóan nem akart kiállni eddig a történeteivel. Kérdésünkre elmondta, hogy ez utólag okoz számára némi lelkifurdalást. „Se egy év, se két év, se tíz év távlatából nem jó érzés szembenézni azzal, hogy én miért is nem emeltem föl a hangomat, és miért nem asztalt csapkodva jöttem el onnan. Nem hánytam a szemére akkor élesben azt, hogy nem értek egyet azzal, amit művel, mert úgy gondoltam, hogy próbálok inkább új utakat keresni.”
Arra a kérdésre, hogy mit érezne, ha újabb öt évre Eszenyit tennék meg a Víg igazgatójának, azt feleli:
Önmagukat minősítenék. Szomorú lenne, mert folytatódna a szorongás, a visszafojtottság és nagyon sok ember egzisztenciális kitettsége. Ettől még születhetnek közben nagyszerű előadások, de még egyszer mondom, ez nem művészeti kérdés – inkább egy színház belső élete, az ott dolgozók lelki egészsége a tét. Mert lehet, hogy egy előadás 19 órától 22 óráig tart, de a dolgozók reggeltől estig ott élik az életüket.
Kiemelt kép: MTI/Marjai János
