A székesfőváros 1909-ben úgynevezett kislakás-építési hullámot indított el, melynek köszönhetően az első világháború kirobbanásáig huszonnégy kislakásos bérház épült. A háború után a budapesti nyomornegyedek száma azonban újra emelkedni kezdett, így az akciót 1925-ben újraindították, és a harmincas évek derekáig további huszonkét hasonló, összesen közel négyezer lakást magában foglaló épület született – írja Dr. Molnár Béla a Városi Szemlében megjelent tanulmányában (1938).
1936-ban aztán újabb lakásépítési program indult: három-, illetve négyemeletes, hosszú függőfolyosós házak kezdtek kinőni a földből, élhetőbb otthont adva a lakásgondokkal küzdőknek.
Ennek köszönhetően a következő három évben, a második világháború kitörése előtt születtek meg az elmúlt évtizedek leghíresebb (és egyben leghírhedtebb) kislakásos telepei, amelyek külső jegyeikben alig különböztek egymástól:
Égető szükség volt rájuk, hiszen ugyanebben az évtizedben kerültek a főváros kezébe a háború óta eltelt időben született, évről évre egyre szomorúbb képet nyújtó szükségtelepek, melyek közt akadt barakk-kórházból kialakult szegénynegyed – a véglegesen csak 1963-ban felszámolt, a mai kőbányai trolibuszgarázs helyén nyújtózott Auguszta-telep –, illetve kertes házak csoportjai is – köztük a Mária Valéria- és a Zita-telep –, városlakók tízezrei pedig ágybérlőkként, mindössze egyetlen zsáknyi saját tulajdonnal élték az életüket.
Híres vagy hírhedt?
Ha ma bárhol a szükséglakás kifejezést halljuk, elsőként jó eséllyel az elmúlt években a sokszor a médiafigyelem középpontjába került Hős utca 15./A-B jut eszünkbe.
A megnyitásakor
Az épületek állapota, illetve a telep megítélése a nyolcvanas években, illetve rendszerváltást követően hirtelen változott meg: a fővárosi nagyüzemek sorozatos bezárása és a növekvő munkanélküliség hatásaként átalakuló, a vidékről érkező, illetve Budapest más kerületeiből kiszoruló, szegény sorsú családokkal is bővülő lakóközösség évről évre egyre komolyabb gondokkal küzdött, a terület pedig néhány év alatt a város legstigmatizáltabb része lett.
A bűnesetek számának emelkedése, illetve a kábítószer-fogyasztással összefüggő történések elszaporodása miatt a kőbányai önkormányzat 2017-ben a hatszáz főnek otthont adó terület kiürítését, illetve az épületek 2019 végéig történő lebontását tűzte ki célul. Nem jártak sikerrel, hiszen bár a rendszeresen fizető bérlőket sikerült elköltöztetniük, a két épület felszámolására a központi költségvetésből kapott 2,1 milliárd forintból a saját tulajdonú lakásban élőknek csupán 4-6 milliós kártérítést ítéltek meg.
Megegyezésre egyelőre sem peres úton, sem azon kívül nem került sor, hiszen a lakók leginkább másik lakást, vagy magasabb árat szeretnének kapni, tekintve, hogy hatmillió forintból mindössze olyan településen vehetnének maguknak saját lakást, ahol jóval nehezebben találnának munkát.
A szegregátum jövőbeli lebontása után a tervek szerint sportkomplexum épül majd a helyén.
Hasonló helyzetbe került a Hős utcai kettő helyett három épületből álló, 1938-ban elkészült, a szomszédos Ferencvárosban felhúzott Illatos úti lakótelep is, amelynek megvalósításán a kor elismert építészei, Árkay Bertalan (5/A.), Benedikty Sándor (5/B.), illetve Lauber László és Nyíri István (5/C.) is dolgoztak.
Alig néhány évvel később ez az eleinte négygyermekes, dolgozó családok által lakott házcsoport kapta meg először a dzsungel és a lebuj szavak találkozásából született
nevet, ami a szocializmus évtizedeiben lassan a város különböző részein elszórt társaira is átragadt.
A háromszázhat, 28-50 négyzetméteres lakás itt is komfort fokozat nélkül született, a főváros 1965-ben azonban ezek mindegyikét ellátta saját fürdőszobával. Épp jókor, hiszen az újonnan érkező, vagy több térre vágyó lakók az ötvenes években már megkezdték a mosókonyhák lakóterületté alakítását. A folyamatnak 1971-ben a főváros szabott gátat azzal, hogy ezeket a tereket is külön lakásokká alakította, huszonegy újabb családnak otthont adva ezzel.
A Hős utcához hasonlóan itt is a nyolcvanas évek változtatták meg a körülményeket, a vasfüggöny lehullása után pedig megjelentek az önkényes lakásfoglalók.
Az ezredforduló után már csak 146 háztartásnak otthont adó épületeket 2005-ben ítélték bontásra, de a szanálási folyamat egészen 2014-ig tartott.
A két, már megismert házcsoport közt félúton álló Bihari úti házcsoport szintén három, összesen 216 lakásos épületből (8./A-C) állt. Közülük kettő már évtizedekkel ezelőtt eltűnt, a C jelű, hetvenkét önkormányzati tulajdonú otthont magában foglaló ház azonban 2005–2011 közt részleges felújítást és magasabb komfortfokozatot is kapott.
A 700 millió forintos projekt után sokan joggal érezték úgy, hogy a ház még hosszú időn át állni fog, reményeiket azonban nem igazolta az idő, hiszen az épületet 2016-ban életveszélyesnek nyilvánították, majd aládúcolták, két évvel később, 2018 nyarán pedig a kőbányai önkormányzat a bontás mellett döntött.
A projektet nehezen érthetővé teszi, hogy a Város Mindenkié számításai szerint a még el sem kezdődött pusztítás pénzügyi oldalról egyáltalán nem jó ötlet.
A felsorolt épületek egyértelmű hátrányai – azok az olcsó telkeknek köszönhetően a város szélére kerültek, infrastruktúrát nem építettek ki hozzájuk, és távol estek a munkát adó üzemektől – ellenére az építés után az emberek sokszor hetekig, sőt, hónapokig álltak sorba a kerületi lakáshivatalok előtt, remélve, hogy jobb otthonhoz juthatnak – írja A város peremén.
Budapest, a katolikus világ közepe
A komoly anyagi nehézségekkel küzdő lakástalanok segítésénél jóval prózaibb oka, illetve motivációja is volt az építési hullámnak, hiszen a főváros 1937 nyarán rádöbbent:
A Budapesti Hírlap (1937. július 22.) így írt erről:
a főváros vezetői tehát elhatározták, hogy miután a szükséglakások szaporításáról új építkezések útján amúgy is hamarosan gondoskodni kell, ezt az építkezést olyan időben hajtják végre, hogy az új szükséglakások a jövő év májusára […] teljesen elkészüljenek.
A korábban már említett telepek mellett így új, magasabb komfortfokozatú, a belvároshoz közelebb felépíteni kívánt épületeket is megálmodtak, melyeket „részben a Kerepesi út 32.216 hrsz. alatti városi telken, amely a rákosi gyakorlótérhez tartozik, részben az agyalföldi Szilas utcában, az úgynevezett Tarnay-pusztán” terveztek felépíteni – áll a lap tudósításában.
A nagy esemény
Az eucharisztikus világkongresszus a római katolikus egyház előbb évente, majd négyévente megrendezett eseménysorozata, melynek során a hívők nem csak számos közös imán, szentségimádásokon és körmeneteken, de előadások egész során vesznek részt. Az Oltáriszentség (=Eucharisztia) tiszteletét hirdető esemény a katolicizmus egyik legfontosabbja, így Magyarország számára óriási eredmény volt, hogy ugyanabban az esztendőben emlékezhet az államalapító király, az erős kultusszal rendelkező Szent István halálának 900. évfordulójára, amelyikben egyúttal bemutatkozhat a világ milliárdnyi hívője előtt is, megmutatva a vallás hazai erejét. A Vatikán oldaláról a későbbi XII. Pius pápa, Eugenio Pacelli bíboros államtitkár által szervezett kongresszus ennek megfelelően „kettős szent évvé” tette a második világháború előtti utolsó nyugodtnak tűnő, bár rengeteg feszültséget rejtő 1938-as évet.
A fényűző külsőségeket egyes források szerint közel ötvenezer külföldi résztvevő, illetve egyes napokon akár félmillió magyar is láthatta: a Hősök tere teljesen átrendezése (zöldterületből emberek tömegét fogadni tudó térré alakítása) után született ideiglenes főoltár és harangtornyok, a Városligeti-tóban kialakított ülőhelyek, a Citadellára helyezett ötven méter magas világító kereszt, a hajós körmenet, a tizennégy templom – köztük a Szent István-bazilika – felújítása, illetve a díszkivilágítás mind-mind azt sugallta, hogy minden a legnagyobb rendben.
Nem meglepő tehát, hogy Pacelli bíboros a hét napon át tartó események kapcsán megjegyezte: Budapest néhány napra a „béke és szeretet városává változott egy felfordult világ közepén”, sőt, úgy érezte, hogy a történések nem csak a hívők lelkét voltak hivatottak megerősíteni, de politikai kiállást jelentettek a kongresszusra való utazást megtiltó náci Németország, illetve a bolsevik Szovjetunió felé.
Meg kell említeni a Szent István-emlékévhez kapcsolódó Aranyvonat születését is, melynek feladata a Szent István-bazilikában őrzött Szent Jobb az ország számtalan településén való bemutatása volt. A mindössze négy hónap alatt megszületett, gazdagon díszített kocsi az archív fotókat és leírásokat látva igazi művészeti mestermű volt, 1944 utáni sorsa azonban ismeretlen.
Nyolcvan évvel később a történelem megismétli önmagát: 2016 elején Ferenc pápa bejelentette, hogy 2020-ban újra Budapest rendezi majd a kongresszust, melynek himnuszát részben Ákos írja majd.
A helyszín részben az épp erős átépítés alatt álló, az állam által a közelmúltban megvásárolt Hungexpo lesz. Az eseményre fordítandó összeg már 2017 végén hárommilliárd forinttal meghaladta a kitűzött 21,5 milliárdos határt, ez a szám pedig azóta jó eséllyel még tovább nőtt. A rendezvényekkel párhuzamosan újra bemutatkozhat a háborúban eltűnt, már említett Aranyvonat rekonstruált változata is, amelyre a kormány 2016 nyarán 78,7 millió forintot különített el, ára azonban az átadási határidők egyre későbbre tolása mellett előbb 130, majd legalább 330 millióra nőtt – úgy, hogy az sem a Szent Jobb, sem a másolata hordozására nem kapott engedélyt, így maximum kiállítótérként funkcionálhat majd.
A városvezetés által kitűzött cél csodás volt, mindehhez azonban nem állt rendelkezésre elegendő pénz, így a főváros újabb kölcsönt vett fel az Országos Társadalombiztosító Intézettől (OTI) azzal a céllal, hogy az építkezések tényleg a lehető leggyorsabban megindulhassanak.
Ez így is történt: szeptemberben lezajlottak a kivitelezőkkel való tárgyalások, bár az azt megelőző hetekben az építészek komoly vitát folytattak az ügyben, hiszen közülük többen is szörnyű ötletnek tartották a belvárostól még így is túl távol eső épületek felépítését, kifogásolva egyebek mellett a lakások méretét és a telkek elhelyezkedését. Egyikük, a városnak számos szecessziós épületet adó Schoditsch Lajos (1872-1941) arra is rámutatott, hogy a Fehér úti dűlőként is emlegetett területen születő otthonok nem fognak épp jó benyomást tenni a külföldről érkezőkre.
A közeledő kongresszusnak köszönhetően a már említett Hős utcai házak építése is felgyorsult: a kivitelezésükre végül időhiány miatt nem írtak ki nyilvános versenytárgyalást, hanem kiválasztott, nyilvánvalóan nem kisiparosként működő építőmestereket kértek fel az ajánlattételre, ezzel jóval átláthatatlanabbá téve a több százezer pengős kifizetéseket – áll az Új Budapest 1937 nyarán megjelent tudósításaiban.
A lényegen mindez persze nem változtatott: a Kerepesi úttól néhány lépésre álló hat társasház – a mellettük futó Hatház utca nevének ihletői –, illetve a mai Forgách, Röppentyű, Rozsnyay és Hajdú utcák közé szorult, az egykori pusztában álló nyolc épület 1938 tavaszára tényleg készen állt a vendégek fogadására.
Az Örs vezér terétől mindössze néhány perces sétára rejtőző Hatház utca 7. számú épületének falán ennek emlékére jelent meg a következő, mára már megkopott tábla, a karbantartás hiányának köszönhetően számos helyen olvashatatlanná vált felirattal:
Az épületek a korábban már látott lakótelepekkel megegyező jegyeket mutatnak, így mára ezek, illetve a nyerstégla-burkolatú angyalföldi testvérei váltak a tervek utolsó, még sokáig velünk élő gyermekeivé.
Az első tervek szerint a városvezetés házanként százharminc otthonnal számolt az igen rövid idő alatt megszületni kívánt házsorban, de Schoditsch és hasonlóan gondolkodó társai véleményét elfogadva végül minden otthon méretét megnövelték, a kényelem érdekében pedig saját fürdőszobákat is beépítettek.
melyek ajtajait a kongresszus után meg akarták nyitni az addig heti két pengőért bérelt szükséglakásból magasabb komfortfokozatú otthonra vágyók előtt.
A havi 25 pengős lakbért azonban csak igen kevesen tudták volna megfizetni – írják a kor lapjai, semmit sem sejtve arról, hogy alig pár évvel az esemény után Magyarország a második világháború fősodrában találja majd magát, a lakásínség pedig újabb csúcsokat dönt majd.
A két telep elhelyezkedése miatt társaihoz hasonlóan szerencsésen túlélte a háborút, illetve az azóta eltelt évtizedeket, mára pedig a harmincas évek végén született, egymástól alig eltérő kislakásos telepek két utolsó, kissé megkopott, de továbbra is kielégítő állapotú hírmondójává vált, mesélve a Horthy-kor végi Budapest legszegényebbeket felemelni kívánó törekvéseiről.
