Ki ne akarná megnézni az ezredik filmet is a felnőtté válásról? A leghálásabb témák egyike: a fiatalokat mindenki szereti, ezekben a filmekben első csókok csattannak, összejön az első szex, szórakoztató gimis intrikákat és életszerű családi-baráti összeveszéseket lehet látni. Más kérdés, hogy éppen a nevelődési, angolul coming-of-age történetek népszerűsége miatt elég nehéz is újat mondani a témában. Az meg megint másik kérdés, hogy kell-e egyáltalán újat mondani, ha a közönségnek az is tökéletesen elég, ha szép és okos fiatalokat nézhetünk, amint bukdácsolnak az életben.
Greta Gerwig tisztában van az efféle filmek kihívásaival és előnyeivel. Mint annyi fiatal rendező François Truffaut-tól Reisz Gáborig, ő is nevelődési történettel kezdi meg a rendezői pályafutását, és ahogy a legtöbb hasonló filmet, ezt is bevallottan szerzője saját fiatalkori élményei ihlették. Gerwig is a kaliforniai Sacramentóban nőtt fel, ahogy a Lady Bird címszereplője, az ő anyja is kórházi nővérként dolgozott, ő is katolikus iskolába járt, és érdekelte a színház. Ettől még fölösleges egyenlőségjelet tenni Gerwig és Lady Bird közé, mert a rendező elég általánosan és átélhetően fogalmazza meg hősnője problémáit ahhoz, hogy bárki felismerhesse magát a karakterben.
A Lady Bird története a címszereplő – az igazi neve Christine, de a személyiségfejlődés útján átkeresztelte magát Lady Birdnek – utolsó gimnáziumi évében játszódik. A szokásos érettségi előtti parák közül elsősorban a felvételivel és a felbukkanó fiúkkal kapcsolatos problémák kapnak nagyobb teret, de mindkettőnél fontosabb egy nem kizárólag ehhez az élethelyzethez kötődő konfliktus: Lady Bird és anyja viszonya. Ahogy az apa megfogalmazza, mindketten nagyon erős személyiségek, és nehezen jutnak dűlőre egymással. Az anyának, Marionnak el kell fogadnia, hogy a lánya másmilyen ember és mást is akar kezdeni az életével, mint ő, Lady Birdnek pedig meg kell értenie, hogy az anyja nem direkt kínozza őt, hanem a lehető legjobbat akarja neki. Teljesen általános problémák, de Gerwig ezt az anya-lánya kapcsolatot dolgozza ki a legalaposabban, talán ennek a szálnak volt a legtöbb személyes tétje számára.
Lady Bird mint főhős legvonzóbb tulajdonsága az, hogy tényleg tök átlagos. Nem derül ki róla, hogy matekzseni vagy istenáldotta színészi tehetség (bár mindkettőt szeretné), és nem is azért tanul, hogy elit egyetemre kerüljön, hanem hogy ne a helyi agrárfőiskolára. Gerwig kevéssé ötletes, de biztos kézzel megírt forgatókönyve alapján a hősnő csak annyira különleges, amennyire minden normális nagykamasz, és az pont elég.
Ehhez a remek jellemrajzhoz nyilván kell a 23 éves korában harmadszorra Oscar-díjra jelölt Saoirse Ronan alakítása is. Ronan két éve a Brooklynnal került Oscar-közelbe, egyértelmű, hogy ha vívódó, érzékeny fiatal lányokat kell játszani, nála nemigen van jobb választás. Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan folytatódik a karrierje, mikor végre elkezd felnőtt szerepeket kapni, de különösebben nem aggódom érte. A Lady Birdben egyébként jópofa, ahogy megpróbálták kicsit elcsúfítani őt, és direkt pattanásos arcbőrt kapott, gondolom, ez is rokonszenvesebbé tette őt az Oscar-szavazóbizottságban.
Ronanen kívül a Lady Bird anyját játszó Laurie Metcalf kapott szép szerepet. Erős, makacs nőt kell játszania, aki olyan helyzetekben is szükségét érzi, hogy szigorú maradjon, mikor nyugodtan el is érzékenyülhetne, ezzel pedig nem könnyíti meg a lánya életét. Nem hiszem, hogy Metcalf bármelyik magyar nézőnek ismerős lenne, főleg tévésorozatokban játszik, de itt remek munkát végez.
Mint ahogy jó nézni a szereplőgárda egészét, azokat is, akik a lehető legtöbbet hozzák ki sablonos mellékfiguráikból: Tracy Lettset, a joviális, depressziós apukát, Lucas Hedgest, a szexualitásával küzdő kamaszt, és Timothée Chalamet-t, akiről a Szólíts a neveden után nem fogok megint áradozni, de itt is szuperül játszik, ezúttal egy seggfej srácot. Figurája sajnos nem igazán partner abban, hogy Lady Bird rendesen és viszonylag kellemes körülmények között el tudja veszíteni a szüzességét, de Chalamet-t azért ekkor is nehéz utálni.
A Lady Bird valódi hitelességének megteremtéséhez és mostani népszerűségéhez – öt Oscar-jelölést kapott – viszont kevesek lennének a színészek. A legfontosabb, hogy ez Greta Gerwig filmje, azé a színésznőé, aki soha nem volt csak színésznő: emblémája és meghatározó alkotója volt a kétezres évek közepi mumblecore-hullámnak (Joe Swanberggel közösen rendezett is már filmet), aztán Noah Baumbach filmjeiben jutottak neki egyre fontosabb feladatok. Együtt írták a Frances Hát is, amellyel Gerwig igazán befutott: ő lett az a szellemes és szép indie-sztár, akinek azért van egy pici hasa, kicsit előnytelen az alakja, és teljes nyugalommal meri is kommunikálni, hogy nem tökéletes. A #metoo-kampány évében, mikor Hollywood hirtelen szeretné pajzsára emelni az erős és független nőket, Gerwig ideális Oscar-jelölt, mert valóban önjáró, alkotó személyiség, de egyáltalán nem megosztó vagy problémás alkat – ezért nem állnak meg igazán a vele kapcsolatban gyakran emlegetett Chloë Sevigny-párhuzamok.
Gerwig rendes, okos, szerethető nő benyomását kelti, és most rendezett egy teljesen vállalható filmet, amiben tulajdonképpen nincs semmi különleges. A Lady Bird nem emlékezetes film, formailag teljesen konvencionális, többnyire kliséfigurákat és sokszor látott konfliktusokat mozgat. De megélt élményanyag van mögötte, elsőfilmhez képest szokatlanul profi – nekem hiányzott is az elsőfilmes fésületlenség és nagyravágyás –, és ami a legfontosabb, jó nézni. Ez nyilvánvalóan nem teszi fontos vagy kiemelkedő darabbá, de egy cuki coming-of-age filmhez ennyi bőven elég.
Lady Bird, 2017, 94 perc. 7/10
