Kultúra

Apa a gyerek kérésére Anya kocsija után eredt; nem kellett volna

Egy hotel mélygarázsában érte utol. Brit krimi a Matiné.
Korábban a témában:

Gyakran elgondolkozom, vajon mi lett volna, ha aznap nem pillantom meg a kocsiját.

Ha épp zöld a lámpa, és nem piros.

Ha a fiam szundikál vagy álmodozik, netán a másik irányba néz.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár. Hogy most nem is vasárnap van? Sebaj. Ünnepkor, év végi pihi alatt naponta jár olvasnivaló.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Ha az araszolgató londoni forgalomban öt másodperccel előrébb vagy hátrébb tartok.

Megannyi „ha”.

Csakhogy észrevettem a kocsiját.

Minden más ennek a pillanatnak a folytatása, az események pedig egyre gyorsabb ütemben követték egymást – feltartóztathatatlanul, elkerülhetetlenül.

Vajon másként alakult volna minden, ha egyszerűen hazamegyek?

Talán.

Talán nem.

Talán így kellett lennie.

*

CSÜTÖRTÖK

A fiam első szava nem az volt, hogy „anya” vagy „apa”, hanem az, hogy „Audi”.

Ami már csak azért is meglepett, mert sosem volt Audim, és a fizetésemet nézve valószínűleg soha nem is lesz.

William azonban már azelőtt kisautókkal játszott, mielőtt felállt volna, és már azelőtt felismerte a márkákat, mielőtt ki tudta volna betűzni őket. Alig négyéves korára valóságos szakértővé vált, és a vánszorgó észak-londoni forgalomban araszolva sorra azonosította a szomszédos kocsikat a hátam mögött.

– Audi. Renault. Bömi.

Már majdnem hazaértünk. A jelzőlámpa épp sárgára váltott, és mire piros lett, a harmadik voltam a sorban. A visszapillantóba nézve láttam, ahogy két kézzel szorongatja az első „Iskolai Szuperhős” oklevelét, mintha attól tartana, bármelyik pillanatban elragadhatja egy fuvallat. A magnóból valami gyerek-CD szólt halkan. Én vagyok a zenebohóc, ismerjük már egymást…

– Ford – folytatta az azonosítást William. – Még egy Ford. Anyakocsi.

Elmosolyodtam. A feleségemnek – William anyjának – egy VW Golfja volt. Valahányszor William meglátott egyet, nem azt mondta, Volkswagen, hanem azt, hogy „anyakocsi”.

– Odanézz, apa! Anyakocsi.

A mobiltartóban jelezte a készülék, hogy Facebook-üzenetem érkezett.

– Hogy mondod, kisfiam?

– Odanézz!

A kétszer két sávos kereszteződés túloldalán, a külső sávban balra kanyarodó autók sorakoztak. A csúcsforgalomban mindenki lassan haladt. Mindenki hazafelé tartott. Bár a nap a szemembe sütött, én is észrevettem a VW Golfot. Tényleg hasonlított a feleségem kocsijára. Égszínkék, ötajtós, ráadásul ugyanolyan spongyabobos napellenző volt az egyik hátsó ablakon.

– Ügyes vagy! Tényleg hasonlít anya kocsijára.

Leengedtem az ablakot, és az arcomat megcsapta a hűvös esti szél. Ahogy a Golf felgyorsult, nem követte senki, így tisztán láthattam a rendszámtábláját.

A feleségem rendszámában 59 van.

Kicsit hunyorognom kellett, hogy ki tudjam olvasni.

KK59 DWD.

Ez az ő kocsijának a rendszáma volt – a kocsi nemcsak hasonlított az övére, de az is volt. Ismerős, jóleső bizsergést éreztem a mellkasomban, mint mindig, ha a közelében voltam. A VW balra indexelt, majd lekanyarodott a Premier Inn szállodához. Egyenesen a mélygarázs felé vette az irányt, és hamarosan eltűnt a szemem elől.

Biztos ügyféllel találkozik, vagy megbeszélése lesz. Jobb, ha nem alkalmatlankodom. Az elmúlt időszakban nagyon sokat dolgozott.

– Nem találkozhatunk anyával? – kérdezte William izgatottan. – Lécciléccilécci!

– Biztos nagyon elfoglalt, és dolga akadt.

– Meg tudnám neki mutatni az okvelemet. – Nem mindig sikerült minden szót tisztán kiejtenie.

A mögöttem levő sofőr ingerülten dudált, mivel a lámpa már zöldre váltott.

– Hát…

– Lécci, apa! – Fel-alá rugózott az ülésében. – Meglephetnénk. Elmosolyodtam. Elvégre már majdnem hétvége volt.

– Akár… Miért is ne?!

Sebességbe kapcsoltam. Akkor még nem tudtam, hogy a hirtelen felindulásból hozott döntés az egész életemet megváltoztatja.

*

– Lepjük meg anyát! Két sávon is át kellett vágnom, hogy jobbra tudjak fordulni. Mire valaki beengedett – további ingerült dudálás kíséretében –, a lámpa újra pirosra váltott.

– Anya hová siet? – kérdezte William.

– Ne aggódj, utolérjük.

A mobilom kéken villogva jelezte, hogy Facebook-üzenetem érkezett. Megérintettem a képernyőt, mire feltűnt William képe, ahogy az iskola udvarán állva szorongatja a friss Szuperhős-kitüntetését. Már négy lájkot kapott, sőt William keresztanyja, Lisa kommentet is írt: „De cuuuki! :) Ügyes srác! Puszilom.”

Lájkoltam a kommentet.

Amikor a lámpa zöldre váltott, elkanyarodtam, és ahogy a feleségem tette, lefordultam a szállodánál. Én is lehajtottam a mélygarázsba. Lassan haladtam a sorban parkoló kocsik között a szűkös félhomályban.

Meg is találtam a Golfot közvetlenül a felvonó mellett. Melt viszont sehol se láttam. „Parkolás kizárólag a szálloda vendégei számára” – figyelmeztetett egy felirat az egyik betonoszlopon. Mivel Mel kocsija mellett már nem volt férőhely, továbbgurultam. A következő sorban találtam is egy helyet, és betolattam egy méretes négykerék-meghajtású járgány elé, amely nem is fért be a felfestett vonalak közé.

– Megkeressük anyát? – kérdezte William. Úgy szorongatta az oklevelét, mintha egyenesen a királynőnek készülne megmutatni.

– Na jó! Felmegyünk, és megkeressük. Ott a lift.

William szeme felcsillant.

– Megnyomhatom a gombot?

Az amúgy jellegtelenül bútorozott előcsarnokban csak úgy csillogott a padló, a recepciós pult mögött pedig egy szinte még suhanc ücsörgött mellényben. William apró, meleg kezével szorította az enyémet, miközben azt találgattam, vajon Mel merre mehetett. Egy nyúzott ábrázatú fickó öltönyszállító zsákkal és aktatáskával épp akkor jelentkezett ki, mögötte pedig egy nő várakozott a kamasz lányával. Kicsivel odébb egy idősebb japán házaspár valami térképet bogarászott. A feleségemet azonban sehol sem láttam.

– Hová tűnt anya? – kérdezte William suttogva.

– Gyere, megkeressük!

Az L alakú előcsarnok sarkán, a liftek mellett jelzőtábla mutatta, merre található az étterem. Követtük a nyilat, eltávolodva a recepciótól. Az étterem alapvetően üres volt. Balra, a felvonók irányában dobogó állt, rajta jókora, egymással szembefordított fekete fotelek és egy tucat alacsony dohányzóasztal.

Megpillantottam Melt. Háttal volt nekünk, de bárhonnan felismertem volna íves, vékony nyakát és mézszőke haját.

Hoppácska, meglepetés!

Várj!

Nem volt egyedül. Egy férfival beszélt, aki igencsak ingerültnek tűnt.

Megtorpantam. Felismertem az illetőt: Ben Delaney volt az, Mel egyik legjobb barátnőjének a férje. Meglehetősen dühösnek látszott, az arca kifejezetten indulatos volt. Egyre csak Mel szavába vágott, fenyegetően hadonászott, és haragosan morgott. Mel közelebb hajolt, és megérintette a férfi karját. Erre az hátradőlt, a fejét csóválva.

Valami nem stimmelt.

Ösztönösen is William elé léptem, hogy ne lássa a jelenetet. Először arra gondoltam, odamegyek, hogy megnézzem, minden rendben van-e Mellel, csakhogy William is velem volt. Mel épp magyarázott valamit, Ben pedig a homlokát ráncolva hallgatta, és egyre csak a fejét rázta.

Ezt Williamnek nem szabad látnia.

– Gyere, menjünk! Anya elfoglalt. Indulás!

– Elment?

– Megvárjuk a kocsiban. Úgyis közel álltunk meg az övéhez.

– És akkor megmutathatok neki az okvelemet?

– Bizony.

Visszalifteztünk a mélygarázsba, és beszálltunk az autóba. Mel száma az első volt a leggyakrabban tárcsázott számok sorában, de csak a hangposta jelentkezett.

„Üdv! Itt Mel. Hagyjon üzenetet a sípszó után, és amint tudom, visszahívom.”

Kinyomtam, majd újra tárcsáztam. Megint csak a hangposta. Ezúttal hagytam üzenetet.

– Szia, drágám! Én vagyok. Amint tudsz, hívj vissza! Csak szerettem volna tudni, hogy jól vagy… és minden rendben van-e… Várom a hívásod.

Öt percig vártam, amikor is kezdtem már magam kicsit ostobán érezni.

Már otthon kellett volna lennünk. William már rég a kádban lehetett volna, miközben én egy pohárka vörösbort kortyolgatok, és próbálok ráhangolódni a rám váró temérdek javításra. Ehelyett azonban az északi körgyűrű melletti egyik szálloda mélygarázsában ücsörögtem, miközben azon járt az eszem, mégis mi a fene zajlik az étteremben. Legszívesebben kiderítettem volna, de nem akartam magára hagyni Williamet. Hirtelen úgy éreztem, mintha szorítana az ingem. Egy izzadságcsepp gördült végig az oldalamon.

Most mihez kezdesz? Mi van, ha Mel veszélyben van? Miért viselkedett úgy Ben? Mégis meddig akarsz még itt ülni és várakozni, szinte nulla térerővel, a gittet rágva?

Nem tudtam, mitévő legyek. Arra jutottam, nem csinálok semmit, csak tovább várakozom. Meglepem a feleségemet.

Nem terveztem semmit.

Csak úgy megtörtént.

T. M. Logan: Hazugságok

Tóth Bálint Péter fordítása

General Press, 2017

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.