Nem szokványos, hogy egy magyar szerző művére külföldön figyelnek fel, és ott viszik először színre. Hogyan került sor a stuttgarti ősbemutatóra?
A Theater Tri-Bühne vezetői évtizedek óta jó kapcsolatot ápolnak a Budapesti Katona József Színházzal. Engem először akkor hívtak Stuttgartba rendezni, amikor a Top Dogs című előadásunkkal vendégszerepeltünk náluk. Azóta sokszor megfordultam ott, és arra törekedtem, hogy minél több kortárs magyar szerző darabját tudjam Németországba vinni. 2014-ben jelent meg Kerékgyártó István Hurok című regénye, amit Puzzle című darabjának történetéből írt. A Tri-Bühne magyar származású dramaturgja, Révay Géza lefordította a könyvet, és ezután felkértek, hogy készítsem el a német nyelvű ősbemutatót.
Kerékgyártó István azt nyilatkozta, hogy ön az Örkény Színházban szerette volna létrehozni a Hurok magyar nyelvű előadását, de erre nem kapott lehetőséget.
Valóban.
Mit gondol, miért?
Úgy tűnik, a mostani nehéz időkben, amikor a taoügy meg a „kultúrharc” borzolja a kedélyeket, nem okos dolog egy ilyen darabbal fölösleges politikai kockázatot vállalni. Annak ellenére sem, hogy a mű nem csak a politikusokról szól, továbbá nem utal konkrét politikai szereplőkre és nem köthető közvetlenül egyetlen párthoz sem. Kerékgyártó a rendszerváltást követően többféle színű kormány közelében is dolgozott, és az élményeit meglehetősen széles politikai palettáról gyűjtötte be. A darab szempontjából mindez azt jelenti, hogy az elmúlt évtizedekben több párt is sokat tett azért, hogy a politikai kultúránk és a közéletünk oda jusson, ahol most van.
Mácsai Pál mivel indokolta a nemleges döntést?
Először négyszemközt beszélgettünk a dologról, aztán egy szűkebb körben, a Művészeti Tanácsban, de egyik beszélgetés sem tartozik a nyilvánosságra. Azt hiszem, Mácsai az Indexnek adott interjújában, konkrétumok nélkül ugyan, de a Hurokkal kapcsolatos nézeteltérésünkre is utal. [Az interjú itt olvasható. – A szerk.] Azt mondja, „az nem fordulhat elő, hogy azért mondjak nemet, mert egy darab a jelen közéletével foglalkozik”. Mire az újságíró megkérdezi: „Soha? Akkor sem, ha valamelyik rendező azt találná ki, hogy mondjuk – valódi színházi, szakmai vízióval – Soros Györgyről, a civilekről és személyesen Orbán Viktorról akar dokumentumdrámát létrehozni?” Erre Mácsai azt válaszolja: „Ezt így kényelmes megkérdezni egy független portálból, és nagyon kényelmetlen megválaszolni egy állami támogatásból működő színházból. A színházak kiszolgáltatottabbak a politikai tiltásnak, támogatásnak vagy tűrésnek, mint maguk.” Majd azt mondja: „A döntésnél természetesen azt is figyelembe fogom venni, hogy egy bemutatóval mennyire veszélyeztetem a színházat, a társulatot, a felépített szakmai műhelyt. Mert többféle biztosíték létezik, amit ki lehet verni”, valamint azt, hogy „egy ilyen témájú színpadi víziónak, amire kérdez, ma Magyarországon támadhatatlanul igaznak, okosnak, rétegzettnek és szakmailag megkérdőjelezhetetlenül erősnek kell lennie. Akkor szóba jöhet, és csak akkor jöhet szóba. Ha csak beszól, akkor nem”.
Ezek méltányolható szempontok, nem?
Egy bemutató politikai „veszélyességét” mérlegelni nem lehet szakmai szempont. „Támadhatatlanul igaznak, okosnak, rétegzettnek és szakmailag megkérdőjelezhetetlenül erősnek lenni” pedig a Jóisten dolga. Mi földi halandók csak iparkodhatunk. Ami személy szerint engem illet, talán elégszer bizonyítottam már, hogy nem szoktam „csak” beszólogatni, és hogy igyekszem árnyaltan fogalmazni. A politikai szempontokat illetően Mácsai meglepően nyíltan és jelen időben használja a kádárista terminológiát a tiltással, támogatással meg a tűréssel kapcsolatban. Szerintem indokoltan teszi. Egy ilyen helyzetértékelésből viszont az is következik, hogy az Örkény Színház a mai magyar színházi életben minden bizonnyal a „legvidámabb barakk”. Mert a szépen felújított nézőtér is érték, de az alkotói szabadság is az – e két szélső érték között olyan tételek kerülhetnek még a listára, mint az erős és tehetséges társulat, a színvonalas repertoár és a nívós közönség is, mert annak is komoly értéke van. Az Arab éjszaka című előadásunk hangosan szitkozódó nézőitől az Anyám tyúkja érzékenyen figyelő, kultúrára szomjas hallgatóságáig hosszú utat jártunk be. Épp ezért nem könnyű az, ami most van. Nyilván nem erre vágytunk, és nem erre számítottunk. Egy színházi társulatban pedig az egzisztenciális félelemből pillanatok alatt az igazgató iránt érzett lojalitás lesz és hála, amelynek puha talaján zajtalanul és visszhangtalanul ül el egy ilyen Hurok-ügy… Mert hát számlákat, törlesztőrészleteket kell fizetni, meg cipőt kell venni a gyereknek. Ennyit nyilván nem érhet egy nagyszájú, kortárs színdarab meg egy kellemetlenkedő rendező. Nemrég állították fel a nehéz sorsú Sissi királyné ügyetlen és idealizált szobrát a Madách téren. Szép felkiáltójel lett belőle az Örkény Színház alkotói és nézői számára is, hogy el ne felejtsék: művészi és emberi önbecsülésünk próbatételei még nem értek véget.
Nemrégiben megvált az Örkény Színháztól. A Hurok volt a válóok?
Nem. Más személyes és szakmai konfliktusok is megelőzték a szakítást.
A Kerékgyártó-darabot végül az Orlai Produkciónál rendezi meg. Orlai Tibor rögtön igent mondott?
Orlai örült a lehetőségnek, és nem támasztott sem politikai, sem esztétikai kifogásokat. Ráadásul egyáltalán nem úgy viselkedik, mint aki hőstettet hajt végre. Úgy viselkedik, mint aki természetesnek tekinti, hogy színpadra segít egy kortárs darabot, vállalja ennek anyagi kockázatát, mi pedig – egy nagyon jó csapattal – a művészi kockázatát vállaljuk.
Orlainak abból a szempontból könnyebb dolga van, hogy a magánszínháza nem állami támogatásból működik, így nem függ a politikai döntéshozóktól.
Nem hiszem, hogy a tao megszüntetése ne érintené érzékenyen. De úgy látom, hogy a szakmai szolidaritás hiánya még érzékenyebben érinti. Minthogy még ma is titok, hogyan fog működni a színházak finanszírozása a tao utáni korszakban, inkább a munkára koncentrálunk.
Gyakran előfordult a pályafutása során, hogy külföldön és itthon is megrendezte ugyanazt a darabot?
Többször is előfordult, hogy miután Stuttgartban németül csináltam meg egy előadást, később Budapesten is színre vittem. Minden esetben az anyag továbbfejlesztésének lehetősége volt a motiváció. A Theater Tri-Bühne apró, családias színház, nincsenek olyan erős színészei, mint az Örkénynek vagy a Katonának. Viszont ideális terepe a kísérletező műhelymunkának. Ilyen műhelymunka volt a Kasimir és Karoline vagy a Műselyemlány, amikkel itthon szintet tudtunk lépni a nagyszerű színészeknek köszönhetően. A Kerékgyártó-darabot pedig nem csak emiatt, hanem amiatt is vágytam hazahozni, mert rólunk szól, bizonyos színeit nem is lehetett lefordítani a német közegre, és a stuttgarti nézők úgy figyelték, mint egy ismeretlen bolygó lakóinak tragikomikus, de távoli életét.
A budapesti Hurok-előadás koncepciója azonos a stuttgartiéval?
Igen, de ez csak partitúra. Szó szerint is, mert sok benne a zene. Kákonyi Árpáddal ismét nagy öröm együtt dolgozni. Teljesen új muzsikát komponál a darabhoz, és zenészként ő is jelen lesz az előadásban. A próbaidőszakban derül majd ki, hogy a színészi jelenlét, illetve mindaz, ami menet közben az eszünkbe jut, merre viszik a magyar változatot. Ironikus, barokk zenei köntösbe burkolt passiót fogunk bemutatni, a színészeim nagyon muzikálisak, időnként négy szólamban énekelnek és virtuóz recitativókat adnak elő, amiknek a szövegét a darab regényváltozatából emeltem át. A történet pedig keresztülvezet bennünket egy szigorú, pénz vezérelte társadalmi hierarchián, a minisztertől a prostituáltig.
Az ironikus barokk zene, a recitativók ellenpontozzák a darab nyers, helyenként durva szövegét?
A darab szövege olykor valóban nyers, de első kézből származik, a szerző saját gyűjtése a társadalom legaljától a legtetejéig. Kerékgyártó rendszerint testközeli élményekből dolgozik, mindig érezni, hogy ezen élmények átadásának a vágya hajtja. Korábban volt filozófiatanár, Országos Rádió és Televízió Testület- (ORTT-) elnök, üzletlánc-tulajdonos… Szóval, stilárisan is pontos képe van arról, hogy mik hangoznak vagy hangozhatnak el akár egy miniszter szájából.
Nem bánja, hogy a Hurok a Jurányi Házban fut majd, úgynevezett rétegközönség előtt, tehát relatíve kevés emberhez fog eljutni?
Az Örkény Stúdióban esténként hetven ember nézhette volna, a Jurányiban százötven fogja. Másrészt sosem gondolkozom rétegközönségben. Mindig népszínházat próbálok csinálni, és most is azt remélem, hogy a Jurányi közönsége ugyanúgy élvezi majd az előadást, ahogy az Örkény közönsége élvezhette volna vagy élvezheti, ha átruccan a Jurányiba. A Jurányi nagyon izgalmas hely, itt sok kísérletező kedvű alkotó megfordul – kevés pénzből, de szabadon dolgozhatnak. Egyáltalán nem rossz érzés egynek lenni az ott munkálkodó csapatok közül, mint ahogy az sem, hogy próba után a saját kezünkkel pakoljuk el a díszleteket.
A Színházművészeti Intézet vezetője. Ebből a székből lehet valamit tenni például azért, hogy a hányatott sorsú játszóhelyek és társulások ne vérezzenek el a taoveszteség miatt?
Bár tanintézmény vagyunk, egyáltalán nem mellékes számunkra, hogy a hallgatóink milyen színházi közegbe tudnak majd kirepülni, ezért szakmai ügyekben nekünk is van felelősségünk. Jelen voltam az országos évadnyitó taokonferenciáján Tatabányán, és élőben követtem a Facebookon a Revizor portál által közvetített taovitát. Látszólag sok jó szándékú érv és gondolat hangzott el, mégis az volt az érzésem, hogy a politika fegyvere már a homlokunkhoz van szorítva, mi pedig csak arról dönthetünk, hogy tréfálkozva, némán, pirulva, hebegve-habogva, netán hosszú és választékos interjúkban magyarázkodva adjuk át az értékeinket és akkor nem lesz semmi bántódásunk.
Szinte minden szakma a politikával birkózik, és a legtöbben már megadták magukat vagy vesztésre állnak. A szék, amiben ülök, egy művészképző intézmény vezetői széke, s mint ilyen, számomra csupán ideiglenes állomás. Színházrendezőként tekintek magamra. De mindkét minőségemben azt gondolom, hogy a művészet szabadsága nem politikai, hanem szakmai kérdés. Tanárként ugyanezt gondolom a tanszabadságról. Az universitas eszméje születésétől fogva mentes volt a politikától, és ahhoz, hogy jól tudjon működni, elemi igénye van a szabadságra. Szóval, duplán meg vagyunk verve. Művészeti egyetemnek lenni: na, ez a nagy pech egy illiberális demokráciában. Nem tudok mást tenni, mint hogy megpróbálok tisztelni mindenfajta tudást és tehetséget, és erre biztatom a hallgatóimat is. Bajt jelez, ha a pékek füstgránátot hajigálnak, a tanárok rohamrendőrökkel lökdösődnek, a művészek politikai szónoklatokat tartanak. A politikának tisztelnie kéne és meg kéne becsülnie a szakmai tudást.
