Mi Columbo titka?

A történetek hasonlatossága miatt a Columbo sorozatra ráhangolódott néző úgy érezheti, időhurokba került. Azzal a problémával szembesülhet, hogy hasonlatosak a gyilkosok motivációi, életkörülményei, ráadásul a forgatásokhoz használt luxus apartmanok több esetben valóban ismétlődően megjelentek, több színész visszatérően alakított gyilkosokat, illetve egyesek mellékalakokat, majd gyilkosokat és áldozatokat, és maga a főszereplő is családja ugyanazon tagjainak mindennapjairól és vágyairól fecseg visszatérően. A sorozatban rejlő szellemi potenciált, a személyiségek eltérő jellemvonásait, a hadnagy gondolkodásmódját többszöri megtekintés után lehet felfedezni. A látszólag bárgyú, céltalannak tűnő beszélgetések a gyilkossal minden alkalommal más értelmet nyernek, vagy más esetben egyre inkább megerősítik, hogy Columbo dicsérő szavai, a családja egyes tagjainak állítólagos rajongása az aktuális gyilkos iránt puszta kitaláció egy hosszabb, a gyilkos önképét megtépázó technikához.

Columbo karaktere a sorozat során lassan fejlődött ki, az évadok során épült és változott. Beszédes, hogy csak a második pilot részben tűnt fel később szimbólumává vált ballonkabátja, míg enigmatikus Peugeot 403-as autója az első évad első kockáin jelent meg. Basset hound kutyája, akit Kutyának hívnak, a második évadtól látható. Noha a kutya a későbbiekben egyfajta gyerekpótléknak tűnik,

még a harmadik évadban is van olyan epizód, amelyben Columbo felesége állítólag azért nem tud megjelenni egy vacsorán, mert nem sikerült bébiszittert szerezni a gyerekeikhez, akikről a későbbiekben teljesen elfelejtkeznek az írók.

Önkéntelen mozdulatok és szavak

A producerek az első pilotra való felkészüléskor Bing Crosbyt képzelték el mint címszereplőt. A híres színész-énekes (film- és lemezsikerekkel meg egy Oscar-díjjal a háta mögött) a filmvilág pletykái szerint visszamondta a lehetőséget, inkább a golfozásnak szentelt nyugdíjaskort választotta. Crosby megformálásában Columbo talán szándékoltabban humoros lett volna, mintsem ironikus vagy a beszélgetőtársat áttételesen karikírozó. A Peter Falk játszotta hadnagy az 1968-ban leforgatott pilotban szinte minden jelenetben enyhén morózusan, az állami bürokráciában elcsigázott komorsággal jelenik meg. A többnyire általa kezdeményezett dialógusok során nyílt ki, vált érdeklődővé vagy éppen tudta a gyilkost meglepni aprólékos megfigyeléseivel – a nézőket pedig még inkább, mivel a percekkel korábban unottnak, kifejezéstelennek tűnő arcból való következtetés hamisnak bizonyult.

Columbo viszont a nézőkkel szemben alapvetően abból él, hogy az emberek szokásait, jellemző képzettársításait ismeri. Ezek olyan természetesként kezelt cselekedetek vagy mondatok, amelyekre a legtöbbször a gyilkossal együtt mi nézők sem látunk rá. A terveit precízen megvalósító elkövető által kialakított hamis helyzetek miatt éppen ezek az önkéntelen mozdulatok, szavak nem rímelnek a gyilkos által elhitetni kívánt narratívára.

Tangó és Kes: Columbo szerint nincs tökéletes bűntény

Miért nem léptették elő soha Columbót? És miért nem keresett több pénzt, ha ennyire sikeres volt? A Tangó és Kes negyedik részében Böcskei Balázs és Bezsenyi Tamás a híres hadnagyról beszélgetnek.

A sorozat előrehaladtával a gyilkosság helyszínére egyre gyakrabban késve, fáradtan megérkező Columbo hagyja a nyomozás különböző feladatköreire fókuszáló kollégáit dolgozni, nem érdeklődik lázasan esetleges nyomok iránt, hanem szivarozás közben sétálva szépen lassan belakja a teret. Ennek köszönhetően a helyszíni szemléket bemutató jelenetek végén a fejét vakarva kissé színleg rá tud csodálkozni az első, az átfazonírozott múltat (kriminalisztikai értelemben: beállított helyszínt) később nevetségesen kétségessé tevő önkéntelen tettekre és szavakra.

Szemléletes példa a gyilkos önkéntelen mozdulataira a Régimódi gyilkosság című epizód, amelyben Ruth Lytton a családi múzeum korábban műtárgyakat lopó egykori biztonsági őrét ráveszi egy önbetörésre. A nő, miután az őrt és a múzeumot eladni kívánó fivérét is lelövi, elrendezi a helyszínt, mintha csak a leltárt végző testvér lepte volna meg a belső információkkal dolgozó, pénzéhes betörőt. Azonban ott rejtőzik fejében a múzeum veszteségessége miatt megszokottá váló spórolás szándéka, így lekapcsolja a villanyt. Az önkéntelen mozdulat, a gyilkosba ivódott kényszer miatt hiteltelenné válik az egész beállított helyszín, hiszen az éjszaka közepén egy múlt századi kastélyra emlékeztető villa koromsötét szobájában aligha követhetett volna el pisztolypárbajt két férfi.

A sorozatban feltűnő gyilkosok a későbbi áldozatokat visszatérően olyan magyarázattal csábítják adott helyekre vagy nyugtatják meg, amelyek valóban feloldhatnák a konfliktusokat. Az említett Régimódi gyilkosságban egy jól megtervezett önbetörés valóban segíthetett volna a Lytton családi múzeum anyagi problémáin. A legtöbb epizódban a gyilkos tettét látjuk, de a terv megszületését csak ritkán, így éppen a valódi kompromisszumra alkalmas hazugságokból érezhető, hogy a gyilkos a tettével követi el a hübriszt, azaz gőgös elbizakodottságból már drasztikusan akarja lezárni kapcsolatát az áldozattal.

Ruth a biztonsági őrnek elegendő pénzt ígér ahhoz, hogy az álbetörés után elutazhasson. A férfi viszont tisztában van vele, hogy nem bízhat egy őt fenyegető nőben, a bűntett után minél gyorsabban célszerű elhagynia az államot, így már a betöréshez szükséges szerszámok beszerzésére kapott pénzből előkészíti elutazását. A gyilkos büntetlen előélete, bölcsész beállítottságú értelmiségi karaktere miatt nem feltételezi, hogy egy tapasztalt bűnöző olcsóbban is be tudja szerezni az eszközöket, így marad pénze malária elleni oltásra, fodrászhoz menni és manikűröztetni. A nyomozók és a bűnügyi technikusok alaposan megvizsgálják a betörő tetemét a helyszíni szemle során, ám csak a hadnagy veszi észre gallérja alatt a hajtincseket és a frissen ápolt körmöket. Az áldozat így öntudatlanul hiteltelenné teszi a rá osztott szerepet, mivel merőben szokatlan, hogy egy Los Angeles-i betörő alapos szépítkezéssel készüljön fel munkája elvégzésére.

A gyilkosság aprólékos végigkövetése egyes eseteket leszámítva nem arra szolgál, hogy az elkövetőt megfigyelve szimpátiát érezzünk iránta. A tett elkövetésének, majd a bűnügyi helyszín átalakításának megtekintése teszi lehetővé, hogy átérezzük, Columbo magányos, de makacs jelenléte nélkül létező világunkban milyen könnyen vernek át minket, tesznek tönkre életeket anélkül, hogy erről az adott mikrokozmoszban élők tudnának vagy tudni akarnának.

Egy kapitalista világhatalom egyik emblematikus városában az elithez tartozók személyes, anyagi vagy hatalmi ambícióiknak engedelmeskedve rajzolják át a gazdasági, politikai vagy éppen kulturális élet arculatát.

Columbo sikerének egyik titka, hogy mi nézők, soha nem nyerhetnénk betekintést ezekbe a titkos leszámolásokba, kissé szkeptikus feltevésünk szerint az ezekről szóló híradásokban is éppen a gyilkos által kreált fals narratívát kapnánk az arcunkba. A sorozat egyes epizódjai így válnak lehetőségekké, hogy meglássuk, hogyan is dőlnek el vitás kérdések, milliárdos üzletek, hatalmi kérdések és presztízsharcok. A sorozat részeinek játékideje meglátásunk szerint éppen azért nő az évadok előrehaladtával, mert a nyugati parti felső tízezer mindennapjaira, az elit adott szegmensének világára is rálátást szeretne nyerni a néző. Az emberölés elkövetésének közvetlen körülményein túl a gazdasági potenciállal vagy éppen társadalmi presztízzsel rendelkező előkelőségek hétköznapjai egyfelől érdekesek, csábítóak, lenyűgözőek, másfelől ezeken a helyeken a hadnagy jelenléte dekonstruálja a luxus védelmező funkcióját. A gyilkos környezete számára Columbo megjelenése kissé esetlen vagy éppen komikus, ám a gyilkosnak kifejezetten kényelmetlen.

A sorozat játékidejének növekedése azzal nyer értelmet, hogy egyre több elegáns közösségi tér, luxushajó és felső kategóriás autó vagy éppen városszéli villa jelenik meg, amik alapvetően a társadalom deprivált rétegeitől, a deviánsoktól és az utcai veszélyektől, a bürokratikus állami monopólium esetleges packázásaitól védik meg a módosabbakat, akik elzárkózhatnak a társadalom többségétől. A sorozat készítői ráébredhettek, Columbo feltűnése és látszólag csapongó csevegése ezeken a helyszíneken rendkívüli módon szórakoztatja a nézőket.

Columbo megjelenésében, viselkedésében ráadásul a klasszikus kabaré vagy helyzetkomikumokra épülő burleszk elemei is megtalálhatók.

Határsértések

Amikor a hadnagy rákérdez a gyilkos fals narratívájába nem illő önkéntelen tettekre és mondatokra, azt állítja, azok semmilyen további következtetésekre, konklúzióra nem alkalmasak, tulajdonképpen lényegtelenek. A helyzetben rejlő komikumot fodrozza, hogy Columbo nem kész ötletekkel, váddal jelenik meg a vagyonos embereket védő helyszíneken, ahogy az esetleg más krimikben történik. A gyilkos gőgös önhittsége miatt zseniálisnak hitt narratíva, az emberöléshez konfabulált történet egyes szálai repedeznek pusztán föl a hadnagy esetlen megjelenése után.

Columbo valódi határsértéseket hajt végre, amikor megzavarja a gyilkosokat természetes közegükben, ám nem megvádolja, hanem valójában együttgondondolkodásra kérve kényszeríti térdre az ellenlábasait. Az elefántcsonttoronyként funkcionáló helyszínek egyre közelebb kerülnek a földhöz,

Columbo minden kérdésével és megjegyzésével a hétköznapi emberek kisszerű és veszélyekkel teli világába tolja le a luxust reprezentáló helyszíneket.

A sorozat sikerének egyik záloga éppen az lehet, hogy a hadnagy látszólag csapongó csevegéseit követve a néző ráébred, hogy a bizalmi és érzelmi viszonyok ebben az addig vágyott luxusvilágban pusztán funkcionálisak, adott célok eléréséhez szükségesek.

Columbo a beszélgetések során lebontja a luxust jelképező helyek védettségét és jelentőségét. Látszólag csapongó csevegései a gyilkos számára először céltalannak tűnnek, de idővel, az emberölés elleplezéséhez kialakított fals narratíva fokozatos szétbontása során már feltételezi a hadnagyról, hogy csapdákkal és beugratásokkal próbálja megfogni. Az epizódok közepén jut el a tettes arra a következtetésre, hogy Columbo csak megjátssza bárgyú, szerény viselkedését. A rendőrtiszt ellenlábasai ugyanakkor kognitív disszonanciájukat úgy próbálják csökkenteni, hogy Columbo alázatosságát hazug póznak állítják be.

A néző viszont látja enni kedvenc étkezdéjében chilit enni, fiatal rendőrtisztekkel baráti hangon beszélni vagy éppen az ügybe belekeverni kívánt tisztességes munkásokkal találkozni, és velük ugyanolyan személyes hangot üt meg, mint mindenki mással, akár a gyilkossal is. Az epizódok második felére az elkövető meggyőződésévé válik, hogy a hadnagy kérdéseivel és megjegyzéseivel próbálja őket beugratni, miközben Columbo pusztán a tűréshatárukat tolja ki szisztematikusan. A megfeszült gyilkosok az epizódok végén már a korábban negligált vagy lenézett csapongó csevegésre koncentrálnak, nem tűnik fel nekik, hogy a hadnagy ezekhez mindig csatlakoztat egy valódi, jól előkészített csapdát.

Erre példa az első évad második epizódja, a Besegít a halál (amely egyébként ritka kivétel, mivel a film elején elkövetett gyilkosság nem előre kitervelt). A hadnagy az áldozatot exhumáltatja, majd a gyászoló férj mellett a feltételezett gyilkosnak is tudomására hozza, hogy a tetem egyik szeméről hiányzik a kontaktlencse. A Columbo által addigra már őrületbe kergetett gyilkos lázas keresésbe fog, a hadnagy több esetben zavarja meg különböző történetekkel, így akadályozva. Mígnem az epizód végén a szervizbe küldött autójának csomagtartójában találjuk meg a gyilkost egy garázsban. A hadnagy nem engedi, hogy megszabadulhasson a másodpercekkel korábban megtalált bizonyítéktól. A beismerésre kényszerülő gyilkost elvezetik, majd a gyászoló férj kérdésére Columbo elismeri, hogy elhunyt feleségének valójában mindkét szemén ott volt a kontaktlencse. A hüledező férfi számára egyértelművé teszi, lényegtelen kié a lencse, csak az számít, hogy a gyilkos idejött megkeresni. A gazdag idős férfi kiemeli, mekkora szerencséje volt Columbónak, amiért a tettes autója, amellyel az áldozatot korábban a helyszínre vitte, elromlott.

Columbo egy rövid történettel érzékelteti a gyerekkorából, milyen könnyű volt egy autót indulásra képtelenné tenni egy a kipufogóba dugott krumplival. A rettegett médiamogul ledöbben, mire a hadnagy úgy válszol:

Tudom, hogy nagy csibészség. Néha az az érzésem, azért lettem rendőr, hogy jóvá tegyem az összes gyerekkori csínytevésemet.

A hadnagy mosolyogva távozik, a gazdag férfi pedig, aki korábban bármilyen összeget megadott volna felesége gyilkosának előkerítése érdekében, elindul a gyilkos autója felé. A felső tízezer reprezentánsa, a laptulajdonos szembesül vele, hogy a hadnagy esetleges trükkjéről való megbizonyosodáshoz koszossá kellene válnia, kutakodásának sikere pedig azt igazolná, hogy a tettes leleplezéséhez egy utcagyerekek világához méltó csínytevés és a kontaktlencsével kapcsolatos hazugságok vezettek. A milliomos számára rangon alulinak tűnne, ha ilyen úriemberhez  méltatlan módszerek tették volna lehetővé a vágyott igazságszolgáltatást.

Columbo említett búcsúzása így nyeri el valódi értelmét. A hadnagy minden valószínűség szerint valódi utcagyerek volt, aki a szabályokat áthágó csibészek között nőtt fel. Nyomozói karrierje során a komolyabb bűnöket elkövetőket a gyerekkorában megismert csibészséggel, az utcai szocializációjából fakadó tudással leplezi el. Ám Columbo valójában nem a szegénységből fakadó gyerekkori tetteit akarja jóvá tenni, hanem a társadalom gazdagabb, rátarti tagjainak tesz tanúbizonyságot arról, hogy lehet mindezt morálisan jó célra is fordítani. Az utcasarki társdalom tagjaként a mindennapokban megélt és elkövetett deviáns cselekmények igazolhatóvá válnak, ha a valódi bűnösök, a társadalom elitjéhez tartozó gyilkosok leleplezhetők.

Kiemelt kép: Collection Christophel / RnB /NBC Universal Television/AFP