Kultúra

Csodálatos film a terrorizmusról, terroristák nélkül

Az Amanda méltó emléket állít a párizsi merényletek áldozatainak és túlélőinek, de úgy, hogy nem a vérengzés, inkább a gyász hétköznapjai érdeklik. Tényleg megvalósítja azt, amire a média és a popkultúra általában képtelen: nem ad semmi felületet a terroristáknak.

Vannak filmek, amiknek fő hatáselemük, hogy egy terrortámadás kellős közepébe lökik a nézőt. A nehezen felejthető példák közé tartozik a 9/11 áldozatainak fojtogató emléket állító A United 93-as, vagy a pár évvel ezelőtti Utoya, július 22., amely egyetlen vágatlan felvételben rángat végig minket a Breivik-mészárlás 72 percnyi, ám örökkévalóságnak tűnő rettenetén.

A film, ami a Breivik-mészárlás közepébe lök mindnyájunkat
Az Utoya, július 22. egy hatalmas gyomrossal emlékeztet Norvégia történetének legsúlyosabb terrormerényletére.

Az Amanda is egy merénylet körül forog, de tudatosan elkerüli a sokkterápiát. Mikhaël Hers filmje kísérletet sem tesz a felfoghatatlan borzalom átadására, sokkal inkább az érdekli, ami előtte van és után következik, és ami szinte mindig kimarad a hírekből. Vagyis az élet, a maga jelentéktelennek tűnő, mégis makacsul velünk maradó és nehezen kibogozható problémáival. A terrort ugyanis épp az teszi igazán szürreálissá, hogy minden irányból a hétköznapok óceánja veszi körül. Bármilyen apokaliptikusnak hat is, nem törli el végleg a világot, az élet megy tovább, aminél nagyobb botrányt nehéz elképzelni a túlélők számára.

Pontosan így történik ez a 24 éves Daviddal is, akinek nincsenek nagy tervei a jövővel: airbnbzésből és alkalmi kertészkedésből él Párizsban, és szoros kapcsolatot ápol nővérével, a hét éves kislányát, Amandát egyedül nevelő Sandrine-nel. A testvérpár egymásra utaltsága abból is fakad, hogy apjuk már nem él, anyjuk pedig még gyerekkorukban elhagyta őket, és visszaköltözött hazájába, Angliába. A nehéz kötődési minták ellenére viszont épp alakulóban van mindkettejüknek egy-egy ígéretes párkapcsolata, így bőven ékelődnek apró örömök és nagy remények is a dilemmák, konfliktusok és feldolgozandó traumák közé.

Fotó: Vertigo Média

És hát ott van háttérnek a napsütötte Párizs, ami a legjobb arcát mutatja, mintha csak az Amélie csodálatos életének realistább verzióját néznénk, ahol kicsit lejjebb tekerték a színeket és a tangóharmonikát, de még így is beszippant a francia utcák varázslatos hangulata. Ebbe az édes-bús képletbe robban bele a váratlan tragédia, amitől Davidot csak az a véletlen menti meg, hogy késve érkezik egy városi parkban tartott családi-baráti piknikre. A park felé tartó hosszú, idilli biciklizés végén – aminek során még arra is van időnk, hogy egy Mundruczó Kornél-filmplakátot is kiszúrjunk az egyik villanyoszlopon – embertelen csattanóként terpeszkedik a vonagló holttestek látványa, bár ezt csak egy-két pillanatra villantja fel a film. A brutális kontraszt mindenesetre jól érzékelteti az ilyen események felfoghatatlanságát. A két világnak, a napfényes, andalító Párizsnak és a pokoli vérfürdőnek, egyszerűen nincs közös metszete, így nem is szabadna, hogy közük legyen egymáshoz, valahogy mégis létrejött a kapcsolódás. Egy teljesen valószerűtlen rémálom, ami valahogy mégis valósággá vált, és végzetes következményeket von maga után.

Mintha kívül kerültünk volna az időn

– ez a gondolat több szereplőtől is elhangzik a filmben, és egy darabig tényleg mintha egy párhuzamos világból néznék az életet. Ám a különleges állapot előbb-utóbb elmúlik, a hétköznapok alattomosan visszaszüremkednek az életünkbe, adminisztratív feladatokkal és bűntudattal kisért viccekkel. Mindez egyfelől kíméletlen arcul csapása a traumának és az áldozatok emlékének, másfelől épp ez nyitja meg a gyógyulás lehetőségét. Davidnak például nincs sok ideje feldolgozni nővére elvesztését, mert a saját gyászmunkája mellett a magára maradt Amandáról is gondoskodnia kell.

Kettejük kapcsolatára fókuszál a film, hihetetlen érzékenységgel ábrázolva az egymásra utaltság erejét. Ne számítsunk szirupos happy endre, vagy nagy, katartikus jelenetekre, amik egy csapásra elmossák a veszteségérzést és a fájdalmat, de az Amanda mégiscsak pozitív kicsengésű. Arról szól, hogy el lehet indulni a gyógyulás útján, és ezt időnként épp a kényszerként megélt emberi viszonyok és a velük járó felelősség felvállalása indíthatja el, amit sokszor szeretnénk lerúgni magunkról.

Fotó: Vertigo Média

Egy ilyen sztori hitelessége a forgatókönyv mellett a színészi jelenléten áll vagy bukik, amivel a filmet író és rendező Mikhaël Hers is láthatóan tisztában van. A kamera ugyanis a játékidő nagy részében a David-Amanda párost alakító Vincent Lacoste és Isaure Multrier arcán időzik, ezekbe a tájakba pedig könnyű beleveszni. Legyen szó váratlanul támadó sírógörcsről, mosolyba rejtett kétségbeesésről, vagy megmagyarázhatatlan szilaj jókedvről, a két színész egészen zseniálisan hozza az egymásnak feszülő érzelmek végtelen árnyalatát. Az egész pedig egy elegánsan nyitva hagyott befejezésbe torkollik, ami éppolyan visszafogott és életszerű, mint maga a film, és a legszebb lélektani teniszmetaforát hozza a Match Point óta.

Az Amanda tehát úgy állít emléket a 2015-ös párizsi terrortámadásoknak, hogy nem közvetlenül a Charlie Hebdo szerkesztőségében vagy a Bataclan klubban elkövetett mészárlást dolgozza fel, és egyáltalán nem érdeklik a merénylet technikai-politikai-szervezeti körülményei sem. Ezzel a hétköznapokra korlátozott fókusszal sikeresen hántja le a tragédiáról a rá rakódott hírrétegeket, hogy a nagybetűs szalagcímek, a szörnyű statisztikák, a politikusi fogadkozások és az meghatott/indulatos/gyűlölködő kommentek mögött meghúzódó valódi emberekre és az ő valódi veszteségekre koncentrálhasson. Az életre, amit élni kell tovább, bármilyen képtelennek is tűnik ez a gondolat.

Amanda, 2018, 107 perc, 24.hu értékelés: 9/10

Ajánlott videó mutasd mind

Fű alatt osztja az adófizetői százmilliókat a Magyar Turisztikai Ügynökség

Egyedi döntésekre hivatkozva, nyilvánosan meghirdetett pályázati felhívás nélkül kap pénzt Zoób Kati divattervező, Balatonboglár fideszes önkormányzata vagy éppen egy nagyvállalkozó Kis-Balaton melletti kalandparkja. A Tiborcz István volt üzlettársához köthető bodajki kastély is az eddig titkolt közpénzcsap révén újulhat meg.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.