A Margit körút képét a tízes évekig jórészt alacsony, öreg házak uralták, ekkor azonban hirtelen itt is megindultak az építkezések: a Margit körút budai hídfőjétől indulva sorra jelentek meg a szecesszió, majd a modernizmus jegyeit magukon viselő épületek, így a Galilei szabadkőműves páholy egykori központja, vagy a Kozma Lajos tervezte Átrium mozi és a mára üvegtornyát vesztett, műanyaggal burkolt szomszédja – de a szerényebb épületeket adó XIX. század sem múlt el nyom nélkül, hiszen a budai hídfő közelében álló földszintes 14., az egyemeletes 9. és 16., illetve a Budai Lövészegylet a középkori budai városfal egy darabját megőrző lövöldéje némi átépítés után ugyan, de ma is büszkén áll a náluk jóval magasabb szomszédok közt.
A római kori útvonal nyomvonalát követő Margit körút épületállományára jókora csapást mért Budapest ostroma: számos bérház sérült meg helyrehozhatatlanul, mások pedig újabb szinteket kaptak.
Kivételek persze szép számmal akadtak, melyeket sem a bombák, sem a szocializmus felújítások és karbantartások helyett inkább a díszek leverésében jeleskedő szakértői nem tudtak megváltoztatni. A kétszáznál is több epizóddal rendelkező Ismeretlen Budapest-sorozatunk mai epizódjában egy ilyen épületet, a Margit körúttól ugyan néhány lépésre álló, de az útvonal képének fontos darabját adó Gregersen-házat mutatjuk be.
A két világháború közti Budapest egyik legtehetségesebb építésze, Gregersen Hugó (1889-1975) számos kollégájához hasonlóan ingatlanba fektette a vagyonát, hiszen a korábban fillérekért megvásárolt, sokáig városszélinek számító telkek és apró lakóházak értéke Budapest gyors növekedésével hirtelen óriásit nőtt, így egy rajtuk épített bérpalota lakásainak kiadása néhány év alatt visszahozta a befektetett összeget, sőt, tisztes bevételhez is juttatta a tulajdonost.
Ebben reménykedett Gregersen is, így megkaparintotta a Dunától kis híján a Margit körútig nyújtózó Ganz gyár közvetlen szomszédjában álló kis házak egyikét, helyén pedig felépítette a mai Bem József és Horvát utcák találkozásánál álló 5+1 szintes házát.
Annak 1937-es átadása után két évvel azonban kitört a második világháború, melyet aztán a kommunista hatalomátvétellel járó államosítási láz követett, így a család alig egy évtizedig élvezhette a lakásokból csordogáló pengők nyújtotta anyagi biztonságot.
A sarokházon jól látszik az építész maximalizmusa: nem érte be egy átlagos, egyszerű homlokzattal, hiszen tudta, hogy a ház nem csak egyszerű profitszerzési mód, de azt is bemutathatja, hogy képes virtuóz, a kor elvárásainak nem csak megfelelő, de annál jóval magasabb szinten álló munkát létrehozni.
A díszekhez szokásához híven feleségét, a szobrászművész Lux Alice-t (1906-1988) hívta segítségül. A klasszikus szobrászat hagyományainak szellemében dolgozó Lux épp ekkor, harmincas évei elején járt pályája csúcsán: az 1936-os brüsszeli világkiállításról egy aranyéremmel, az 1937-es párizsiról pedig két arannyal és egy ezüsttel tért vissza, férjének köszönhetően pedig nem csak önálló szobrokat, de épületdíszeket is számos alkalommal készíthetett. Közös munkáik közül kiemelkedik a Budapesti Székesfővárosi Takarékpénztár Batthyány tértől néhány lépésnyire álló bérháza (I. Fő utca 37/C., 1936), a Merkúr és Fortuna alakját rejtő XIII. Pozsonyi út 41. (1937), a Lónyay utca 39. (1939-1940) illetve a Budapesti Takarékpénztár íves homlokzatú Margit körúti óriásbérháza (II. Margit körút 69., 1939).
Nagy szerelem volt az övék: a festőként indult Gregersen első házasságának felbontása után röviddel, a nő nagybátyjának és mesterének, Lux Eleknek köszönhetően ismerkedtek meg, Rómában pedig egymásba szerettek:
„Akkor Hugó lejött értem Rómába. Ott voltam egyéves olasz művészeti ösztöndíjjal. És én, hogy is mondjam, egyszerűen beleszerettem… Mert úgy meglepett engem, hogy bár másutt születtünk, másként neveltek, máshogy éltünk, mégis mindig, mindenben egyet gondolunk és érezünk. Úgy éreztem, ez csoda. És az is volt. Mindent tudtunk akkorra már egymásról. Előbb – amikor még itthon voltam – mindennap felhívott telefonon, este 11 után, mikor a nagybátyámék elmentek, és órákig beszélgettünk. Aztán, mikor Rómában voltam, naponta váltottunk levelet. Folytattuk a telefonon megkezdett beszélgetéseket. Így ösmertük meg egymást. Levélben. Meg telefonon. De Rómában szerettem bele. És nem is szerettem úgy se azelőtt, se azóta senkit.”
– emlékezett vissza Alice a Budapest folyóirat hasábjain (1981/6., p. 19).
A tizenhét évnyi korkülönbség sem állt közéjük: 1932-ben összeházasodtak, és hosszú évtizedeken át dolgoztak vállvetve. A tisztességéről híres Hugó házasságkötésük után röviddel felhagyott a kivitelezői munkákkal, és boldogságra cserélte a meggazdagodás biztosnak látszó útját.
Alice és Hugó
Gregersen Hugó (1889-1976) a müncheni Polytechnikum és a Képzőművészeti Akadémia festőképzésének párhuzamosan való elvégzése után hazatért, majd az olasz és orosz frontokon végigharcolta az első világháborút. Ezt követően a Gyorskocsi utcai bíróság és fegyház, valamint az Osztrák-Magyar Monarchia számos bírósági épületét tervező Jablonszky Ferencnél szerez tervezési gyakorlatot, emellett pedig festőként a Műcsarnok kiállításainak állandó résztvevője. 1925-ben pedig honosított építészi diplomájának hiánya sem gátolja saját építési vállalata megnyitását, rövidesen pedig elismert tervezővé és kivitelezővé válik.
A húszas években fellángoló magyar felhőkarcoló-lázból is kivette a részét: sorozatosan toronyházak terveivel vett részt a különböző pályázatokon – így az Anker-ház mellett ekkor lebontott Orczy-ház helyére egyenesen huszonhét emeletnyi vasbetont és üveget, a Rókus Kórház helyére pedig egy még robosztusabb csodát álmodott meg – , de törekvéseit egyetlen alkalommal sem koronázta siker.
A Móricz Zsigmond körtér íves modernista házsorának koncepcióját megálmodó, három tagjának pedig belső terét is elkészítő Gregersen főbb műveit feleségével együtt, a két világháború közti időszakban készítette (ld. fenn), de fontosak az 1945 utáni művei is: az ostrom után megsérült épületek helyreállításában is részt vett – így született újjá például a Központi Statisztikai Hivatal, illetve kapott új könyvtárat (1945-1948). 1950-ben feladta a saját építészirodáját, és előbb a Mezőgazdasági Tervező Vállalat (1950-1952), majd nyugdíjazásáig a Kereskedelmi Tervező Vállalat (1952-1960) vezető tervezője lett. Ebben az időszakban születtek meg a vidéki hűtőházai (Kaposvár, Győr, Debrecen, 1951-1952), a Debreceni Penicilingyár (1950), illetve alakította át a Rákóczi úti Divatcsarnokot (1956), és építette újjá a városligeti Gundelt (1957) – írja róla a Magyar Életrajzi Lexikon.
Lux Alice (1906-1988) férje épületein kívül szobrászként is helytállt, műveit “a mozdulat bája, az arányok eleganciája mellett valami nőies érzelmesség jellemzi, bár formaadása mindig architektonikus jellegű.” A gyakran mitologikus alakokat és állatfigurákat formázó művész a Magyar Általános Hitelbank debreceni székházára került, 1937-1939 közt készült allegorikus szobraival elnyerte a Milánói Iparművészeti Triennálé aranyérmét, de korábban két világkiállításról – Brüsszel, 1936; Párizs, 1937 – összesen három arany-, illetve egy ezüstéremmel tért vissza. 1945 után ő sem vált mellőzött művésszé: a Gubacsi lakótelep házait díszítő, Gorka Gézával közösen készített szocialista realista domborművei (1955), a hatvan éve átadott Újvidék téri Általános Iskola dísze, illetve számos vidéki város köztéri szobra őrzi a nevét.
Az egy évvel az 1848-49-es forradalom kitörése előtt Magyarországra érkező norvég mérnök, Gregersen Guilbrand által alapított mérnökdinasztia néhány röpke év alatt dúsgazdaggá vált, a harmadik generációt képviselő Hugónak azonban már semmi sem jutott a mesés vagyonból, így a kor legbiztosabbnak tűnő módját választotta a család hosszú időn át tartó anyagi biztonságának megteremtésére. Az államosításokra ekkor azonban senki nem számíthatott…
A Gregersenek
A norvég ácsmesterként indult Gregersen Guilbrand Németországban tanult építészetet, majd két társával együtt tanulmányútra indult: előbb Prágába, majd Bécsbe utaztak, a császárvárosba érkezve a fiatal mérnök azonban meglepetten vette észre, hogy a jókora koffereiben személyes holmija helyett csak kövek vannak.
Mindene elveszett, de nem adta fel: Pest-Budára indult, ahol az éppen éledező magyar vasútépítésbe kapcsolódott be, sőt, a Vág völgye felett átívelő hidat már egyedül tervezhette meg. A szabadságharcban utásztisztként vett részt, az azt követő évtizedekben pedig az országba hívott rokonaival együtt építőipari vállalatának élén vasútvonalakat, vasútállomásokat – így a mai Déli pályaudvar helyén állt budai indóházat –, valamint hidakat épített, de a faanyagok iránti szeretete sem csökkent: a Szépművészeti Múzeum és az Országház mellett az Astoriánál állt Nemzeti Színház lebontása után hontalanná vált társulatot befogadó Blaha Lujza téri Népszínház asztalos- és ácsmunkái, valamint az 1885-ös Országos Kiállításra készült pavilonok jó része – köztük a második világháborúban leégett Iparcsarnok – is az ő nevéhez fűződnek, de részt vett a Mátyás-templom és a kora legnagyobb faszerkezetű kikötőjének megszületésében (Fiume) is.
A frissen átadott Andrássy utat is az ő fakockáival borították, hogy a kocsisok minél kisebb zajt csapva vonulhassanak végig a sugárúton.
Alig néhány év alatt az ország vezető építési vállalkozójává vált, és annak ellenére, hogy többször is elvesztette mindenét, mindig újra és újra a csúcsra kapaszkodott vissza. Aktívan részt vett a Tisza 1879-es áradása során jórészt elpusztult Szeged újjáépítésében – ezért nemesi címet kapott, sőt, Erkel Ferenccel, Hauszmann Alajossal, Molnár Ferenccel és Liszt Ferenccel együtt ő is kitüntették a kiváló érdemekért járó, a császár által alapított Ferenc József-renddel.
Az ingatlaniparra már ekkor is jellemző panamáktól magát mindig távol tartó Guilbrand életét Magyarország fejlesztésének szentelte, ennek ellenére azonban sosem tanult meg igazán magyarul. Amikor ideje engedte, visszalátogatott Norvégiába, ahol megalapozta a norvég műszaki felsőoktatást – pénzzel is támogatva annak megszületését –, a Lónyay utca 29. számú telkén ma is álló, Lotz Károly freskóit és csodás kazettás mennyezetet rejtő palotájában (Bergh Károly, 1875) pedig hosszú időn át legkisebb fia, Endre által vezetett norvég nagykövetség működött. Az épület falai közt 1891-ben a fővárosba látogató norvég drámaíró, Henrik Ibsen is megszállt. A ház falán 2004 óta emléktábla őrzi a dinasztiaalapító emlékét.
A teljes anyagi csődből kétszer is talpra állt családfő kortársaihoz hasonlóan a cégét sem vitte a tőzsdére, sőt, a profitot inkább földterületek vásárlásába fektette: Buda és Pest egyesítése után, már a főváros leggazdagabb embereként megkezdte az akkor külső kerületeknek számító Angyalföld és Ferencváros számtalan telkének felvásárlását, melyeket később óriási haszonnal adott tovább.
A 2018 őszén megújult homlokzatú épület lépcsős első emeleti sarokerkélye felett a görög mitológiából ismert Hermész, az istenek kalapot és bőrcsizmát viselő hírnöke három méter magasra nyúló szobra áll, uralva a három utca találkozásánál létrejött teresedés képét.
A Medgyaszay István épületein látható, áttört díszes erkélykorlátok közeli rokonaival is jócskán meghintett épületnek nem a hírnök az egyetlen rendkívüli dísze, hiszen a Bem József utcáról nyíló bejárat feletti erkély teljes egészében Lux munkája.
A tizenkét állatövi jegyeket az erkély három oldalán felvonultató alkotás középpontjába férjével és gyermekével együtt magát is megmintázta.
És nem feledkezhetünk el a 2018-ban helyreállított kőpárkányról sem, hiszen a nehezen észrevehető geometrikus díszek is jócskán gazdagítják a bérház képét:
A szocializmusban megszokott lakásmegosztásokat elkerült ház falai közt az elmúlt évtizedben számos érdekes ember fordult meg: a kapuk megnyitása után az alsó üzlehelyiség egyikében megszületett Budai Orvosi Műszer- és Kötszerüzlet feletti lakások egyikében a boltot vezető Fantó Rezső mellett Sárkány Ervin építész, az Acélbeton Burkoló Vállalat tulajdonosa élte a mindennapjait.
Az itteni lakását legalább 1950-ig fenntartó mérnök ellen 1948-ban
“a kollektív szerződések be nem tartása miatt”
indult eljárás, a törvény keze azonban végül nem sújtott le rá.
Mindketten ismerték tehát az Országgyűlés felsőházának legalább két éven át (1939-1940) itt lakó képivselőjét, Incze Antalt, aki politikai karrierje mellett szemészfőorvosként segítette a gyógyulást keresőket, sőt, délutánonként saját lakásán kialakított rendelőjében is fogadta őket.
A világháború kitörése előtt, 1939-ben Kiss János postamérnök és az orvosi bolt mellé települt Soukup virágházat vezető felesége, a csepeli Őrangyal gyógyszertárat vezető Rosenberg Henrik, illetve az 1936-os berlini olimpián és az 1938-as futball-világbajnokságon is mérkőzést vezető bíró, vitéz Hertzka Pál költözött be, ugyanebben az évben pedig a Községi élelmiszerárusító üzem egyik fiókja foglalta el a harmadik üzlethelyiséget – a rendelkezésükre álló teret évtizedeken át megtartották, így a szocializmusban már nem csak Hermész alakja, de a KÖZÉRT jól ismert logója is a ház sarkán díszelgett.
A következő évben, 1940-ben a Guttmann István, az apja által alapított Guttmann Emil textilgyár örököse, illetve a Futura Rt. tisztviselőinek egyike, dr. Makó Kléger László is itt lakott, akit az 1956-os forradalomban játszott szerepe miatt 1959. július 25-én kivégeztek.
A legérdekesebb lakó azonban a legtöbbek számára jó eséllyel hétköznapi fogorvosnak tűnő dr. Holló István volt, aki 1963-ban, tizenöt évvel a házba való költözése után egyetlen szempillantás alatt kavarta fel a magyar irodalomtörténet állóvizét: 1963-ban ugyanis József Attila öt, Vágó Mártához írt – korábban csak másolatokból ismert – levelét adta el a Petőfi Irodalmi Múzeumnak.
A fiatalon elhunyt költő hagyatékát kezelő Fehér Erzsébet Lengyel Andrásnak (in: Forrás, 45. évf. 4. szám, 2013) mesélte el a történetet – eszerint Holló londoni látogatása végén, a repülőtéren való búcsúzáskor kapta azokat a felesége nagynénjétől, számos másik kézirattal, így Arany János és Kossuth Lajos kézírását őrző dokumentumokkal együtt.
A történetet még érdekesebbé tette, hogy az ekkor még élő Vágó visszaemlékezése szerint a levelek megőrzését 1944-ben vállaló újságíró, Andreánszky István Budapest ostroma után azt állította: a felbecsülhetetlen értékű dokumentumokat az alagsori rejtekhelyén gyújtóbomba pusztította el. Márta minden kapcsolatát megmozgatva próbált még több információt szerezni a levelekről, illetve azok rejtélyes eladójáról, de jó eséllyel az ő magánakciójának – vagy a múzeumot vezető, heves vérmérsékletéről is ismert Horváth Mártonnak – köszönhetően Holló doktor tagadni kezdte, hogy bármiféle más iratot is rejtegetne a lakásán.
A Forrásban hosszan leírt történet (ld. lentebb) végére máig sem került pont: a hat éve közölt tanulmány beszámol Holló 1987-es haláláról, az akkor még élő özvegyével való sikertelen kapcsolatfelvételről, valamint az idős nő egy barátnőjéről, akinek az özvegy még azt sem ismerte el, hogy 1963-ban a férjénél lettek volna az eladott levelek. A tanulmányt jegyző Lengyel következtetése mindennek fényében jogosnak tűnik: a többi dokumentum talán visszakerült oda, ahonnan a Bem József utcába érkezett, de az sem kizárt, hogy félelemből megsemmisítették őket. A háború alatti megőrzésben a Vágó által is emlegetett Andreánszky házaspár története mindezekkel azonban szöges ellentétben áll. Lehet, hogy a levelek sosem kerültek Angliába, és hogy azok még néhány évvel ezelőtt is a Margit körút íve mellett bújtak meg? Az igazságra talán sosem derül már fény.
Lengyel András: József Atti… by on Scribd
Ami a ház jelenlegi állapotát illeti, a 2018 őszén történt homlokzatfelújítás miatt az addigi vakolathullás megszűnt, a ház képe egységes lett, illetve újra jól látszik az oromzati díszítősor, a Lux Alice-domborműcsoport helyreállítása, illetve az erkélyek hiányainak megszüntetése azonban továbbra is várat magára. Az épület lakói ugyanakkor óriási lépést tettek afelé, hogy a házuk a két világháború közti magyar építészet eddig kevesek által ismert, szürke tömegéből újra a környéken járók tekintetét vonzó csodává váljon.
Bárcsak még több értékes épület menekülne meg hasonlóképp a pusztulás elől!
