Először is tisztázzuk, mit értünk tinifilm alatt: iskolai közegben játszódó, gimnazista vagy fiatal egyetemista korú figurákról szóló, általában romantikus konfliktust bemutató filmeket. A romantikus történetszál részeként vagy amellett ezek a filmek olyan témákat tárgyalnak, mint a szüzesség elvesztése, az érettségi, vagy a családon belüli, nemzedékek közötti feszültségek.
Ebből a hevenyészett meghatározásból is látszik, hogy a tinifilm meglehetősen képlékeny műfaj. A zsánerjellemzők közül leginkább az iskolai közeg tekinthető saját motívumnak, a romantikus konfliktus aligha, tekintve, hogy az majdnem minden filmben akad, a szerelmi melodrámát, a romantikus vígjátékot és a románcot pedig alapvetően meghatározza. Tinifilm tehát a Haragban a világgal című James Dean-klasszikus és Truffaut első filmje, a Négyszáz csapás is? Természetesen.
Ebben a cikkben viszont csak az amerikai iskolai filmekről lesz szó, amelynek a hagyományai igazán a nyolcvanas években, John Hughes munkássága nyomán szilárdultak meg. Filmjei, a Nulladik óra, a Tizenhat szál gyertya vagy a Meglógtam a Ferrarival olyan jellegzetes típuskaraktereket, hangvételt és konfliktusokat vezettek be a műfajba, amelyek alapvetően meghatározták a következő évtizedek tinifilmes termését – mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a Heathershöz vagy a Gimiboszihoz hasonló szerzői tinifilmek ezeket a John Hughes-i sémákat forgatták ki, tették ironikus idézőjelek közé.
1999-ben azonban még bőven forgattak tinifilmeket a klasszikus receptek szerint is. A „klasszikust” itt érdemes komolyan venni, ugyanis az öt film közül, amelyet most újranéztünk, több is veretes irodalmi mű alapján készült. Lássuk is a listát, az eredeti bemutatók sorrendjében.
A csaj nem jár egyedül
Az első film rögtön Pygmalion-adaptáció, vagyis a tökéletes nőt megalkotó férfi története. Persze mélyen szexista, hiszen a menő nevű Zack Silert (Freddie Prinze Jr.) egyáltalán nem érdekli, hogy Laney szeret olvasni és gondol valamit a világról, inkább csak a külsejét szeretné vonzóbbá varázsolni – fogadásból, illetve a sértett egója miatt. A cél az, hogy az álomnővé varázsolt Laney a szalagavató bálon lenyomja Zack volt barátnőjét az iskolaszépe-választáson. A film az idióta alaphelyzet és a végzős gimnazistaként teljesen komolyan vehetetlen szereplők ellenére ma is fájdalommentesen végignézhető, leginkább azért, mert Prinze Jr. és a Laney-t alakító Rachel Leigh Cook is szimpatikusak, bár különösen tehetségesnek egyikük sem nevezhető.
A legnagyobb sztár: Az nincsen. Ma senki nem nevezhető sztárnak a szereplőgárdából. Freddie Prinze Jr. csak a tinifilmes aranykorban számított húzónévnek, Rachel Leigh Cook pedig akkor sem. A főhős kavarógép haverját játszó Paul Walker viszont a Halálos iramban-sorozattal népszerű lett a kétezres években, de utána autóbalesetben meghalt. Kisebb szerepben tűnik fel Anna Paquin, aki A csaj nem jár egyedül előtt már nyert egy Oscar-díjat, mostanában pedig főleg minőségi sorozatokban látható.
A legjobb szám: Nincsenek igazán említésre méltó dalok a filmben, úgyhogy inkább Zack zenés performanszát emelnénk ki. A jelenetben Laney bohém, underground barátai közé akar beolvadni, ezért elmegy valamilyen borzasztó művészeti bemutatóra. Ott viszont kénytelen ő is előadni valamit, ezért előkapja a kedvenc footbagjét, és azzal dekázgatva szaval. Esszenciális kilencvenes évekbeli pillanat.
Kegyetlen játékok
Ez a ma is jelentős rajongótáborral bíró kultfilm kivétel, mert nem vígjáték, hanem a Veszedelmes viszonyok tiniközegbe helyezett, kortárs feldolgozása. Roger Kumble rendező állítása, hogy a Choderlos de Laclos-regény hőseinek erkölcstelen, dekadens életvitele ma már a gimnazisták között is teljesen általános, ezt a tételt pedig olyan szórakoztató túlkapásokkal igyekszik bizonyítani, mint a láncon függő keresztből (!) szippantott kokain motívuma.
A lánc Kathryn Merteuil (Sarah Michelle Gellar) nyakában lóg, aki a történet főgonoszaként rábeszéli a féltestvérét, Valmont-t, hogy csábítsa el az iskolaigazgató stréber lányát. A nyegle seggfejként megismert Valmont (Ryan Phillippe) viszont tényleg beleszeret a szüzességét őrző lányba, ez pedig tragédiához vezet. A Kegyetlen játékok drámaiságát és a filmvégi tragikus fordulatot ma már nehéz komolyan venni, de Valmont-ék intrikáinak története annyira erős, hogy Kumble verziójában is működik, köszönhetően a tempós rendezésnek és a korabeli erotikus thrillerek hatását mutató, merészebb jeleneteknek is.
A legnagyobb sztár: Noha a Buffy, a vámpírok rémével ismertté vált Sarah Michelle Gellarnak és az angyalarcú Ryan Phillippe-nek is voltak szép évei, igazából csak egykori felesége, a szende szűzlányt alakító Reese Witherspoon futott be komoly karriert. A színésznő 2006-ban Oscart nyert A nyughatatlan mellékszerepéért, és néhány éve megint jelölték a Vadon miatt, a Hatalmas kis hazugságokkal pedig a sorozatok között is letette a névjegyét. Vagyis nem olyan intenzíven ugyan, mint régen, de ő ma is ott van a hollywoodi elitben.
A legjobb szám: Természetesen a filmet nyitó Placebo-sláger, az Every You Every Me, amely ma is a tinédzser világfájdalom egyszerre patetikus és ironikus himnusza, és 2019-ben is teljesen vállalható szám – félő, hogy a Placebo-életmű jelentős részére ma máshogy tekintenénk. Amúgy erős a betétdalok mezőnye, Valmont első csábítási kísérlete alatt például a Cardigans emblematikus dalát, a Lovefoolt halljuk.
10 dolog, amit utálok benned
Nahát, egy újabb klasszikus irodalmi adaptáció! A méltán ismeretlen Gil Junger rendező Shakespeare korai vígjátékát, A makrancos hölgyet dolgozta fel középiskolai miliőben. A film körül valószínűleg semmiféle kultusz nem alakult volna ki, ha nem Heath Ledger a főszereplője, ő viszont első hollywoodi szerepében rögtön ellenállhatatlanul sármos: egyszerre bumfordi, hirtelen nagyra nőtt kamaszfiú és zabolázhatatlan ösztönlény. A hamar kialakuló, és a színész kilenc évvel későbbi halálával tetőfokára hágó Heath Ledger-mánia lecsengésével viszont el kell ismernünk, hogy a 10 dolog, amit utálok benned az egyik legbugyutább darab az amúgy sem túl intellektuális mezőnyben. Tényleg csak a színészei emelik A csaj nem jár egyedül szintje fölé.
A legnagyobb sztár: Merthogy a tragikusan fiatalon elhunyt Ledger mellett Joseph Gordon-Levitt is ebben a filmben tűnt fel. Ők ketten különben eléggé hasonlítanak egymásra, nem tudni, ez tudatos döntés volt-e a szereposztók részéről. Sőt, bizarr módon még a hősnőt alakító Julia Stiles vonásai is a két férfi szereplőt idézik, de ez aztán tényleg véletlen. Stiles sajnos nem futott be jelentős karriert, egy idő után már csak a Bourne-sorozat mellékszereplőjeként láthattuk moziban. Gordon-Levitt viszont mostanában is ügyesen lavíroz az érzékeny függetlenfilmek és a nagy-hollywoodi produkciók között, ezért ezt a versenyt ő nyerte. Annyian viszont aligha imádják őt, mint Heath Ledgert a fénykorában.
A legjobb szám: Ha Freddie Prinze Jr. footbages mutatványát kiemeltük, Ledger sportpályás szerenádja mellett sem mehetünk el szó nélkül, amellyel Stiles karakterének teszi a szépet. Egyébként pedig a stáblista alatt is fellépő, és ezzel nagyjából a népszerűsége csúcsára érő Letters to Cleo együttes két dalát érdemes kiemelni. Mindkettő lendületes, bár kissé rágógumi ízű csajpop, indokolatlan gitárszólókkal.
A bambanő
Drew Barrymore gimisnek álcázza magát, és beépül a végzős osztályba. Ha ez nem hatalmas hülyeség, hát nem tudom, mi az, húsz éve mégis jó ötletnek tűnt. Ráadásul az ötletgazdák azzal súlyosbították az alaphelyzetet, hogy Barrymore karakterének súlyos komplexusai vannak tinédzser korából, mert soha nem volt még fiúval, sőt nem is csókolózott még – erre utal a film eredeti címe (Never Been Kissed). Az újságírónőként dolgozó főhős botrányos leleplező cikket készül írni a gimisekről, de – érthető módon – semmi izgalmasról nem tud beszámolni egészen addig, amíg ő maga egyre közelebb nem kerül az egyik tanárhoz (Michael Vartan). Végül hülyét csinál magából, de pont ezt kihasználva tud remek, személyes jellegű cikket írni. Legalábbis ezt kellene elhinnünk a filmnek, amely sajnos mindvégig kedves kis ostobaság marad.
A legnagyobb sztár: Még szerencse, hogy Drew Barrymore természetes bája és szomszédlányos közvetlensége élvezhetővé teszi az ügyefogyott történetet – szinte úgy érezzük, nemcsak a hősnő kényszerül lúzer kamasznak álcázni magát, hanem a színésznőnek is rangon alul kell bohóckodnia. Más kérdés, hogy Barrymore később nem feltétlenül igazolta vissza a kilencvenes évek végi reményeket. A Charlie angyalaival ugyan akciósztárként is helytállt, a Donnie Darkóban vagy a Fiúk az életemből főszereplőjeként pedig jelezte, hogy komoly színésznőként is számíthatnak rá a rendezők, végül inkább megmaradt az Adam Sandler-vígjátékoknál. Igaz, rendezett egy vagány, feminista sportfilmet, a Hajrá, Bliss!-t. (Barrymore-nál sokkal kiegyensúlyozottabb teljesítményt nyújt Hollywoodban John C. Reilly, aki A bambanőben a hősnő szerkesztőjét alakítja, de ő azóta is főleg mellékszerepekben látható, ezért bajosan nevezhetnénk nagy sztárnak.)
A legjobb szám: 1999 nemcsak a tinifilmek, hanem a Cardigans éve is volt! Ez derül ki tudományos összeállításunkból, ugyanis ezúttal is egy Cardigans-sláger, méghozzá a legnagyobb emelkedik ki a betétdalok közül (meg persze az éppen csak felcsendülő Like a Prayer, de azt aligha kötné össze bárki pont ezzel a filmmel). Az Erase / Rewind viszont a mai napig szép emlék lehet mindenkinek, aki 20 éve volt 18 éves, legalábbis erről árulkodik a YouTube-os klip kommentszekcióján eluralkodó, meghatott kilencvenesévek-nosztalgia.
Amerikai pite
A lista végére hagytuk a mai napig legtöbbet emlegetett filmet, amely a gusztustalankodó szexvígjátékok témavilágát vitte be a jóval konzervatívabb tinifilmes közegbe. Ma még feltűnőbb, ami már 1999-ben is világos volt, hogy a főhős, Jim és haverjai oltári suttyók, akik csak aszerint ítélik meg a nőket, hogy szexuális értelemben meddig lehet velük elmenni a lehető legkisebb energia- és időbefektetéssel. Csak a színvonaltalan kertvárosi pasiválasztékkal magyarázható, hogy a film jobb sorsra érdemes nőfigurái, a zenetáboros Michelle-től a cserediák Nadiáig, miért áll szóba ezekkel a nagyszájú, bunkó szerencsétlenekkel, akik sportot űznek abból, hogy megalázzák őket. Emiatt az Amerikai pite ma is igazán idegesítő és fárasztó film, éppen úgy, mint húsz évvel ezelőtt.
A legnagyobb sztár: A csupa szépreményű fiatalból valójában senki nem került be Hollywood élmezőnyébe. Sikereket mindenki felmutathat: Jason Biggs főszereplő lehetett egy Woody Allen-filmben, Alyson Hannigant a kétezres évek legnépszerűbb szitkomja, az Így jártam anyátokkal tette világhírűvé, Seann William Scott pedig… nos, Seann William Scott sok filmben játszott, de egyikre sem érdemes emlékezni. 2012-ben mind ott voltak az Amerikai pite: A találkozó című, sokadik folytatás szereplőgárdájában, ez pedig a sikerükről is elmond valamit.
A legjobb szám: Egyetlen kilencvenes évek végéről szóló lista sem lehet teljes a Blink 182 említése nélkül, úgyhogy a kétes értékű kaliforniai poppunk-mezőny egykori tinikedvenceivel búcsúzzunk az 1999-es év legnépszerűbb tinifilmjeitől.
Borítófotó: Archives du 7eme Art/AFP
