Míg nincs benne, mindenki azt hiszi, az első pofonnál kivonulna egy bántalmazó kapcsolatból

A családon belüli erőszak lassan kezd kevésbé tabu lenni, születtek már cikkek-könyvek a témáról. Mik azok a válaszok, amiket nem talált meg, ami miatt ez a könyv megszületett?

Bár színvonalas szakkönyvek léteznek, korábban nem született a Láthatatlan pokolhoz hasonló riportkönyv a családon belüli erőszakról, amelyben maguk az áldozatok szólalnak meg. Amikor 2017 októberében elindult a metoo-kampány, érthető módon felszínre került egy csomó indulat és elfojtott érelem. Mégis azt éreztem, ha érdemben akarunk beszélni erről a társadalmi problémáról, valószínűleg nem ez a megszólalás legjobb, a feldolgozást leginkább segítő módja. Azon gondolkodtam, hogy az erőszak kérdését lehetne jóval higgadtabban, a sérelmeken túllépve megközelíteni, magát a jelenséget bemutatva nem kevés edukatív jelleggel. Ahogy az is hiányérzetet okozott, hogy a metoo-posztok rövid, töredékes Facebook-bejegyzések voltak. Kíváncsi voltam, hogy ha kibontjuk ezeket, akkor milyen teljes történeteket, élettörténeteket ismerhetünk meg, mi ezeknek a bántalmazásoknak a kontextusa, a bántalmazás folyamata hogyan zajlik le, és így tovább.

A tipikus metoo-posztok többnyire szexuális zaklatásokról szóltak – talán nem mindenkinek egyértelmű, hogy mi köze annak a témának a családon belüli erőszak ügyéhez.

Úgy látom, egyáltalán nem egyértelmű, hogy mit értünk bántalmazás alatt, legtöbbször a fizikai erőszakkal és a megerőszakolással azonosítjuk. Miközben a bántalmazásnak van körülbelül harmincöt különböző eszköze. Onnantól kezdve, hogy a kölcsönös tisztelet és az egyensúly megbomlik a felek közt a kapcsolatban, az egyik véleménye, akarata elkezd egy kicsit többet érni, már elindulhat egy nagyon rossz, bántalmazó folyamat. Amikor már szexuális erőszak vagy fizikai bántalmazás történik, azt sok esetben valószínűleg már számtalan más bántalmazó gesztus előzte meg. Elkezdődik enyhébb formában, mondjuk, viccesnek tűnő, majd egyre súlyosabb beszólásokkal, vagy a másik szabadságának korlátozásával, illetve azzal, hogy a bántalmazó elkezdi elszigetelni a partnerét. Ezek a bántalmazó gesztusok szépen szaporodnak, melyekből meg tudunk érkezni a nemi és a durva fizikai erőszakhoz.

Választ kapott a fő kérdéseire?

Igen. A könyvvel szerettem volna bemutatni, hogy a bántalmazás folyamata hogyan bomlik ki, honnan ered, aki egy bántalmazó karmai közé kerül, milyen lelki, fizikai és egyéb sérüléseket szenvedhet. Arra is kíváncsi voltam, hogy hányféleképpen és hogyan lehet valakit bántalmazni, és sajnos az emberi kreativitás ezen a téren egészen döbbenetes. Onnantól kezdve, hogy egy szadista apa körömvágó ollóval nyíratja a füvet a gyerekeivel éjszaka vagy a gyereknek „büntetésből” mindkét kezével rá kell fognia a forró forrasztópákára. A Láthatatlan pokolban olyan történet is szerepel, amikor a nevelőapa arra kényszeríti az óvodás, kisiskolás gyerekeket, hogy egymást verjék el, majd a három testvér közül a középsőt nyolcéves korától rendszeresen megerőszakolja. Az ember nem hiszi el, hogy emberünk megy haza, és útközben a kocsiban nem azon gondolkodik, hogy mit fog játszani a gyerekeivel, hanem azon, hogy hogyan fogja megkínozni őket. A legnagyobb kérdés emberi és szakmai szemmel is persze az, hogy miért történhet meg ez a sok szörnyűség? Ez mind ki is derült az áldozatok elmondása alapján. Ahogy az is, hogy az ellátórendszer hogyan működik, áldozatként mennyire lehet segítséget kérni, segítséget kapni.

Nem áll túl jól a helyzet, gondolom.

Nem, és az is egy egész döbbenetes tanulság, hogy ha kérnek is segítséget a bántalmazottak, mennyire nehezen találnak olyan pszichológust, aki nem ásítozik, nem hibáztatja az áldozatot, és nem is a pénzlehúzás a célja. Az igazságszolgáltatás pedig többnyire katasztrófa, a bíróknak, aki ítélnek ezekben az ügyekben, nagyrészt fogalmuk sincs az erőszak természetéről és a családon belüli erőszak pszichológiájáról, működéséről. A helyzetet egyenesen drámainak tragikusnak látom. Ez is egy elég nagy tanulság volt.

A könyv mégis túlélés-történeteket ígér.

A bántalmazás áldozatainak történeteit összegyűjteni már önmagában hasznos és tanulságos, ez nem volt kérdés. Ám az igen, hogy ebből hogyan nem lesz önmagáért való horror és nyomorpornó, amitől az ember soha többé nem hisz a családban és a szeretetben. Az volt a cél, hogy megmutassam: igenis van élet az erőszak után, ha komoly árat is kell fizetni érte, de igenis fel lehet épülni, áldozat múlttal is lehet teljes, boldog életet élni. Az interjúalanyaimat az köti össze, hogy megszenvedték a saját történetüket, a saját hajuknál fogva rángatták ki magukat a poklukból, és ma mindannyian kerek egész, kiegyensúlyozott életet élnek.

Biztos több dolog van, amit sejtett előre, hogy így vagy úgy van, de milyen meglepetések érték?

Azon például meglepődtem, hogy az alkohol szinte mindegyik történetben szerepet játszik így vagy úgy. Az is meglepetésként ért, amit már említettem, hogy mennyire nehéz hozzáértő pszichológust találni. Talán a legnehezebben megemészthető rész pedig a tipikus „miért megy vissza az áldozat”-kérdés. Erre például azt a választ kaptam, hogy Magyarországon felnőve sokan úgy szocializálódunk, hogy a bántást összemossák nekünk a szeretettel, a traumás kötődés abból is eredhet, hogy valaki már eleve bántalmazó családból jön. A kérdésre, hogy miért marad ott valaki az első pofon után, szintén nagyon izgalmas válaszok születtek. Például az, hogy „szerettem volna már felmutatni a külvilágnak egy jól működő párkapcsolatot”. Akár annak árán is, hogy az illető lelki terrorban él, mert a párja engedélye nélkül nem mehet sehová, az élete összes területe a párja kontrollja alatt áll. Meglepő, hogy mennyire nem triviális, hogy az ember az első bántalmazás elszenvedése után kilép a kapcsolatból. Mert amíg nincs benne egy ilyen helyzetben, addig mindenki azt mondja, hogy „engem egyszer ütne meg valaki, én azonnal kivonulnék”. Ez a gyakorlatban sajnos nagyon nem így működik.

Gyermekkori molesztálást, pszichoterrort, életveszélyes fizikai bántalmazást átélt nők és férfiak beszélnek a könyvben, köztük olyanok is, akik életükben először mesélték el a történetüket. Egy ilyen túlélőt mi billenti át a határon a nem és az igen között?

Akik megtiszteltek a bizalmukkal, nagyrészt arra hivatkoztak, remélik, hogy a kiállásukkal, a történetük elmesélésével segíteni tudnak a sorstársaiknak. Több interjúalanyomtól kaptam azt a visszajelzést, hogy neki egy ilyen könyv annak idején mennyit segített volna, hogy ne érezze magát egyedül, vagy egyáltalán, visszaigazolva lássa, hogy nem normális, ami vele történik. Ha valakiről ki is derül, hogy a párja bántalmazza, mivel alapvetően nem ismerjük az erőszak természetét, egyből elkezdjük hibáztatni az áldozatot a történtekért, aki eleve nagyon haragszik magára, amiért hagyta, hogy a másik megüsse, elszigetelje, megalázza.  Engem is meglepett, hogy a könyvemből nagyon fura módon ajándékkönyv lett: valaki megveszi magának, elolvassa, majd megveszi annak az ismerősének, akiről azt gondolja, hogy hasonló cipőben jár, és el kellene olvasnia ezt a könyvet ahhoz, hogy észrevegye, valami nem oké a kapcsolatában, esetleg ő is áldozat. De volt olyan nő is, aki odajött hozzám a kötetbemutató után és azt mondta, hogy a beszélgetés hatására jött rá, hogy ő harminc éve bántalmazó kapcsolatban él.

Arra, feltételezem, kevesebb az esély, hogy egy bántalmazó felismeri magát.

Bántalmazóként működni alapvetően nyertes helyzet, hiszen az általuk alkalmazott agresszív, manipulációs trükkök vagy a nyílt színi erőszak azt a célt szolgálja, hogy a kapcsolatban folyton az történjen, amit a bántalmazó akar. Ha neki épp úgy kényelmes, a párja mosson-főzzön-takarítson rá, vagy egyenesen tartsa el. A bántalmazók szeretik azt mondani, hogy nincsenek tudatában annak, amit tesznek, pedig dehogyisnem, az mindig döntés kérdése, hogy megütöm-e a másikat vagy sem. Gyakran hivatkoznak arra, hogy ők csak reagálnak arra, amit a másik csinál: lelökte a lépcsőn, mert őt „felidegesítette” a párja – miközben egy normális felnőtt ember nyilván tudja kezelni az indulatait. A bántalmazáshoz mindig kapcsolódik egy jogosultság-érzés, a bántalmazó úgy gondolja, megteheti, amit tesz. És ameddig a társadalmi klíma, amiben élünk, bátorítja vagy hagyja érvényesülni ezeket a bántalmazó attitűdöket, addig szabadon lehet garázdálkodni. Egyszerre vagyunk szocializálva az alávetettségre és a konfliktuskerülésre, ahogy arra is, hogy agresszívan elnyomjuk a másikat.

Férfi bántalmazottakkal is beszélt. Lát bármilyen tendenciózus különbséget a férfi és a női áldozatok történetei között?

Ön lát?

Én nem, de hátha ön ennyi beszélgetés után igen.

Legfeljebb annyit, hogy a férfi áldozatok nehezebben beszélnek a történtekről, később nyílnak meg. De a mechanizmusokban semmilyen különbséget nem látok, ezek a férfiak ugyanolyan károkat szenvedtek, a bántalmazás hatására ugyanúgy lett például PTSD-jük, depressziójuk és egyéb pszichés tüneteik. Miközben számtalan bizonyítéka van a nők elnyomásának még akkor is, ha már sokkal jobb a helyzet Magyarországon is, mint száz-százötven éve. Az egyes történeteket vizsgálva mégis azt mondhatjuk, hogy a frontvonal nem férfi és nő között húzódik, hanem áldozat és bántalmazó között. A feminista elmélet szerint azért van bántalmazás, mert a férfiak elnyomják a nőket, a családelmélet viszont azt mondja, hogy a családon belüli erőszak a pénzügyi problémákból és egyéb megoldatlan konfliktusokból fakad, melyeket egymáson vezetnek le a család tagjai. Hiszem, hogy mindkét elméletnek van igazsága. De abban, hogy hogyan zajlik le egy ilyen bántalmazó kapcsolat, nem láttam érdemi különbséget nő és férfi áldozatok között.

Mit gondol, mire lenne szükség ahhoz, hogy ne legyen ennyire sok ilyen történet? Gillette-reklám? Gigakampányok? Törvényi változtatások?

Alapvetően nem a törvényekkel és a jogszabályokkal van a baj, hanem a jogalkalmazással. Szokás hivatkozni arra, hogy mikor ratifikálják végre nálunk is az Isztambuli Egyezményt. Oké, ratifikáljuk, nem hiszem, hogy ettől alapvetően megváltozna a helyzet. Mert például kevesen tudják, és ritkán hivatkoznak rá, de Magyarország már 1991-ben, két évvel a rendszerváltás után elfogadta a New York-i Gyerekjogi Egyezményt, ami tartalmazza az összes fontos gyerekjogot, például azt, hogy a gyereknek joga van gyereknek lenni, alapvetően biztonságban, szeretetben felnőni. Ehhez képest mit látunk? Sok esetben lábbal tiporjuk az alapvető gyerekjogokat, és a legritkább esetben tartjuk be az Egyezményben foglaltakat. Amíg a jelenlegi és a leendő bírók ügyvédek, ügyészek nem tanulnak a családon belüli erőszak természetéről, amíg az áldozatot hibáztatják, addig akármilyen jogszabályok születhetnek. Az attitűddel van baj, és ennek az az edukáció a kulcsa. Ma anélkül, hogy a családon belüli, párkapcsolati erőszakról bármit tanulna egy diák, ki lehet kerülni a teljes oktatási rendszerből, még egy olyan egyetemről is, ahol releváns lenne erről tanulni, lásd jog, pszichológia. Tehát én beépítenék valamiféle párkapcsolati edukációt az oktatásba, hogy megtanuljuk az érintkezés szabályait, hogy mit jelent a kölcsönös tiszteleten és egyenlőségen alapuló párkapcsolat, és hogy kinek mihez van joga. Például ki magyarázza el egy mai kamasz gyereknek, hogy a féltékenység lehet egy érzés, de nem lehet cselekvés? Hogy nem nyomozok, nem kutatok a másik után, nem kontrollálom. A sajtó felelőssége is hatalmas, és azon túl, hogy egy-egy konkrét ügyből csinálunk nagy botrányokat, ugyanolyan fontos, vagy még fontosabb lenne, hogy a „holtidőkben” is törekedjünk az általános ismeretterjesztésre a témában.

Kapott arra megnyugtató választ, hogy merre van a kiút az áldozati létből?

Egy pszichológus alapvetően nem ítélkezhet, ez alól kivétel a bántalmazás: ha a páciens a beszámolója alapján áldozat egy bántalmazó kapcsolatban, ezt a terapeutának egyértelműen jeleznie kell a páciens felé. Ilyenkor lehet, hogy nem mélyfúrást kell végezni, hanem menekülési tervet kell összeállítani, mert a páciensnek veszélyben lehet az élete. Ezen túl sok áldozatnak a vallás segített, ahogy nyilvánvalóan a támogató környezet is. De jelenleg tényleg a nulladik lépésnél tartunk, vagy inkább a mínusz egyediknél: egy ennyire félrenéző társadalomban először is azt kell aláhúzni két piros vonallal, felkiáltójellel, hogy családon belüli erőszak, illetve párkapcsolati erőszak van. A jelenség létezik, és nagyon-nagyon sokakat érint. Akárkinek említettem, hogy erről írok könyvet, mindenki tudott mondani a közvetlen környezetéből egy történetet. És bár vannak mindenféle statisztikák, igazából húsz éve nem készült átfogó, országos kutatás a témában, és akkor is csak a nők tapasztalatait kérdezték meg. Ebből az derült ki, hogy a nőknek olyan harminc-negyven százaléka élt át valamiféle abúzust az élete során.

Tehát szükség lenne kutatásokra, oktatásra, és mindenekelőtt szemléletválásra.

Az első lépés, hogy egyáltalán felismerjük, azonosítjuk a bántalmazást, aztán pedig, hogy legyünk arra kondicionálva, hogy ne nézzünk félre. Ha a szomszédban folyamatosan üvölt a gyerek, akkor forduljon meg a fejünkben, hogy biztosan ennyire kemény-e az a dackorszak, vagy ha a környezetünkben valaki folyton Bayer Zsolt stílusában beszél a párjával, akkor jelezzük vissza, hogy nem biztos, hogy ez így rendben van, és az sem, hogy az illetőnek mindezt el kéne viselnie. A másik dolog, hogy amint valakinek kimondják a bűvös mondatot, hogy „te egy bántalmazó kapcsolatban élsz, áldozat vagy”, legalább már van egy keresőkifejezés, amit be tud írni a keresőbe, és onnantól kezdve olyan nagy butaságokba már nem fog bele botlani – bár a sajtóban sajnos még mindig látjuk a „szerelemféltésből gyilkolt” retorikai fordulatait. Az nem igaz, hogy az emberek nem érzik, hogy el vannak nyomva a kapcsolatban, hogy rettegnek a párjuktól – de amíg nincsen ehhez szókincsük, nem ismerik a fogalmat, hogy bántalmazás, passzív agresszió, manipuláció, nárcisztikus pszichopata, akkor tényleg, mit írjon a keresőbe? Ha a szavakat ismeri, akkor legalább már tud szakirodalmat keresni, vagy csatlakozni egy sorstársi közösséghez csoportba. Amikor valaki először hallja azt, hogy nincs egyedül és nem az ő hibája, ami történik vele, az hatalmas katarzist tud adni, ami elindíthatja a változást.

Kiemelt kép: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu