Kultúra

„Egy gyerek megszületésénél pataknyi vérontás is jobb”

Egy a kínai kormány hivatalos üzeneteként szereplő, állami pénzből kihelyezett falragaszok közül az egygyerekes politika idejéből. Az ország túlnépesedése ellen hirdetett harc „sikerrel” zárult, de az oda vezető utat meggyilkolt, szemétre dobott magzatok és gazdag nyugatiaknak eladott kisbabák szegélyezik.

Ha napjaink fő globális problémákat érintő témája a klímapánik, akkor a ’70-es, ’80-as éveké alighanem a túlnépesedés volt. A művelt világ tudósai megkongatták a vészharangot, látva, hogy milyen ütemben nő a Föld össznépessége: 1804-ben lettünk egymilliárdan, 123 évvel később, 1927-ben kétmilliárdan, ám a harmadik milliárdig mindössze 33 év alatt, 1960-ra jutottunk el, a negyedikig pedig mindössze újabb 14 év kellett. Azóta is körülbelül ez a tizenegynéhány év az az időtartam, amíg újabb milliárdnyi emberrel nő a populáció, ami nagyon kevés idő, pedig jó ideje tudjuk már, hogy túlnépesedés egyenlő katasztrófa. Ám a nagy léptékű változások nem jönnek könnyen, és bár a fejlett világban a népességszám megállt a növekedésben, sőt csökkenni kezdett, addig a fejlődő világban mai napig felfoghatatlan mennyiségű kisbaba születik, változásra pedig oktatás, szemléletváltás és úgy általában komoly mesterséges beavatkozás nélkül nemigen számíthatunk, főleg, amíg nem érezzük a bőrünkön a túlnépesedés veszélyeit.

Kína a ’70-es évek közepén megérezte. Kutatások tucatjai jelezték előre a nagyon konkrét, húsba vágó hatásait annak, ha az ország nem szorítja vissza a népességnövekedés ütemét: az ország olyan mértékű éhínségre és az ezzel járó humanitárius katasztrófára számíthatott, amilyet nem látott a modern világ. Így aztán az országvezetés igazi kommunista módszerrel esett neki a probléma megoldásának:

nem nézve az emberi tényezőt, az ország hagyományait, kultúráját, nem gondolva a hosszú távú hatásokra vasszigorral betartott törvényekkel, erőszakkal, brutális méretű államapparátussal és mindent átitató propagandával kezdett a népességnövekedés mesterséges megnyirbálásába.

Miután tíz éven keresztül szigorúan két gyerekben maximalizálták az egy párra jutó gyerekek számát, 1979-ben szigorítottak a szabályon, és bevezették az egygyermekes politikát. Hogy ez mit jelent, azt látszólag nem kell nagyon magyarázni: egy család – egy gyerek, punktum. Ám a valóságban a szabály hamar enyhülni kezdett, és a vidéki családoknak már fél évtized után engedélyezték a második gyereket, amennyiben – tessék csak figyelni! – elsőre nem sikerült fiút nemzeni. Ez a lazítás azonban nem jelenti azt, hogy a szinte napjainkig, 2015-ig érvényben lévő egygyermekes politika nem járt felfoghatatlan következményekkel. Az ugyanis ritkán sikerül jól, ha – bármilyen céllal – a nők méhében szőrös politikuskezek matatnak. Erről mesél az Egy család / egy gyerek országa (One Child Nation) című dokumentumfilm, melyet a magyar közönség a most induló Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon, a BIDF-en láthat először széles vásznon.

Részlet a film plakátjából. Fotó: Sundance Institute

A film Nanfu Wang műve, aki maga is az egygyerekes politika idején, 1985-en született, mi több, a politika komoly hatással volt az életére és karrierjére is. Mivel Nanfu „sajnos” nőnek született, a családja engedélyt kapott, hogy még egy gyerekük legyen, és másodjára már össze is jött az óhajtott fiúgyermek, édesanyjuk pedig, miután férje fiatalon meghalt, úgy döntött, csak a fiút taníttatja, Nanfunak pedig ideje dolgozni menni, és támogatni a családot és az öccsét. A nő felnőve elhagyta Kínát, és az Államokba költözött, ahol dokumentumfilmesként

elkezdett ízelítőt adni a világnak abból, hogy mit tehet egy demokratikus ország intellektuális és anyagi hátterével rendelkező filmes a diktatúrák mocska ellen.

Már első dokuja, a politikai szálakkal átszőtt gyerekmolesztálási ügyről szóló Hooligan Sparrow is kritikusan nyilvánult meg a kínai állampárttal és a rendszer működésével szemben. A film a Sundance-en debütált, és shortlistes volt a legjobb doku-Oscarért folyó versenyben, Wang pedig folytatta a hasonló munkák sorát: egy önkéntes hajléktalanságot és az ezzel járó szabadságot választó csavargóról szóló következő filmje is egy sor díjat nyert el, harmadik dokuja, amiről cikkünk szól, a legjobb dokunak járó díjat hozta el a Sundance-ről.

Nanfu Wang azután kezdett érdeklődni a kínai egygyermekes családpolitika iránt, miután ő maga is anya lett. Hogy megértse, mit jelentett a hangzatos politikai szólamok és a statisztikák mögötti hétköznapi valóság, hazatért szülőhazájába, ahol beszélt egykori bábákkal, művészekkel, újságírókkal, gyereküket elveszített családokkal, de a párt direktíváinak végrehajtását végző úgynevezett családtervező tisztviselőkkel és végrehajtókkal, és olyanokkal is, akik a nem kívánt, de életben hagyott gyerekek sorsával kapcsolatban intézkedtek – így vagy úgy. A közös ezekben a szereplőkben, hogy akárhol is helyezkedtek el a táplálékláncban, egy dologban nagyon egyetértettek: mindannyian úgy látták, hogy nem tehettek mást, csak amit tettek. Ők együtt rajzolják fel ezt a sötét tónusú képet, olyan tragédiákkal, amelyeket a mindentudó állampárt nem látott előre, de ami ennél is fontosabb, máig nem tart tragédiának – hisz a politika sikerrel járt, az ország megmenekült az éhínségtől, komoly életszínvonal-emelkedésről dicsekedhettek a vezetők, és hát ezért semmi sem volt túl nagy ár.

Nanfu Wang és öccse. Fotó: Sundance Institute

A film megszólalói képezik le azt a rendszert, ami a politika nyomán kialakult: kellettek bábák, nem csak a születések levezetéséhez, de a kényszer-sterilizálások, abortuszok és csecsemőgyilkosságok végrehajtásához, akiket gyakran teljesen kifejlett, nyolc-kilenc hónapos babák abortálására vagy a frissen világra segítettek gyerekek megölésére kényszerített a rendszer.

Ezek az elvett magzatok és megölt csecsemők még az alapvető humán méltóságot sem kapták meg, kórházi hulladékként műanyagzsákokba tették és szemétre dobták őket

– ezeknek a kisbabáknak aztán egy művész adta vissza a méltóságukat, aki összegyűjtött és különféle bizarr, de hatásos alkotással dörgölte a közönség arcába a sárga szemeteszsákokba bugyolált kis testek képét. A családok törvényes viselkedését családtervező tisztviselők ellenőrizték, akik a friss anyákat meggyőzték, hogy amint megvan a maximált gyerekszám, sterilizáltassák magukat, ha pedig ennek ellenálltak, akkor ezek a tisztviselők intézték a kényszerített abortuszokat, egyéb műtéteket, valamint azt is, hogy a törvényszegő családok megkapják a nekik járó büntetést. A büntetés pedig szigorú volt: az ilyen családoktól elvették vagyonukat, nem ritkán az összeset, sőt, teljesen mindennapos működés volt az is, ha a kormány megbízásával tépték le a házaik tetejét vagy rombolták le az egész házat.

A tisztviselőknek, végrehajtóknak és kényszerműtéteket végző bábáknak bőven volt munkájuk, pedig a párt igazán mindent megtett, hogy a törvényt betartassa, ennek eszközét pedig mi is jól ismerjük itt, Magyarországon: a régi jó propagandáról van szó. Kínában – és általában Ázsia diktatúráiban – egyébként is nagyon értenek ahhoz, hogy minden elképzelhető fórumon, sőt, sokszor még a nem elképzelhetőkön is öntsék a nép fejébe az aktuális direktívát. A magyar kormány jelenlegi kommunikációs stábja, de még Rákosié is csak ugatja azt, amit Kínában ezen a fronton elkövettek: az egygyermekes politikát dicsérték színházi és operaelőadások, tévéműsorok, erről szóltak a popdalok, sőt, a film bemutat egy iszonyú bizarr gyerekdalocskát is, ami a törvényt megszegők büntetéseit sorolja. Az, hogy emellett erről szóltak a plakátok, sőt, ami azt illeti, az összes nyomtatható felület uzsonnás doboztól kis táskáig, azt már mondanunk sem kell, bár az utcákat tarkító, az egygyermekes családmodellt éltető, annak megszegését ekéző és büntetéssel fenyegető, „grafitinek”, a városi népművészet alkotásainak tűnő, valójában állami pénzből elhelyezett, felfestett feliratokon még magam is meglepődtem.

Talált gyerekekről szóló újsághír. Ha nem jelentkeztek a biológiai szülők, a gyerekeket örökbe adták. Fotó: Sundance Institute

Azt persze kihagyták a számításból, hogy a kínai kultúrával nem egyeztethető össze a politika: ha a lánygyerek másodrangú, így természetesen mindenki fiút akar, az eléggé ellene megy az egygyermekes célnak. Így az emberek jelentős része megszegte a törvényt még akkor is, ha egyébként hithű párttagok voltak, és bár a legtöbb család elérte, hogy egy helyett két gyerekük legyen, így is nők milliói kényszerültek feladni termékenységüket, családok százezreitől vettek el gyereket. Wang természetesen megszólaltat sokakat a rendszer kárvallottjai közül is, és a legdöbbenetesebb, hogy még közülük is gyakorlatilag mindenki egyetértett az egygyermekes politika jogosságával, szükségességével – hello, propaganda – legfeljebb a betartásához használt eszközöket találták némiképp extrémnek. Még a kislány is erről beszél, akit elszakítottak ikertestvérétől, mivel a családnak már megvolt a megfelelő számú gyereke: persze, így kellett lennie, csak hiányzik a tesóm, mondja, elmesélve, mit csinálnának együtt, ha újra együtt lehetnének, nekünk meg facsarodik a szívünk a naivitásán, ami feltételezi, hogy egy amerikai jólétben, szabadságban és biztonságban élő tini haza akarna menni a kommunista Kínába. Ilyen gyerekből pedig több százezer akad: a törvény ellen ugyanis hamar kiskapukat talált a nép.

Volt, aki maga fordult emberkereskedőkhöz, és intézte el extra gyermekei kicsempészését az országból, voltak, akik a nyílt titokként kezelt, ismert gyűjtőhelyeken „elveszítették” a kicsiket, akik nem fértek bele az irányszámokba, ezzel ugyanis, bár kockáztattak, de esélyt is adtak gyerekeiknek a túlélésre – szemben azzal, ha, ugye, a pártnak dolgozó bába észrevétlenül, balesetnek álcázva megöli az újszülöttet. A hegyekben, a piacon, és más hasonló helyeken hagyott babákat eleinte csak véletlenül találták meg, és próbálták meg árvaházakba vinni egyesek, aztán hamar teljes üzleti körforgás épült a dolog köré: néhány leleményes ember bejárta az ismert gyerek-elhagyóhelyként ismert területeket városszerte, majd árvaházba vitte őket. Ott a behozott babákért kifizettek nekik egy nem túl nagy összeget, de azért épp elegendőt ahhoz, hogy a szegénységgel küzdő esélyteleneknek, akik jellemzően ilyen üzletbe vágtak, így is megérje. Mivel a babák folyamatosan születtek, így az üzlet évtizedekig is folytatódhatott, és

amiatt sem kellett aggódni, hogy a begyűjtött babák a gyűjtők nyakán maradnak: a tengerentúlon ugyanis az árvaházaknak vastagon perkáló, örökbe fogadni vágyó szülők százezrei fogadták boldogan a szegény kis kínai árvákat

– legalábbis ők úgy tudták, árvák. Bezárult a kör, a ciklus így volt teljes.

A pszichés károk és a rendszer embertelensége aligha hatotta meg a párt fejeseit, azonban az egygyermekes politika egy ponton elkezdett visszaütni, és harmincöt év után, 2015-ben visszavonták a szabályozást. Kiderült például, hogy az egygyermekes családpolitika hatására ma már nincs elég keresőképes fiatal, hogy eltartsák az időseket. Ám nem lenne diktatúra, ha a helyzet megoldását demokratikus eszközökkel, oktatással, ismeretterjesztéssel és a lakosság természetes viselkedésére bíznák, de nem ám: új direktívát adtak ki, és immáron a két gyerek az állami elvárás, mert így van tesó, és van, aki gondozza az öregeket is. Ma már a kétgyerekes családok tökéletességéről zengenek pontosan ugyanazok a propagandadalok. A régi feliratokat átfestették.

Az Egy család / egy gyerek országa (One Child Nation) január 30-án és február 1-jén látható a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon.

Kiemelt kép: Sundance Institute

Ajánlott videó mutasd mind

Meghalt Csukás István

Neki köszönhetjük a Süsü, a sárkányt, a Pom Pom meséit vagy a Nagy Ho-ho-ho-horgászt is.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.