Kultúra

Egy tini fogott egy puskát, odanyomta egy másik ember homlokához, és meghúzta a ravaszt

Pedig annyira, de annyira kevés kellett volna a boldogsághoz. Fájdalmas Matiné Backmannal.
Korábban a témában:

Egy márciusi késő este egy tinédzser fogott egy dupla csövű sörétes puskát, kisétált az erdőbe, odanyomta a fegyvert egy másik ember homlokához, és meghúzta a ravaszt.

Következzék hát a történet, hogyan jutottunk idáig.

*

Pang-pang-pang-pang-pang.

Március eleje van Björnstadban, és eleddig semmi sem történt. Péntek van, mindenki vár. Holnap lesz a napja, hogy a Björnstad Hockey juniorcsapata elődöntőt játszik az ország legelőkelőbb ifjúsági bajnokságában. Mennyire fontos egy ilyen esemény? Annyira nem is lenne az. Ha valahol máshol lennénk.

Pang. Pang. Pang-pang-pang.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

A város korán ébred, mint mindig. A kisebb települések kénytelenek előnyt adni maguknak, hogy jussanak valamire ebben a világban. A gyár előtt sorakozó személyautókat máris belepte a hó, az emberek félig nyitott szemmel és félig zárt tudattal állnak néma sorban, hogy az elektronikus beléptetőkártyák bebizonyíthassák létezésüket a bélyegzőórának. Robothangon beszélgetve gépiesen topogják le a latyakot a bakancsukról, és várják, hogy kedvenc drogjuk, a koffein, a nikotin vagy a cukor beüssön, és a testüket nagyjából működőképessé tegye legalább az első kávészünetig.

Kint az úton ingázók haladnak a nagyobb városok felé, eltávolodva az erdőtől. Kesztyűs kezük a szellőzőt tapogatja a melegre várva, és olyan cifra káromkodásokat mormolnak, amilyenek csak akkor jutnak az ember eszébe, ha részeg, haldoklik, vagy ha túl korán reggel ül egy túl hideg Peugeot-ban.

Ha csendben maradnak, ők is meghallják a távolból: Pang-pang-pang. Pang. Pang.

Maya is felébred a szobájában, melynek falát grafitrajzok és messzi városokban megrendezett koncertek jegyei borítják. Nem pont annyi jegy, mint ahány koncertre szíve szerint elment volna, de jóval több, mint amennyit a szülei valójában megengedtek neki. Pizsamában heverészik az ágyon, és gitározik. Imádja a hangszerét. A súlyát, ahogy a testének dől, ahogy a fa válaszol, mikor megkopogtatja az ujja hegyével, a húrokat, ahogy a bőrébe hasítanak, miközben a teste még szinte alszik. Az egyszerű hangokat, a lágy riffeket, ez a legvarázslatosabb játék. Tizenöt éves, már sokszor szeretett, de a gitár marad örökre az első szerelme. Segített neki elviselni, hogy ebben a városban kell élnie, és kibírni, hogy egy erdei hokiklub sportigazgatójának a lánya.

Utálja a hokit, de megérti, hogy az apja miért szereti. Neki a sport a hangszere. Az anyja néha a fülébe suttogja: „Sose bízz meg olyan emberben, aki nem szeret valamit a józan ész határain túl.” Az anyja szeret egy férfit, aki szeret egy helyet, amely szeret egy sportot. Hokiváros ez, és sok mindent el lehet mondani az ilyen városokról, de egy biztos: kiszámíthatóak. Az ember tudja, mire számíthat, ha itt él. Nap nap után.

Pang.

Björnstad nem fekszik semminek a közelében, még a térképen is természetellenesen hat a jelenléte. „Mintha egy részeg óriás megpróbálta volna belepisilni a nevét a hóba”, mondaná néhány rosszmájú. „Mintha a természet és az emberek kötélhúzással próbálnák eldönteni, mennyi legyen az életterük”, javítanák ki őket a megfontoltak. A város így is, úgy is vesztésre áll, rég volt rá példa, hogy győztek. Kevesebb a munka, így a népesség is csökken, az erdő szezononként bekebelez egy-két elhagyatott házat. Amikor a városnak még volt dicsekednivalója, az önkormányzat kitett egy táblát a bekötőútra egy akkoriban népszerű szlogennel: Üdvözöljük Björnstadban! – A község, amely kicsit többet akar. A szél és a hó néhány év alatt lekoptatta a kicsit t betűjét és az utolsó két szót. Vajon feltűnne egyáltalán bárkinek, ha az egész várost hirtelen elnyelné az erdő? Van itt bármi, ami számít?

Ahhoz, hogy választ kapjunk erre a kérdésre, pár száz métert kell haladnunk a tó irányába. Amit találunk, nem valami nagy, de azért mégiscsak egy jégcsarnok. Négy generációval ezelőtt építették a gyári munkások; férfiak, akik heti hat napot dolgoztak, és a hetedikre kellett valami, aminek előre örülhetnek. Ez aztán öröklődött: ebben a városban minden felolvasztott szeretet erre a játékra irányul: a jégre és a palánkra, a piros és kék vonalakra, az ütőkre és a korongra, valamint a fekete gumidarabot üldöző fiatal testek akaratára és erejére. A lelátók évről évre minden hétvégén megtelnek, bár a klub eredményei a város gazdasági teljesítményével egyenes arányban zuhannak. Talán éppen ebben reménykedik mindenki – hogy ha a hoki feltámad, minden újra a helyére zökken.

Ez az oka annak, hogy az ilyen helyek minden reménységüket a fiatalságba vetik, hiszen egyedül ők nem emlékeznek arra, hogy korábban jobb volt. Micsoda áldás ez! A juniorcsapatnál ugyanazok voltak az alapszabályok, mint amelyeket az idősebb generációk az életben követtek: Keményen dolgozni, állni az ütéseket, nem nyávogni, befogni és megmutatni a nagyvárosiaknak, honnan jöttünk.

Errefelé nincs sok minden, ami magára vonná a figyelmet. De mindenki, aki valaha is járt itt, tudja, hogy ez egy hokiváros.

Pang.

Amat hamarosan betölti a tizenhatot. A szobája olyan kicsi, hogy egy nagyváros előkelőbb negyedében még a gardróbszekrény elnevezésre sem méltatnák. A falait NHL-játékosok poszterei borítják, két kivétellel: Az egyik egy kép, ami őt ábrázolja körülbelül hétéves korában, túl nagy kesztyűben, arca előtt a sisakráccsal; ő a legkisebb a jégen álló fiúk között. A másik egy fehér papír, amire az anyja egy ima szövegét írta. Amikor Amat megszületett, az anyja mellkasán feküdt egy apró kórház keskeny ágyán, a földgömb másik oldalán. Csak ketten voltak. Az egyik ápolónő suttogta a fülébe ezt az imát, azt mondják, Teréz anya írta fel egykor az alvóhelye fölé a falra. Az ápolónő remélte, hogy a magányos asszony erőt és reményt merít belőle. Majdnem tizenhat évvel később a papír a fia falán lóg. A mondatok összekeveredtek,  de Amat anyja úgy írta le, ahogy emlékezett rá:

A becsületesség s őszinteség sebezhetővé tesz, mégis légy becsületes és nyílt!

Ha jót teszel, megvádolnak, hogy önzés és hátsó gondolat vezérli cselekedeteidet, mégis tégy jót!

A jó, amit ma teszel, holnap már feledésbe megy, mégis tedd a jót!

Amat az ágya sarkához állítja a korcsolyáját minden este.

„Nehéz szülése lehetett anyádnak, hogy ezzel együtt kellett kitolnia a világra!”, vigyorog minden alkalommal a jégcsarnok öreg gondnoka. Felajánlotta már a fiúnak, hogy elteszi a korcsolyát a tároló egyik szekrényébe, de a fiú szereti oda-vissza hurcolni. Szereti, ha a közelében van.

Mindig ő volt a legalacsonyabb minden csapatban, sosem volt olyan izmos, mint a többi játékos, sosem lőtt olyan erősen. De ebben a városban senki sem ér a nyomába. Egyetlen ellenfél csapatában sem volt ilyen gyors játékos. Sosem érezte idegennek a korcsolyát, épp ellenkezőleg, mikor cipőt húz, akkor érzi úgy magát, mint a partra szálló tengerész. Olyasvalami lehet ez, mint amikor az emberek megszemlélnek egy hegedűt: van, aki összeillesztett fadarabokat lát, és van, aki a zenét.

A papírra vetett ima utolsó sorai így szólnak:

Amit évek alatt felépítesz, lerombolhatják egy nap alatt, mégis építs! Mert legvégül te maradsz és Isten, sosem te és a többiek.

A sorok alatt, piros zsírkrétával egy eltökélt alsós kézírása olvasható:

Aszongyák túl kicsi vagy jáccani. Legyél mégis 1 nagy lyátékos!

Pang.

Egykor a Björnstad Hockey A csapata a második helyen állt az első osztályú országos bajnokságban. Ez azonban két évtizeddel és három divízióval ezelőtt történt. Holnap viszont ismét a legjobbakkal mérkőzhet meg a város. Mennyire lehet fontos egy juniorcsapat meccse? Érdekelhet egyáltalán egy várost néhány tinédzser elődöntője egy ifjúsági bajnokságban? Annyira ugye nem lehet fontos. Leszámítva a térképnek ezen a kis pontján.

Az útjelző tábláktól pár száz méterre kezdődik a terület, amit Dombnak hívnak. Néhány luxusház, kilátással a tóra. Az itt lakók szupermarketek tulajdonosai, gyárigazgatók, esetleg hasonlóan  jó állásuk van valamelyik nagyobb városban. Az ingázóktól  céges rendezvényeken sokszor kérdik a kollégák elkerekedett szemmel: „Björnstad? Hogy lehet meglenni ott, az erdőben?”  Erre rendszerint válaszolnak valamit, amiben szerepel a vadászat és a horgászat meg a természet közelsége, de közben ők is ugyanezt kérdezik maguktól: Hogy lehet? Meddig lehet itt élni? Van még valami, vagy csak az ingatlanárak, amelyek a hőmérséklettel együtt zuhannak?

Aztán felébreszti őket egy PANG. És akkor elmosolyodnak.

*

Több mint egy évtized alatt a szomszéd házak lakói már hozzászoktak az Erdahl család kertjéből érkező pang-pang-pang-pang-pang hanghoz. És a rövid szünetekhez, amíg Kevin összeszedi a korongokat. Aztán megint a pang-pang-pang-pang-pang. Két és fél évesen korcsolyázott először, háromévesen kapta az első hokiütőjét, négyévesen lepipálta az ötéveseket, ötévesen a hétéveseket. Azon a télen, amikor betöltötte a hetet, az arca úgy megfagyott, hogy ha közelről nézi valaki, még mindig láthat rajta néhány apró, fehér foltot. Aznap délután játszotta élete első igazi sorozatmeccsét, és az utolsó másodpercekben kihagyott egy gólt üres kapura. A björnstadi minik csapata 12–0-ra nyert, minden gólt Kevin lőtt, de vigasztalhatatlan volt. Késő este fedezték fel a szülei, hogy nincs az ágyában, éjfélkor pedig már a fél város őt kereste az erdőben. Björnstadban nem jó ötlet bújócskázni, egy kisgyereket meg aztán tényleg pillanatok alatt elnyel a sötétség, az apró test hamar megfagy a mínusz harminc fokban. Már hajnalodott, amikor rájöttek, hogy a fiúcska nem az erdőben van, hanem kint a tó jegén. Magával ráncigált egy kaput, öt korongot, az összes fellelhető zseblámpát, és órákon át újra meg újra kapura lőtt, mégpedig abból a szögből, amelyből a meccs utolsó gólját kihagyta. Hangosan bömbölt, miközben hazafelé vitték. A fehér foltok sosem tűntek el. Hétéves volt, és ekkorra már mindenki tudta róla, hogy erős, mint a medve. Semmi sem tarthatja vissza.

A szülei kialakítottak neki egy saját kis jégpályát a kert végében, ahonnan Kevin minden reggel ellapátolja a havat, nyaranta pedig egész kis korongtemetőt tárnak fel a szomszédok a virágágyásaikban. Valószínűleg emberöltőkkel később is kifordítanak majd egy-egy gumidarabot a földből az akkori lakók.

Hallgatták, ahogy a fiú évről évre nő és erősödik – egyre hangosabban és fürgébben koppant a korong. Ma tizenhét éves, és a város nem látott hozzá mérhető tehetséget azóta, hogy csapatuk még Kevin születése előtt a legjobbak között játszott. Megvan hozzá a fizikuma, a keze, a feje, a szíve. Legelsősorban pedig a szeme: sokkal több mindent lát a jégen, mint mások, mintha lassított felvételt nézne. A hokit meg lehet tanulni, de ezt nem. Azzal születni kell. „Kevin? Vérbeli játékos”, mondogatja Peter Andersson, a klub sportigazgatója, ő pedig már csak tudja. A legutóbbi hasonlóan tehetséges játékos ő maga volt, ő pedig egész Kanadáig és az NHL-ig vitte, a világelsőkkel mérte össze magát.

Kevin tudja, mit várnak tőle, már akkor megmondták, amikor legelőször húzott korcsolyát a lábára. Mindent. A hoki egész embert követel. Így hát minden hajnalban, míg az osztálytársai mélyen alszanak a pihe-puha takaróik alatt, ő kimegy futni az erdőbe, aztán pedig itt áll, és pang-pang-pang-pang-pang. Koronggyűjtés. Pang-pang-pang-pang-pang. Koronggyűjtés. Edzés a juniorcsapattal délutánonként, esténként pedig az A csapattal, utána edzőterem, majd újabb kör az erdőben, végezetül még egy óra itt kint, a tetőre felszerelt spéci reflektorok fényében. Pang-pang-pang-pang-pang. Ez a sport mindössze ennyit követel tőled. Az egész lényedet.

Kevin már több ajánlatot is kapott a nagyobb csapatoktól, helyet kínáltak neki egy nagyváros hokigimnáziumában, de következetesen nemet mondott. Björnstadi fiú, az apja pedig björnstadi férfi. Ez máshol talán nem jelent semmit, de itt nagyon is sokat.

Mennyire fontos tehát a juniorcsapat elődöntője? Csak annyira, hogy az ország legjobb juniorcsapatának városa ismét felkerül a térképre. Csak annyira fontos, hogy a helyi politikusok akkor talán itt építtetik meg a hokigimnáziumot, nem pedig Hedben. A legnagyobb tehetségek az országnak ezen csücskéből mind Björnstadba akarnak majd költözni, nem pedig a nagyvárosokba. Egy helyi játékosokkal teli A csapat, amely ismét bejut majd az elitbe, újfent idecsalogatja a nevesebb szponzorokat, az önkormányzat új jégcsarnokot és szélesebb odavezető utakat építtet, esetleg azt a konferenciaközpontot meg azt a plázát is tető alá hozzák, amelyről olyan régóta beszélnek. Új cégek alakulnának, ami munkahelyeket jelent, a helyiek pedig felújításban gondolkodnának eladás helyett. Csupán a gazdaságnak lenne fontos. A büszkeségnek. Csupán a túléléshez.

Csak annyira fontos, hogy egy tizenhét éves azóta is itt áll a kertben, hogy tíz évvel ezelőtt elfagyott az arca, és csak lövi a korongokat rendületlenül, egyiket a másik után, egy egész községet cipelve a hátán.

Mindent jelent. Ennyi.

A Teknő Björnstad másik felében helyezkedik el, északra az útjelző tábláktól. A város központjában sorházak és kisebb családi házak állnak, bár egyre csökkenő értékben. Itt a Teknőben viszont kizárólag bérházakat látni, amelyeket olyan messzire építettek a Dombtól, amennyire csak lehetett. Kezdetben a Teknő csak egy kézenfekvő földrajzi elnevezés volt: a terület ugyanis lejjebb fekszik, mint a város többi része, és a talaj egy kavicsbánya felé lejt. A Domb pedig valóban a tó fölötti dombra épült. Ám amikor az emberek gazdasági helyzetében is egyre élesebben megmutatkozott ez a szintkülönbség, a szájhagyomány úgy adta tovább ezeket az elnevezéseket, hogy végül már nem pusztán a városrészeket jelölték, hanem a társadalmi osztályokat is. Még a világ legeldugottabb részén is korán megtanulják a gyerekek, hogy léteznek társadalmi különbségek; itt pedig egyszerű a lecke: minél messzebb élsz a Teknőtől, annál jobb neked.

Fatima egy kétszobás lakásban lakik a Teknőnek majdnem a legtávolabbi csücskében. Kedvesen, de szigorúan kiparancsolja a fiát az ágyból, az meg összeszedi a korcsolyáját. Egymás mellett ülnek az egyébként üres buszon, nem szólnak egy szót sem. Amat kifejlesztette azt a módszert, amellyel képes anélkül utaztatni a testét, hogy a feje felébredne. Anyja szeretetteljesen a Múmia becenévvel illeti ilyenkor. A jégcsarnokban aztán Fatima átöltözik takarítói egyenruhájába, Amat pedig elmegy megkeresni a gondnokot, de előtte még tesz egy kitérőt, és megkísérel segíteni kicsit: nekiáll szemetet szedni a lelátón, míg az anyja le nem szidja, és el nem zavarja. A fiú aggódik anyja háta miatt, az anya aggódik, hogy ha más gyerekek együtt látják őket, csúfolni fogják a fiát.

Mióta Amat az eszét tudja, csak ketten voltak az anyjával. Kisebb korában hó végén üres visszaváltható üdítősdobozokat gyűjtött be a lelátóról. Néha még most is megteszi.

A fiú minden reggel segít a gondnoknak, kinyitják az ajtókat, ellenőrzik a neoncsöveket, korongokat pakolnak, végigmennek a jégen a karbantartó géppel, előkészítik a csarnokot az új napra. Először a jégtáncosok jönnek, ők húzták a legrövidebbet időpont tekintetében. Aztán a hokicsapatok, rangsor szerint: a legjobbak játszanak a legjobb időpontokban, különös tekintettel a junior és A csapatra. A juniorcsapat most annyira jó, hogy majdnem elsők a hierarchiában.

Amat még nem jutott be oda, csak tizenöt éves, de talán a következő szezonban. Ha megtesz mindent, amit csak lehet. Egyszer elviszi innen az anyját, tudja jól, egy nap majd nem kell többé fejben kiadásokat és bevételeket számolgatnia. Nagy különbség van azon gyerekek között, akik olyan családban élnek, ahol bármikor elfogyhat a pénz, és azok között, ahol nem ez a helyzet. És számít az is, hány évesen jön rá az ember gyereke, hogy melyik csoportba is tartozik.

Amat tudja, hogy korlátozottak a lehetőségei, így egyszerű a terve: először a juniorcsapat, aztán az A csapat, majd a professzionális hoki. Mikor beérkezik az első bére, elveszi a takarítókocsit az anyjától, és soha többé nem engedi a közelébe, pihenőt  kínál a fájó ujjaknak, és reggeli lustálkodást a merev hátnak. Nem vágyik egy rakás felesleges cuccra. Csak szeretne egy nap úgy lefeküdni aludni, hogy nem kell számolgatnia.

A gondnok vállon veregeti Amatot, amikor elkészülnek, és átadja neki a korcsolyáját. A fiú beköti, kezébe kapja az ütőjét, és kisiklik az üres pályára. Így állapodott meg a gondnokkal. Ő segít neki nehéz dolgokat emelgetni, megzabolázni az engedetlen palánkajtókat, mert a reumás férfi már nem bír maga csinálni mindent. És cserébe, ha Amat rendbe hozza maga után a jeget, a jégtáncosok érkezéséig egy egész órán át csak az övé a pálya. Ez a fiú napjának legeslegjobb hatvan perce.

Amat a fülébe nyomja a fülhallgatót, aztán uccu neki! Teljes sebességgel hasít át a jégen, olyan erővel, hogy amikor a palánkhoz ér, a sisakját beleveri a plexilapba. Ugyanilyen gyorsan vissza. Újra és újra és újra.

Fatima felpillant a takarítókocsi mögül, néhány másodpercet engedélyez magának, hogy megnézze a fiát. A gondnok elkapja a tekintetét, ő pedig halk köszönömöt formál a szájával. A férfi biccent, elrejti mosolyát. Fatima még emlékszik, milyen különös érzés volt, mikor az edzők első alkalommal számoltak be neki a fia kivételes tehetségéről. Akkoriban még alig értette a nyelvet, és az, hogy hogyan tudhat Amat korcsolyázni, mikor pedig még járni is alig tanult meg, kész rejtély volt számára. Sok év telt el azóta, és bár a hideget még mindig nem szokta meg, de megszerette a várost azért, ami. Ám azon még most is csodálkozik, hogy miként történhetett, hogy a fia, akit egy olyan országban hozott világra, amely sosem látott havat, egy jégen játszott sportra született.

A város közepén, az egyik kisebb családi házban Peter Andersson, a Björnstad Hockey sportigazgatója éppen kiszáll a zuhany alól, vörös szemmel, kimerülten. Alig aludt, és a víz sem mosta le zaklatottságát. Már kétszer hányt. Mira, aki megy felébreszteni a gyerekeket, ott halad el a fürdőszoba előtt, és a férfi pontosan tudja, mit fog mondani: „Atyaég, Peter, elmúltál már negyven! Micsoda dolog, hogy a sportigazgató jobban izgul egy juniormeccs előtt, mint maguk a játékosok. Talán be kéne kapni egy nyugtatót, vagy fogni egy italt, és lazítani, nem?”

Az Andersson család már több mint egy évtizede, amióta visszajött Kanadából, itt él, de Peternek még mindig nem sikerült megértetnie a feleségével, hogy mit jelent a hoki ennek a városnak. „Komolyan? Nem gondolod, hogy ahhoz képest, hogy felnőtt férfiak vagytok, kissé felfújjátok ezt az egészet?”, kérdezgette Mira az egész szezonban. „A juniorok tizenhét évesek! Jóformán gyerekek!”

Az első pár alkalommal nem mondott semmit. De egy késő este aztán előállt az igazsággal: „Tudom ám, Mira, hogy ez csak egy játék. Tudom. De ez egy város az erdő közepén. Nincs turizmusunk, nincs bányánk, se iparunk. Itt nincs más, csak sötétség, hideg és munkanélküliség. Ha ismét fel tudjuk rázni ezt a várost, akárhogyan is, akkor szerencsénk van. Tudom, hogy te nem innen származol, szívem, ez nem a te városod, de nézz körül:  munkahelyek szűnnek meg, az önkormányzat egyre több megszorítást vezet be. Kemény emberek laknak itt, bennük van a medve, mégis sorra jönnek a csapások. Itt az ideje, hogy végre nyerjünk valamiben. Éreznünk kell, ha csak egyszer is, hogy mi vagyunk a legjobbak. Tudom, hogy ez csak egy játék. Csak hát… nem csak az. Legalábbis nem mindig.”

Mira akkor homlokon csókolta, átölelte, rámosolygott, és azt suttogta a fülébe: „Mekkora idióta vagy!” És hát az is, tudja ő magáról.

Kimegy a fürdőszobából, és addig kopogtat tizenöt éves lánya ajtaján, míg végül a gitár válaszol. A lány a hangszert imádja, nem a sportot. Vannak napok, amikor búslakodik emiatt, máskor pedig örül az örömének.

Maya továbbra is az ágyban fekszik, és a kopogásra meg a szülei kinti motoszkálására válaszul hangosabban játszik. Az anyja kétdiplomás, oda-vissza tudja idézni a törvénykönyvet, de ha megfeszülne se tudná megmondani, hogy mi az a les vagy a tilos felszabadítás. Az apja viszont minden lehetséges hokistratégiát pontosan ismer és átlát, de képtelen olyan tévésorozatot nézni, amelyben több mint három szereplő van, mert akkor ötpercenként kitör: „Mi történik most? Ki az ott? Mi az, hogy csönd, miért legyek csöndben? Most nem hallottam, mit mondtak… visszatekernéd?”

Maya ilyenkor nevet és forgatja a szemét. Az ember tizenöt éves korában várja legjobban, hogy elköltözhessen otthonról. Pont, ahogy az anyja szokta mondani olyankor, amikor már belefáradt a hideg és sötét napokba, és megivott három-négy pohár bort: „Ebben a városban nem lehet élni, Maya. Csak túlélni lehet.”

Egyikük sem gyanítja, hogy mennyire igaza van.

Fredrik Backman: Mi vagyunk a Medvék

Animus, 2018

Ajánlott videó mutasd mind

Ragadozó féreg terjed Európában

Egy ragadozó laposféreg terjed gyors ütemben kontinensünk nyugati részén, a lebontásban kulcsfontosságú szerepet játszó puhatestűeket pusztítja.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.