Amióta börtönnel fenyegető, végül Áder János kegyelmével lezárult bírósági ügye elcsendesedett, Geréb Ágnesről alig hallani. Az egykori bába, aki az otthoni, háborítatlan szülés magyarországi meghonosításáért dolgozott, és akinek nyilvános megítélése máig parázs viták tárgya, most színpadra állt, éspedig lányával, a pszichológus Herner Dorkával. Sokat megtudtunk családjukról, múltjukról is sok mindent megtudtunk, és ha óvatosan is, de a börtöntéma is szóba került. Felváltva beszéltek, és ennek eredményeként inkább két külön, töredékes, egymáshoz éppenhogy kapcsolódó előadás hangzott el, jelenetszerűen egymásra vágva, mintsem egy egységes gondolatmenet. Ám színpadra állásuk ezzel együtt is említésre méltó, nem csak a ritkaságfaktor miatt, hanem azért is, mert a kitárulkozó, a közönséget is bevonó fellépés láthatólag az előadóknak is terápiás élmény volt. Geréb Ágnes két emlékezetes szülésről mesélt: egyikben a megrekedt vajúdásban az Erdélyből hozott föld, és a kismama női felmenőinek segítségül hívása hozott előrelépést, míg a másik történet arról mesélt, hogy a vajúdás és a szülés intenzitásában a nőknek alkalmuk lehet pótolni generációk óta hordozott hiányokat:
A szülés kitüntetett jelen, ami magával hozza a múltat és előre vetíti a jövőt. Ez a kitüntetett jelen felérhet akár több év pszichoterápiájával. Éva több gyereket szült császármetszéssel, most pedig először otthon. Kétszintes lakásukban a lenti nappaliba, a szülői háló mellé tervezte a szülését, oda volt minden kikészítve, ami a szüléshez kellhet. Például egy rágóka. Vajúdás közben ugyanis sokaknak előjön a harapási kedvük, és jó, ha olyankor nem a saját kezüket harapdálják, mert nem érzik, hogy mekkorát harapnak, és akár kárt is tehetnek magukban. Éva a vajúdásának egy pontján a tervezett nappali helyett a gyerekszobában egy nagy kerek szőnyegre kucorodott embriópózban. Hirtelen harapdálni kezdte a kezét, amit én, ugye, nem hagyhatok. Kivettem hát az ujját a szájából, és betettem a helyére az enyémet, amíg valaki leszaladt a kikészített rágókáért. Éva ott feküdt kisbabapózban a szőnyegen, és harapás helyett szopni kezdte az ujjamat. Fantasztikus érzés volt. Így maradtunk jó darabig, ő ringatta magát, én vele ringtam, a többiek meg körülvettek minket. Ha bármi hiánya lett volna Évának kisbabakorában, ebben a védőburokban, ebben a kitüntetett jelenben most egészen biztosan megkapta.
Geréb spiritualitással erősen kapcsolódó anekdotáit lánya pszichológiai-önismereti-terápiás munkát hangsúlyozó megszólalásai egészítették ki. Arról beszélt, hogy a közkeletű hiedelemnek megfelelően ő is sokáig azt hitte, a minták, amit szüleitől, nagyszüleitől hozott, gyakorlatilag változtathatatlanok. Ma viszont már azon dolgozik, hogy a mintáit színekként használja, azok ugyanis lehetőségek, amiket használhat. Így például úgy is dönthet, egyiket vagy másikat nem viszi tovább: ő például az áldozatszerepet. Pedig mintája épp lenne rá, mint elmondta, a családjukban
a nők évtizedek, talán évszázadok óta áldozatok voltak. Szenvedélyes nők, akik sokat szenvednek. Nagymamám nyolcvanöt éves volt, amikor a lánya börtönbe került. Sokan kérdezték tőle: „hogy bírod”? „Majd akkor sírok, ha vége lesz” – felelte keményen. Ez az ő túlélőkulcsa. Hároméves kora óta használta már ezt a kulcsot, amikor öngyilkos lett az anyukája. Tizenkilenc éves volt, amikor elhurcolták Bergen-Belsenbe, az oda vezető úton meghalt a nagymamája, aki felnevelte, a láger felszabadítása után, a hazavezető úton meghalt az apukája, az én dédnagypapám. Hál’ istennek bevált a túlélőkulcs, nagymamám hazajött, és még ma is él. Kicsi koromban rengeteg időt töltöttem vele, megtanított rá, hogyan készítsem el a családi tortát, vagy hogyan kell sztetoszkópot használni. De azt nem tanította, hogy hogyan éljek túl – ezt szavak nélkül tanultam meg tőle. Így nekem sem jutott eszembe sírni, amikor hozták a börtönből a tárgyalásra az anyukámat csonttá aszva, lábbilincsben.
A bírósági ügyről mindösszesen ennyi szó esett. Lánya nem hozta fel többet a témát, és Geréb Ágnes is inkább másról beszélt: saját gyereknevelési döntéseiről mesélt és arról, hogy bármennyire is meghatározó mindaz, amit a korai időszakban egy gyerek átél, egyáltalán nem biztos, hogy ezek a hatások később aztán egész életére megváltoztathatatlanok maradnak. Ő maga például teljesen más elvek szerint nevelte korai gyerekeit, mint a későbbieket.
Két felvonásban szültem két-két gyereket, plusz egyet kilencéves korától neveltem, hárman a hetvenes, ketten a kilencvenes években születtek. A hetveneseimet nem hordoztam, alig pár hónapig szoptattam, és minden olyat megcsináltam velük, amit a hajdan jónak hitt elvek diktáltak: óramű szerinti szoptatás, sírni hagyás, ridegtartás, ők is, én is rengeteget szenvedtünk. A kilencveneseket viszont a hetvenesek orra előtt merten felszabadultan szeretni, sokáig, igény szerint szoptatni, hordozni, bölcsődét kerülni, későn óvoda-közelbe menni. A hetveneseimnek máig tizenegy gyerekük van, majdnem mind a tenyerembe született. Mindet hosszasan szoptatják, hordozzák, felszabadultan szeretik.
Hogy a hordozós-igény szerinti szoptatós kötődő nevelésről ki mit gondol, az persze egyéni döntés kérdése, és bár Gerébnek egyértelműen megvan erről a jól artikulált véleménye, mondandójának lényege mégsem az volt, hogy kampányoljon egyet, sokkal inkább azt hangsúlyozta, hogy a változtatás lehetősége bármikor adott. Ezzel lánya is hevesen egyetért, hát persze, hiszen pszichológusként mi más lenne a cél – de saját gyereknevelési döntéseiben is benne van a tudat: tökéletesen csinálni nem lehet, és belegondolni is nehéz, vajon milyen mintákat örökít öt gyerekére, azt viszont megtaníthatja a gyerekeinek, hogy hogyan álljanak azokhoz a mintákhoz, amiket átad nekik.
Ha átadom nekik, hogy bármelyik mintájukat megváltoztathatják, akkor adtam nekik egy univerzális boldogságkulcsot. Ezt a mintát pedig úgy tudom átadni, ha a saját szüleimtől, őseimtől kapott mintáimat formálom, alakítgatom. Nem vagyok áldozata szüleimnek, nem vagyok áldozata a mintáimnak, a mintáimat nem, de a mintáim sorsát már írhatom és átírhatom, átszínezhetem én is.
Ennek hangsúlyozására Herner Dorka egy mini gyakorlatot is tartott a konferencián: a közönség zenére, lehunyt szemmel próbálgathatta, milyen megkeresni egy-egy szüleinktől kapott mintánk színét, majd gondolatban átfesteni azt egy másik színre. A publikum, amennyire láttam, próbálkozott, majd Geréb Ágnes vette vissza a szót, hogy szülei megtartani és meg nem tartani kívánt mintáiról meséljen.
Az édesapám sokszínű tudós volt, híresen jó előadó – és nagyon beteg. Betegségének utolsó időszakában a saját előadásai alatt el-elaludt. A tanítványai elnézően feszengtek. Arra gondoltam: ezt nem szabad megvárni majd. Előbb kell letenni a lantot. Az édesanyám remek gyerekorvos volt, még nyugdíjas korában is sokan jöttek hozzá. Egyszer meghallgatott egy gyereket, akiről azt gondolta, hogy tüdőgyulladása van, de nem hallotta a tüdeje fölött a jellegzetes hangot. Elküldte röntgenre, és kiderült, hogy ez bizony valóban tüdőgyulladás. Nem felejtem el azt a mozdulatot, ahogy kivette a füléből a hallgatóját, és letette az asztalra. Ő így tette le a lantot.
Hogy miért épp az életmű befejezésével kapcsolatosan mesélt a szüleiről Geréb Ágnes, azt persze biztosan nem tudhatjuk, legfeljebb sejthetjük: a most hatvanhat éves egykori szülésznőt a köztársasági elnöki kegyelem ugyan felmentette a börtönbüntetés alól, de szakmáját az eredeti ítélet szerint tíz évig nem gyakorolhatja.
Kiemelt kép: MTI/Kovács Tamás
